Jacques már várt, az ágyán ült és beléptemre letette a könyvet, amit olvasott. Nem szólt semmit, de ahogy rám nézett, tudtam, mit akar kérdezni.

– A kertben voltam – mondtam, hogy megelőzzem kérdéseit.

– A kertben – mondta olyan hangon, amit akár közömbösnek is lehetett volna mondani, de én tudtam, hogy gúnyolódik. Hirtelen ingerült lettem. Világos volt számomra, hogy féltékeny, de nem értettem, miért, hiszen én sem szóltam, amikor az egész délutánt Pierre-rel töltötte.

– Igen, a kertben. Miért, hol kellett volna még járnom?

De amikor a szemébe néztem, elszégyelltem magam. Odaültem az ágya szélére.

– Daviddal voltam, beszélgettünk egy kicsit. Semmi olyasmi nem történt, amiért féltékenynek kellene lenned. Ha akarod, elmondom, mi történt, de akkor hidd el, hogy még mindig a barátom vagy.

– Ne haragudj – mondta és végigsimította az arcomat, ami barátságunk kezdetére emlékeztetett –, de azt hittem, hogy ezentúl ő lesz a barátod.

Egy pillanatig elgondolkodtam azon, amit mondott. Valóban nagyon szerettem volna, ha David a barátom lesz, de emiatt Jacques-ot sem akartam elveszíteni, hiszen ő volt az, akivel a kezdetek óta mindenben együtt vettem részt és ő volt az, akivel a legtitkosabb gondolataimat is megosztottam. Ezt el is mondtam neki. Bólintott.

– Így van. Sok mindent csináltunk együtt.

Erre a mondatra felkaptam a fejem. Tudtam, mire céloz, de nem tetszett, hogy emlékeztet arra, ami már lezárult. Néha szóba hozta azt az időszakot, kollégiumi életünk első hónapjait, amelyek szépek voltak ugyan, de valami olyasmit hordoztak, amit szégyelltem. Ilyenkor kitértem a további beszélgetés elől vagy másra tereltem a szót, de éreztem, hogy tilta­kozásom nem teljesen őszinte, valamiféle keveréke volt a szégyenkezésnek, amiért elárultam érdeklődésemet az effajta cselekedetek iránt és a belém nevelt tartózkodásnak, amely megakadályozta, hogy elismerjem, néha nekem is megfordul a fejemben, hogy Jacques valamikor több volt, mint egy barát. Biztos voltam benne, hogy Jacques Pierre-ben próbálja megtalálni azt, amit bennem próbált annak idején és amit végül elutasítottam, mert úgy éreztem, meg kell tennem. Őszintén kívántam neki, hogy járjon sikerrel, de nélkülem. Tudtam, ha Pierre viszonozni fogja érzelmeit, arról nekem mindenképpen be fog számolni és én már vártam ezeket az esti beszélgetéseket, igaz, nem tudtam, milyen hatással lesznek rám.

Teltek a hetek, David most már sokkal magabiztosabban élte a kollégisták életét és egy-két barátot is szerzett osztályában, akik iránt soha a legcsekélyebb féltékenységet sem éreztem, mert biztos voltam benne, hogy egyikük sem tudja és akarja azt nyújtani neki, mint én. Jacques barátsága szépen alakult Pierre-rel, legalábbis abból, amit esténként hallottam, erre lehetett következtetni. Azt hiszem, Jacques boldog volt, kiváltképp azért, mert a kis Pierre-nek nem voltak olyan aggályai, mint nekem és gondolkodás nélkül engedett Jacques-nak, akit nem ítéltem el ezért, csak kicsit sajnáltam, hogy nem ismerheti a barátságnak azt a formáját, amely mindezektől mentes és amely abban az időben telje­sedett ki köztem és David között. Mindazonáltal megpróbáltam távol tartani Jacques-ot Davidtól. Ha javasolta, hogy négyesben menjünk el a délutáni szünetben valahová, elutasítottam, nem akartam, hogy David esetleg olyasmit lásson vagy halljon, amit nem szerettem volna, miközben szégyelltem magam, amiért így bánok a barátommal, de meg voltam győződve, hogy helyesen járok el. Nem voltam teljesen nyugodt így sem, mivel David és Pierre szobatársak voltak, de arra gondoltam, David fiatalsága ellenére nagyon okos fiú és el tudja dönteni, mikor figyeljen Pierre-re és mikor ne.

Az októberi vizsgákon David nagyon jó helyezést ért el, irodalomból első lett évfolyamában, a tanár az igazgató előtt megdicsérte. Én egy nagy doboz csokoládéval ked­veskedtem neki, amelyet anyám küldött. Amikor odaadtam neki a szobámban, ahol egyedül lehettünk, mert Jacques ki tudja, hol volt Pierre-rel, gyermeki örömében megcsókolt és én boldog voltam, hogy mosolyt tudtam csalni kedves arcára és ismét arra gondoltam, hogy Jacques talán soha nem fog átélni ilyen őszinte szeretetet vágyai miatt.

