Amikor visszatértem a tantermünkbe, Jacques kérdőn nézett rám, de nem szólt semmit, nyílván úgy gondolta, majd magam is elmondom, mi történt az igazgatónál. Leültem és elővettem füzeteimet, de képtelen voltam a tanárra figyelni, egyre az járt az eszemben, mennyire ostobán viselkedtem. Nem voltam meggyőződve arról, hogy jó ötlet volt Leblanc részéről, hogy engem választott, alkalmatlannak éreztem magam, első találkozásom Daviddal megrémített. Jacques könyökével meglökött és egy kis cédulát csúsztatott oda. Gyorsan körülnéztem, majd miután meggyőződtem arról, hogy a tanár nem látja, óvatosan kibontottam. Mindössze pár szó volt rajta: Reggel elmentem kis apródomhoz. Pierre-nek hívják. Te nem akarsz mesélni valamit? Odasúgtam neki, hogy majd a szünetben. Addig talán kitalálom, mit fogok neki mondani. Az óra nagyon hosszúnak tűnt, mégsem vártam a végét, nem akartam arról beszélni, ami történt. Úgy éreztem, nevetségessé tettem magam, semmi kedvem nem volt ezt azzal fokozni, hogy Jacques-nak is beszámoljak róla.

Amint a tanár becsukta könyvét és kijelentette, hogy vége az órának, Jacques azonnal felém fordult.

– Most már nagyon érdekel a dolog, Marc. Ilyet még nem hallottam, tudni akarom, mi van mögötte. Eddig mindent elmondtál nekem, remélem ezt sem akarod titokban tartani. Meséld már!

– Mégis van apródom. Mit mondjak még?

– Ne mondj semmit, inkább mutasd meg.

Mire észbe kaphattam volna, már a folyosón vonszolt magával. Nem ellenkeztem, mert gyanítottam, igazából nem is Davidra kíváncsi, csak ürügyet keresett, hogy lejöhessünk az elsősökhöz. Meg akarta mutatni apródját. Reméltem, megúszom annyival, hogy eldicsekszik a fiúval és lezárhatjuk a dolgot.

Az elsősök osztályterme előtt álltunk meg. Az ajtó nyitva volt, a tanár sehol. A fiúk többsége még a helyén ült és a füzeteit rendezte, de voltak olyanok is, akik már végeztek és a terem hátuljában összegyűlve beszélgettek. Jacques észrevette Pierre-t és rámosolygott. Tudtam, hogy nagyon büszke arra, hogy segítő lett és végre megmutathatja, mire képes. Jacques szerette, ha környezete megbizonyosodik arról, képes ellátni feladatait, nem is akárhogyan; szerette, ha felfigyelnek rá. Ez nem jelentette azt, hogy a társaság középpontja akart lenni, de egy-egy elismerő pillantás néha nagyon büszkévé tudta tenni.

Pierre hozzánk sietett és Jacques bemutatott minket egymásnak.

– Pierre, ő Marc-Antoine Le Chatelier úr, a márkik gyöngye.

Humorérzékét akarta csillogtatni, de most semmi kedvem nem volt nevetni. Udvariasan bólintottam és kezet fogtam Pierre-rel. Jacques-ék néhány szót váltottak, ezalatt én Davidot kerestem, de sehol nem láttam. Tekintetem Pierre-re siklott. Jacques szemmel láthatóan büszke volt rá, de én nem találtam benne semmi különöset, beleszürkült a tömegbe jelentéktelen arcával, amely ugyan nem volt csúnya, de Daviddal összehasonlítva semmiképpen nem mondhattam szépnek. Természetesen ezt soha nem mondtam volna meg Jacques-nak, eszem ágában sem volt megbántani.

Jacques befejezte a beszélgetést és hozzám fordult.

– Hol van a te apródod? Mi is a neve?

– David. David de la Motte.

Jacques elmosolyodott és tudtam, arra gondol, kaptam egy kis grófot, ahogy szerettem volna. Vállat vontam.

– Nem tudom, nem láttam sehol.

– Pedig nekem látnom kell – mondta Jacques, majd mintegy mellékesen, megkérdezte:

– Mi a véleményed?

Majdnem megkérdeztem, miről, de eszembe jutott.

