Aznap este együtt tanultunk, Thibault bejött, de Jacques megkérte, hogy menjen el. Ezen nagyon csodálkoztam, hiszen eddig szinte mindig együtt tanultak, de Thibault nem sértődött meg, csak kérdezett valamit Jacques-tól, olyan halkan, hogy nem értettem, majd bólintott és becsukta maga mögött az ajtót. Leltünk és elkezdtük ismételni a feladott olvasmányt. Nagyon jól haladtunk, egymásnak mondtuk fel a szöveget és két órán belül már szinte teljes egészében megtanultuk. Mire végeztünk, megszólalt a vacsorára hívó csengő. Felálltunk, felvettük a zakónkat és kisétáltunk a folyosóra. A vacsora a szokott körülmények között telt, unalmas volt és csendes. Az étel jó volt, bár nem voltam túlságosan éhes. Még mindig a reggeli események foglalkoztattak, de már megnyugodtam. Talán százszor is végigpörgettem magamban a történteket és minden alkalommal újra éreztem azt a furcsa bizsergést, amit akkor. Furcsa volt, mégis kellemes és minél többet gondolkodtam rajta, annál világosabbá vált előttem, hogy bármi is legyen ez, újra át akarom élni.

Az este hátralévő részét olvasással töltöttük. Néha lopva Jacques-ra néztem, de nem szóltam semmit, nem tudtam, mit kellene mondanom és hogyan érhetném el, hogy megismétlődjön a reggeli játék. Egyszer-kétszer találkozott a pillantásunk, olyankor mindig vártam, hogy Jacques mond valamit, de csak egy mosolyt küldött és visszatemetkezett a könyvébe. Teljesen tanácstalan voltam, mégsem mehetek oda hozzá és kérhetem meg, hogy adjon újra egy csókot. Miket is gondolok? Nem, nem a csók miatt akarom, csak… nem tudom, miért akarom, mi volt az, ami miatt képtelen vagyok elfelejteni azt a néhány percet, csak azt tudom, hogy egyre jobban vágyok valamire, amit nem tudok nevén nevezni. Jacques-ra néztem, aki hirtelen becsukta a könyvet.

– Úgy látom, egyikünk sem tud az olvasásra figyelni – mondta. Hirtelen nem tudtam eldönteni, komolyan beszél-e vagy csak viccel.

– Én is azt hiszem – mondtam. Jacques felkelt és odajött az ágyamhoz.

– Egész nap olyan furcsa voltál – mondta és leült mellém.

– Gondolkodtam – mondtam. Jacques közelebb csúszott hozzám és ettől olyan hevesen kezdett verni a szívem, hogy csaknem megijedtem tőle.

– Miről gondolkodtál? – kérdezte. Nem válaszoltam. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy az a csók járt az eszemben egész nap? Mit gondolna rólam?

– Marc, mi barátok vagyunk, ugye? – kérdezte halkan. Ránéztem. Az arca komoly volt.

– Igen – mondtam ugyanolyan halkan. Jacques várt egy kicsit.

– Alig ismerjük egymást két hónapja, de én mégis úgy érzem, mintha már nagyon régen barátok lennénk – mondta. Nem nézett rám, a cipőjét nézegette. Én is zavarban voltam, nem tudtam, mit kellene mondanom és csak fokozta zavaromat, hogy a mindig szókimondó, talpraesett Jacques szemmel láthatóan kereste a szavakat. Láttam, hogy mondani akar valamit, de mégsem szólalt meg. Így ültünk egymás mellett egy darabig. Azt hiszem, akartam, hogy valami történjen, bár nem tudtam volna megmondani, mit is szeretnék. Igazság szerint azt sem bántam volna, ha semmi nem történik, csak ülünk egymás mellett, Jacques lába hozzáért az enyémhez, egyszerűen jól éreztem magam. Teltek a percek, lehunyt szemmel ültünk egymás mellett és nem akartuk, hogy bármi is megváltozzon. Egyszer csak azt éreztem, hogy Jacques megérinti a kezem. Kinyitottam a szemem.

– Csak… a gyűrűdet néztem – mondta Jacques. Le akartam venni, hogy odaadjam neki, de megfogta a kezem és magához húzta. Kezébe fogta a kezem és végigsimított rajta. Éreztem, hogy elvörösödök, inkább az ablak felé néztem. Talán el kellett volna húznom a kezem, talán hagynom, nem tudom, csak ültem és kavarogtak a gondolataim. Miért ez a furcsa érzés, miért reszketek, miért szeretném, ha elengedné a kezem és miért akarom ugyanakkor, hogy ne tegye? Hirtelen elengedte a kezem és azt mondta:

– Nemsokára csengetnek.

Külön mentünk a fürdőbe. Máskor mindig együtt indultunk el, de most nem akartam, hogy mellettem legyen és lássa rajtam azt a furcsa izgalmat, amitől még mindig nem tudtam szabadulni. Amikor a kabinban álltam lehunyt szemmel és csak folyattam magamra a forró vizet, elképzeltem, hogy nyílik az ajtó és belép rajta Jacques. Ha más lépne be, minden bizonnyal elfordulnék, magam elé kapnám a kezem, mint egy szégyenkős kislány, de most, a forró víz alatt állva úgy éreztem, erre semmi szükség nem lenne. Jacques más, mint a többiek, ő a barátom. Elgondolkodtam azon, amit mondott. Még csak két hónapja ismerjük egymást, mégis úgy éreztem, ő a legjobb barátom. Igazság szerint nem is nagyon barátkoztam mással, a többiekkel ugyan elbeszélgettem, de ha valami igazán fontosat akartam mondani, azt Jacques-nak mondtam el. Elképzeltem, ahogy megjelenik, én belenézek azokba a koromfekete szemekbe, amelyekbe soha nem szűnt meg a vidám csillogás…

Valaki kettőt koppantott a kabin ajtaján. Kinyitottam a szemem. Körülöttem gomolygott a gőz és ráébredtem, hogy talán már hosszú percek óta állok ott bent. Kapkodva befejeztem a fürdést, és amikor kinyitottam az ajtót, Jean-Luc Cartier-t láttam meg odakint, ahogy kajánul mosolyog.