Délutánonként David a mi szobánkban tanult, Jacques ilyenkor átvonult Pierre mel­lé, amit egyáltalán nem bántam, mert így biztos lehettem benne, hogy senki nem fog zavarni minket. Egymás mellett ültünk, én néha Davidra pillantottam és lopva egy-egy pillanatig gyönyörködtem benne. Szerettem magyarázni neki, mert ilyenkor újra és újra csodálhattam égszínkék szemét, szerettem nézni, ahogy tágra nyílt szemmel figyel, fejét félrebillenti és szemöldökét kissé összevonja vagy amikor ceruzája végét rágcsálja gondolkodás közben.

Egyszer verseket olvastunk egy könyvből, amit Jacques adott kölcsön. Vékony, sötét borítójú könyvecske volt, kopott és szamárfüles, láthatólag sok kézen ment keresztül, a kézzel írt lapokat megjegyzések és rajzocskák borították. Lapozgattuk, néha összenéztünk és felnevettünk a pajzán rímek olvastán, egyszer csak észrevettem egy kis költeményt, amely annyira megtetszett, hogy felolvastam neki az első versszakot.

A kedvedért ma én is, kis tudatlan,

úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,

csak simogatni huncut mozdulatban

s ily édesen szemtelen lenni, lásd,

ennyi az, mit tudok, kis tudatlan.[1]

– Paul Verlaine – tettem hozzá, de láttam, hogy David már nem is figyel rám, hanem tekintetét az ablakra függeszti. Néhány pillanatig így maradt, majd rám nézett és pajkos mosollyal megkérdezte:

– Csak nem én vagyok a kis tudatlan, kit simogatsz huncut mozdulatban? – Együtt nevettünk a rímen, majd közelebb csúsztam hozzá és ujjaimmal végigsimítottam arcán.

– Ugyan ki tilthatná meg simogatásomat? – kérdeztem vissza. David elpirult, lesütötte tekintetét és én kezemmel megemeltem állát, a szemébe néztem és hirtelen elhatározással megcsókoltam. Éreztem, hogy remegni kezd a kezem és egyszerre olyan furcsán éreztem magam. David visszatemetkezett a könyvbe, de arcáról csak lassan tűnt el a pír. Csak néztem és gondolataim egymást kergették. Elhatároztam, hogy felfedem előtte legnagyobb titkomat.

Az avatási ünnepség, amely minden október első vasárnapján tartottak, szintén az iskola régi hagyományai közé tartozott. Ezen csak a két alsós évfolyam vehetett részt, a tanárok és persze a szülők. Az ünnepség beszéddel kezdődött, majd az elsősök egyenként elvonultak az iskola zászlaja előtt és az igazgató átadta nekik az iskola jelvényét, amelyet ezentúl a ruhájukon hordtak. Emlékeztem arra az alkalomra, amikor én álltam ott az emelvényen. Furcsán éreztem magam, mert tudtam, hogy mindenki engem néz és kissé zavart, hogy nem látom át a pillanat nagyságát. A családom sok ünnepségen és ceremónián vett részt, némelyikre én is elkísértem őket, de soha nem tudtam megérteni azokat. Számomra ezek a szimbolikus mozdulatok, mint a térdhajtás az oltár előtt, a zászló megérintése vagy csókkal illetése semmit nem jelentettek és mindig némi zavarral küszködtem, mikor valami hasonlót kellett cselekednem. Természetesen tudtam, mit jelképez a mozdulat, de más tudni valamit és más átérezni. Erre én képtelen voltam.

A nagyterem most is fel volt díszítve, erre az alkalomra mindig a harmadik évfolyam díszítette fel. Emlékszem, Julien azt mondta, keveseknek adatik meg, hogy háromszor láthassák az avatásra díszített termet és ha valaki elmondhatja magáról, hogy látta, nagyon büszke lehet rá. Én most láttam másodszor és biztos voltam benne, hogy harmadszor is látni fogom. Nagyon vártam az ünnepség kezdetét, szerettem volna látni Davidot, ahogy áll az emelvényen, miközben mindenki őt nézi és büszke lehetek rá.

Délután levonultunk a nagyterembe és elfoglaltuk a helyünket. Az első sorokban a szülők ültek és jól palástolt izgalommal várták az ünnepség kezdetét. Amikor bevonultunk, megpróbáltam kitalálni, kik lehetnek David szülei, de mivel csak néhány pillanatig láthattam a padokban ülőket, nem járhattam sikerrel, viszont felfedeztem apámat, aki rám mosolygott és valamit mondott a mellette ülő úrnak, aki rám nézett. Nem tudtam, ki lehet, sohasem láttam, de udvariasan fejet hajtottam előtte és apám büszkén tekintett rám. Leültünk és vártuk, hogy az igazgató úr megjelenjen az emelvényen. Jacques még mindig a szüleit kereste és kissé csalódottan szólt oda nekem:

– Lehet, hogy lekésték a vonatot.