– Kedves fiúnak látszik. Remélem, jól kijöttök egymással.

Jacques egy pillanatra megszorította a kezem és rám mosolygott. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak erre, sarkon fordultam és elindultam visszafelé a folyosón, de alig tettem néhány lépést, amikor megláttam Davidot a folyosón felém közeledni. Megálltam és néztem, ahogy közeledik. Hirtelen Jacques szólalt meg mögöttem:

– Ő lenne az?

Némán bólintottam. Jacques halk füttyöt hallatott, azt a jellegzetes, tréfás füttyöt, amellyel mindig meg tudott nevettetni, de most csak a feszültséget fokozta bennem. Abban a pillanatban mindent megadtam volna azért, ha valahol máshol lehettem volna.

David elénk ért, engedelmesen megállt előttünk, felemelte fejét és halványan elmosolyodott. Gyorsan bemutattam Jacques-nak, aki néhány pillanattal később feladataira hivatkozva elsietett, én meg ottmaradtam Daviddal a folyosó közepén. Ahogy a szemébe néztem, észrevettem, hogy sírt. Nem tudtam volna megmondani, miből következtettem erre, de bizonyos voltam benne. Ettől megdöbbentem, mert ezzel sem tudtam mit kezdeni, de elhatároztam, hogy ismét próbálkozom.

– Ha van kedved beszélgetni, este találkozzunk mondjuk lent a főlépcsőnél. Van kedved hozzá? – kérdeztem.

Rám nézett és kis töprengés után bólintott.

– Hétkor ott leszek – mondtam. Búcsúzóul megérintettem a vállát és elindultam a folyosón visszafelé. Alig tettem néhány lépést, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy visszanézzek, de nem mertem. Elhatároztam, hogy majd a folyosó felénél, de csak ott. Számoltam a lépéseket, és amikor úgy gondoltam, megtehetem, visszanéztem, de David már nem volt ott.

Jacques a terem előtt támasztotta a falat. Odamentem és melléálltam.

– Mondhatok valamit? – kérdezte óvatosan. Túlzott udvariassága sejtette, komoly dolgot készül mondani. Bólintottam és kíváncsian vártam.

– Gyönyörű fiú. Szavamra, irigyellek érte. De el kell mondanom, az az érzésem, rengeteget fogsz szenvedni vele.

– Miből gondolod? – kérdeztem.

– Messziről látszik, hogy soha nem töltött egyetlen percet sem a szülei nélkül, igazi széltől is óvott úrifiú. Ha el tudja fogadni ezt a helyet, minden rendben lesz. De ha nem, egész évben pelenkáznod kell és jobb, ha tudod, azt nem neked találták ki.

El kellett ismernem, volt abban igazság, amit mondott, de a gondolat, hogy vigyáznom kell Davidre, valahogyan nem tűnt annyira szörnyűnek.

Este, mielőtt elindultam volna, még egyszer belenéztem a szobánk falán függő tükörbe, megfésülködtem és megigazítottam ruhámat. Jacques végig szótlanul figyelte készülődésemet. Az ágyán feküdt, engem figyelt és én megéreztem, mi foglalkoztatja. Meg akartam mondani neki, hogy mindig a legjobb barátom marad, de valami hajt, hogy megismerjem Davidot, egyszerűen vele akartam lenni. Valahogy túl szentimentálisnak éreztem volna, hogy Jacques-ot szeretetemről biztosítsam, bár tudtam, hogy valószínűleg erre van szüksége. Néha szüksége volt arra, hogy azt mondjam neki, ő a legjobb barátom.

Lassan lépkedtem a lépcsőn és reméltem, hogy senki nem fog látni minket. Eszembe jutott, hogy soha nem zavart, ha együtt láttak Jacques-kal, még örültem is neki, mert mindenki tudomására hozhattam, hogy milyen barátom van. De most azt akartam, hogy teljesen egyedül lehessünk.

A földszintre érve körülnéztem, de senkit nem láttam, ilyenkor a többiek a társalgóban vagy a szobájukban voltak, biztos lehettem benne, hogy nem fognak zavarni minket. Az órámra néztem, pontosan hetet mutatott. Nekidőltem a lépcsőkorlátnak és lehunytam a szemem. Jacques jutott eszembe, egy kicsit úgy éreztem magam, mint akkor, amikor megismerkedtünk az első kollégiumi napon, igaz, szinte egész nap együtt voltunk és nem volt szükség arra, hogy este félrevonuljunk beszélgetni.