– Azt hittem, soha nem fogsz kijönni – mondta, majd körülnézett és csendesen hozzátette:

– Persze nem baj, ez az egyetlen hely az egész kollégiumban, ahol az ember egyedül lehet.

Bólintottam és utat engedtem neki. A falhoz léptem, hogy megszárítsam a hajam, Cartier belépett a kabinba, de mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még utánam szólt:

– Legközelebb maradj utolsónak és akkor senki nem töri rád az ajtót. Vannak helyzetek, amikor az embernek egy kicsit több időre van szüksége.

Rám kacsintott és eltűnt az ajtó mögött. Határozottan úgy éreztem, hogy ezzel üzenni akar valamit, de nem értettem, mit. Megszárítottam a hajam, fogat mostam, majd visszamentem a szobába. Odabent sötét volt, de a hold bevilágított az ablakon. Jacques az ágyában feküdt, nem szólt egyetlen szót sem, de minden mozdulatomat figyelte. Felvettem a hálóingemet és Jacques ezt is végignézte. Egyszer találkozott a pillantásunk és eszembe jutott, mire gondoltam a fürdőben. Jacques elmosolyodott, ez viszont Cartier kissé szemtelen mosolyát juttatta eszembe. Felkaptam az ágyról a párnámat és Jacques-hoz vágtam, aki nevetve tért ki előle. Feltérdelt és visszadobta a párnát, majd kiugrott az ágyból és elém állt. Végignézett rajtam és tréfásan fenyegető hangsúllyal azt kérdezte:

– Csak nem verekedni kíván a gróf úr? Nevezze meg a segédeit.

– Nincs szükségem segédekre – mondtam.

– Igaz. Jobb ezt kettesben elintézni – mondta Jacques és én éreztem, hogy ismét hatalmába kerít az a furcsa érzés. Jacques megragadta a kezem és birkózni kezdtünk, de mindketten tudtuk, ez most más, mint az eddig játékok. A játék hevében Jacques ágyánál találtuk magunkat és én ledöntöttem az ágyra. Váltakozó szerencsével birkóztunk, aztán egy határozott mozdulattal Jacques fölé kerültem. Legyőztem, legalábbis ez történt volna, ha valódi harc lett volna, de mindketten tudtuk, hogy ez valami egészen más. Ott térdeltem Jacques fölött és csak néztem őt, a csodálatos fekete szempárt, a szépen ívelt ajkakat, a játékban kipirosodott arcát. Megpróbálta kiszabadítani a kezét és én hagytam. Jacques magához húzott, az egyik kezét a derekamra tette.

– Legyőztelek – mondta halkan. Csak néztünk egymás szemébe és egyre határozottabban éreztem, hogy valami olyasmi fog történni, ami talán mindent megváltoztat. Láttam Jacques-on, hogy ő is furcsán érzi magát, a tekintetében várakozást és némi tanácstalanságot láttam. Arra gondoltam, hogy ilyen csodálatos szempárt még soha nem láttam, de nem mertem megmondani neki, mert féltem, hogy kinevet. Odahajoltam hozzá és akkor megtörtént. Nem tudtam, miért teszem és azt sem, hogyan juthatott ilyesmi az eszembe, de abban a pillanatban úgy éreztem, meg kell tennem. Bátortalan kis csók volt, de éreztem, hogy Jacques még szorosabban ölel magához. Remegett a lábam, egyszerre fáztam és melegem volt, úgy éreztem, menten elájulok.

Összerezzentünk, amikor megszólalt a csengő. Azt hiszem, abban a pillanatban sokkal kegyetlenebbnek éreztem a hangját, mint máskor. Gyorsan kibontakoztam Jacques öleléséből. Ahogy a saját ágyamban feküdve magamra húztam a takarót, eddig ismeretlen vágyat éreztem. Együtt akartam lenni Jacques-kal, mellette akartam feküdni, átölelni, magamhoz szorítani, hallgatni a lélegzetvételét és együtt maradni vele, amíg csak lehet. Ha valaki megkérdezte volna, abban a pillanatban azt válaszoltam volna, hogy azért, mert szeretem őt.

Csendesen feküdtünk az ágyunkban, hallottuk, ahogy az ügyeletes tanár végigmegy a folyosón és becsapja maga mögött a szobája ajtaját. A következő pillanatban Jacques felült az ágyban. Várt egy kicsit, majd felkelt és átjött az én ágyamhoz. Azonnal mozdultam és behúzódtam a fal mellé, hogy helyet adjak neki. Jacques bemászott az ágyamba és bebújt a takaró alá. Nem tudtam volna megmondani, miért engedtem, hogy mellém bújjon, voltaképpen teljesen ostoba dolog volt, de jólesett. Átöleltük egymást és újra megcsókoltam, most már kicsit bátrabban, ami talán a sötétnek volt köszönhető. Jacques keze megindult a testemen és én hozzásimultam…