Tudtam, hogy nagyon várja a szüleit, mert családjukból ő volt az első, aki ebbe az iskolába járhatott és nagyon szeretett volna elbüszkélkedni kis apródjával, mint nagyszerű eredményeinek bizonyítékával. Egy kicsit sajnáltam, de sokkal fontosabbnak éreztem, hogy szüleim lássák Davidot és legyenek büszkék rám. Hozzájuk írt leveleimben nem tettem említést róla, szerettem volna meglepetést okozni nekik, bár tudtam, hogy sejtenek valamit, mert az iskola által küldött meghívón minden szerepelt.

Leblanc úr belépett az ajtón, végigsétált a padok között és fellépdelt az emelvényre. A terem egy pillanat alatt elcsendesedett. Tudtam, hogy most is ugyanazt fogja elmondani, mint tavaly, mivel a hagyományokhoz az is hozzátartozott, hogy az avatási ünnepség mindig ugyanúgy kellett, hogy történjen, minden változtatás nélkül. Hátrafordultam, de nem láthattam az ajtóban várakozó elsősöket, mert a hátam mögött ülők eltakarták az ajtót. Sajnáltam, hogy nem nézhettem Davidot, nem küldhettem neki egy bátorító pillantást, de szerencsésnek éreztem magam, mert a sor legszélén ültem és tudtam, hogy kiválóan fogok látni. Leblanc úr az iskola alapítóiról beszélt, csak félfüllel hallgattam, inkább azt próbáltam elképzelni, mit fog gondolni apám, ha megtudja, hogy maga az igazgató jelölte ki apródomat, mert elhatároztam, hogy úgy állítom be a történteket, mintha ez egyfajta elismerés lenne a részéről. Elképzeltem a pillanatot, amikor magukhoz ölelnek, anyám kendőjével törölgeti a szemét, apám pedig felhúzza ujjamra a család címerével díszített gyűrűt, amelyről már régebben tudtam, hogy meg fogom kapni, de nem tudtam, mikor. Most úgy éreztem, ennél megfelelőbb alkalom nem is létezik erre.

Gondolataimat a szülők tapsa szakította félbe, az igazgató befejezte beszédét. A nagyterem leghátsó részét erre az alkalomra eltakaró piros függöny félrehúzódott, mögötte láthatóvá vált a nagy sötétkék selyemzászló, közepén egy kettéosztott pajzsban az iskola címere. Egy harmadikos felhozta az emelvényre a faragott faládikát, amiben a jelvények voltak, amelyeket, ahogy mindenki tudta, nyáron készíttettek a közeli városban egy jó nevű ötvösműhelyben. Ismét hátranéztem, de most sem láthattam senkit, de tudtam, hogy már kettes sorokban állnak az ajtó előtt és csak a jelre várnak. Annyira izgatott voltam, mint még talán soha, szerettem volna David mellett fellépni az emelvényre, hogy az egész terem, sőt az egész világ láthasson bennünket egymás mellett. Arra gondoltam, mekkora ostobaság volt, hogy azt kívántam, mások ne láthassanak bennünket együtt, hiszen mi értelme lenne ezt a barátságot titokban tartani?

Az igazgató intett és a hátam mögött lévő ajtó kitárult. Mindenki hátrafordult és figyeltük, ahogy az elsősök, fekete öltönyben, az iskolai kék nyakkendőben végigvonulnak a padsorok között. Felfedeztem Davidot, Pierre mellett ment, szemmel láthatóan idegesen harapdálta ajkát, közben szemével engem keresett. Amikor megtalált, halványan elmosolyodott és kissé elpirult, majd lesütötte szemét. Amikor az első sor az emelvény elé ért, megállt, David vagy két méterrel mögöttem állt meg. A két első fiú közül az egyik elindult az emelvényre, miközben az igazgató felolvasta a nevét a többiek tapsa közepette, majd a fiú a zászlóhoz lépett, megérintette a szegélyét. Az igazgató saját kezűleg tűzte ki a jelvényt a ruhájára, majd a fiú megállt az emelvényen, a zászló mögött, ahol az ünnepség végére két sorban fognak állni. A másik fiú is elindult, de már nem figyeltem. David engem nézett és látszott rajta, hogy ha tehetné, mondana valamit, de sajnos túlságosan messze volt tőlem. Igaz, egyre közelebb ért, ahogy elöl fogytak a fiúk, de lehetetlennek látszott, hogy akár egy szót is beszéljünk.

Jacques már nem kereste a szüleit, hanem Pierre-t figyelte.

– Nézd – suttogta és látszott rajta, legalább annyira büszke rá, mint én Davidra, bár tudtam, hogy az én kis apródommal senki sem versenyezhet. Közben David mellém ért és rákacsintottam, mire felém nyújtotta a kezét és egy rövid pillanatra megszoríthattam. Tekintetemmel szüleimet kerestem, vajon látták-e, hogy mi történt, de persze nem láthatták.

[1] Paul Verlaine: Semmi mást!, részlet (Babits Mihály fordítása)