Halk neszt hallottam, kinyitottam a szemem. David állt a lépcső alján és engem nézett. Rámosolyogtam és észrevettem, hogy viszonozza ugyan, de ez nem őszinte, csak amolyan idegeneknek szánt, udvarias mosoly volt. Lassan jött felém és megállt előttem.

– Örülök, hogy eljöttél – mondtam és a szemébe néztem. Annyira örültem megjelenésének, hogy kedvem lett volna megölelni, de beláttam, hogy nem lenne megfelelő kezdés egy ilyen elragadtatott gesztus. Megelégedtem annyival, hogy rámosolyogtam. Elindultunk a folyosón a hátsó kijárat felé. Egész délután azon gondolkodtam, mit fogok mondani neki, de most képtelen voltam megszólalni. Nem akartam többet, csak mellette lenni.

– Tényleg segíteni akarsz? – kérdezte hirtelen, de nem nézett rám. Először elcsodálkoztam a kérdésén, aztán eszembe jutott, hogy ezért vagyok itt.

– Természetesen.

– Akkor mondd meg, hogyan juthatok ki innen!

– Csak az első kapun keresztül – mondtam.

– Biztos? – kérdezte.

– Miért akarod tudni? Meg akarsz szökni innen?

– Azt gondolod, gyávaság? – kérdezte.

– Nem feltétlenül, néha maradni gyávaság.

– Szeretsz itt lenni?

– Azt hiszem, igen – mondtam.

– De ez a hely borzalmas. Sötét, szürke és mindenki idegen.

– Én is így éreztem, amikor idejöttem.

– Akkor tudod, miért akarok elmenni innen.

– Tudom – mondtam és úgy éreztem, valóban tudom. Kissé meglepett, hogy így, ismeretlenül beavatott a tervébe. Vajon ennyire kétségbeesett vagy csak próbára akar tenni?

– Menjünk egy olyan helyre, ahol nyugodtan beszélgethetünk – mondtam és elindultam a kert felé. A kollégiumhoz hatalmas, körbekerített kert tartozott egy kisebb ligettel, egy dombbal, rengeteg növénnyel és sétálóutakkal és persze ott volt a kertészlak, amelyet senki sem használt. Már mi sem.

A hátsó kapun keresztül kijutottunk a szabadba. A kaput csak kilenckor zárták be, volt majdnem két óránk arra, hogy együtt lehessünk. A levegő kellemesen hűvös volt és a csend hatalmas néma takaróként borult a kertre. Felmentünk a kis dombra, amely a kert közepét uralta és leültünk a tetején álló nagy tölgy alá.

– Az első napon én is meg akartam szökni. Azt hittem, az a legjobb megoldás, de végül nem tettem meg.

– Miért?

– Arra gondoltam, mekkora szégyen lenne, ha a családom megtudná, hogy gyáva voltam. Talán haza sem érnék, útközben megtalálnának és visszahoznának a csendőrök.

– Engem nem tart vissza a félelem – mondta David.

– Akkor menj – mondtam és a liget felé mutattam.

– Ott egy darabon hiányos a kerítés, a nagyobbak ott szoktak kiszökni a faluba. Menj és én majd azt mondom, nem láttalak.

Nem szólt semmit, csak ült mellettem és én tudtam, hogy ugyanolyan gyáva megtenni, mint amilyen én voltam. Ha tavaly Julien megmutatta volna az utat, én sem mertem volna elindulni.

– Lehet, hogy ez a hely nem olyan, mint otthon volt, de hidd el, csak az első pár nap nehéz. Én is pont ugyanilyen szürkének, félelmetesnek éreztem, mint te, még álmodtam is arról, hogy szörnyek üldöznek, de aztán elmúlt. Nézd meg a többieket, néhányukról tudom, hogy mindenáron haza akartak menni, de mégsem tették. Te is meg fogod szokni.

– Nem akarom megszokni.

– Akkor nem tudok segíteni, David.

Nem válaszolt. Pontosan tudtam, mit érez és szerettem volna megvígasztalni, de nem mondhattam el neki, hogy nekem itt volt Jacques, aki nagyon sokat segített és aki nélkül most talán nem is ülnék itt.

– Ha szeretnéd, hogy segítsek, csak szólj. Nem azért leszek a segítőd, mert Leblanc úr vagy a többi tanár így döntött, hanem azért, mert tényleg segíteni akarok. Tudom, milyen rossz egyedül lenni és azt is tudom, milyen jó, ha az ember már nincs egyedül. Azt is tudom, milyen nehéz megbízni valakiben, akit nem ismersz, de ha adsz egy esélyt, bebizonyítom, hogy nem olyan rossz hely ez.

David rám nézett, láttam rajta, hogy sikerült elbizonytalanítanom. Tudtam, hogy a vágy, hogy itthagyja ezt az egészet, nagyon erős és ebben a pillanatban nem érdekli a szégyen vagy a kudarc, csak menekülni akar. Reméltem, feladja és segíthetek neki.

– Talán igazad van – mondta hirtelen.

– Ha segítség kell, engem megtalálsz. Bármit kérdezhetsz, majd segítek a leckeírásban és délutánonként kijövünk ide labdázni, elmegyünk a könyvtárba is, ha akarod.

– Köszönöm – mondta halkan. Szélesen elmosolyodtam és elégedett voltam magammal. Beszélni kezdtem neki a legegyszerűbb szabályokról, amelyekkel minden nap találkozhat, és ismét biztosítottam arról, hogy nagyon szeretnék segíteni neki. David hallgatott, közben gyűrűjével játszott, lehúzta ujjáról majd ismét felhúzta. Csak beszéltem és néztem őt, finom szőke fürtjeit, amelyeket meglebbentett az esti szellő és nem tudtam szabadulni attól a furcsa érzéstől, amelytől a hűvös levegő ellenére is melegem lett és amelytől úgy éreztem, megremegek. Arra gondoltam, meg kell őt érintenem és mire végiggondolhattam volna, mit teszek, megfogtam a kezét.

– Szép gyűrűd van – mondtam. Nem húzta el a kezét, engedte, hogy végigsimítsam.

– A családom címere van rajta – mondta. Néhány perccel ezelőtt még úgy tűnt, csak a saját bánatával van elfoglalva, de most úgy látszott, kész elfogadni.

– Minden segítő ilyen, mint te? – kérdezte.

– Nem, nem hiszem – mondtam meglepetten. – Miért?

Hirtelen neszt hallottam, amolyan semmitmondó kis zajt, de tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy valaki közeledik a fűben. Ez teljesen váratlanul ért, egy pillanatra megdermedtem, David azonnal visszahúzta a kezét. Csendben vár­tunk, hogy az a valaki felbukkanjon. Néhány pillanat múlva felismertem Bouches urat, aki az ügyeletes tanár volt. Megállt előttünk és rosszallóan nézett ránk.

– Chatelier úr! Mit csinál maga itt? És ki ez a fiatalember? – kérdezte szigorúan. A tőlem telhető legnyugodtabb hangon válaszoltam:

– Le Chatelier, tanár úr. A fiatalember David de la Motte, első évfolyamos, a segítője vagyok. Az iskolai szabályokról beszéltem neki.

– Ilyenkor? – kérdezte rosszallóan, de éreztem hangján szavaim hatását. Nem akartam akadékoskodni, felálltam és kezemet nyújtottam Davidnak, hogy felsegítsem.

– Már megyünk, tanár úr.

Bouches bólintott és szótlanul figyelte, ahogy elindulunk az épület felé. Félúton visszanéztem, még mindig ott állt és minket figyelt. Ilyenkor év elején jobban ügyelnek a fegyelemre, mint később, nem láttam értelmét vitába szállni vele. Amikor beléptünk az ajtón, David megállított, elém állt és csak annyit mondott:

– Köszönöm Marc!

Megszorította a kezem és elszaladt, mosolyogva néztem utána. Hirtelen jókedvem lett, szerettem volna körbeszaladni az épületben és közölni mindenkivel, milyen jól érzem magam egy efféle apróság után, mint egy kézfogás, de Bouches úr csoszogása a hátam mögött visszarántott a földre és elindultam a szobánk felé.