Bouches már másnap értésemre adta, valóban nem kivételezik velem. Felhívott felelni és meglehetősen sokat kérdezett, nem csak az aznapra feladott anyagból, hanem az előzőekből is. A történelem soha nem tartozott kedvenc tárgyaim közé és nem is készültem. Végül több mint tíz perces térkép előtti előadás után Bouches megkönyörült rajtam.

– Üljön vissza a helyére. Meg kell mondanom, nem volt valami fényes felelet, de mindenképpen jobb annál, mint amit vártam. Nem lesz könnyű bepótolni a hiányosságokat, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Két hónap hosszú idő.

Ahogy a helyemre mentem, láttam a többiek értetlen tekintetét, Cartier a homlokát ráncolva próbálta megérteni, mit jelentenek Bouches szavai. Más helyzetben csak mosolyogtam volna rajta, de most nem voltam képes rá. Vajon Zober is ugyanezt csinálja Daviddal? Egyáltalán, ki ez a Zober? Már többször hallottam a nevét, David is mesélt róla régebben, de most szerettem volna többet tudni róla. Úgy éreztem, mintha a két tanár összeszövetkezett volna ellenünk és ez nem volt kellemes érzés. Alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak, a könyveimet ledobtam a szobámban és máris indultam Davidhoz.

Gyorsan felszaladtam a lépcsőn. A folyosón sokan voltak, beszélgettek vagy játszottak, némelyikük a falnak támaszkodva olvasott. Megálltam a szoba előtt, hirtelen elhagyott a bátorságom, de arra gondoltam, elég ostobán nézhetek ki, ahogy ott állok, így bekopogtam. Senki nem válaszolt. Ismét kopogtam, ezúttal hangosabban, de nem kaptam választ. Benyitottam. A szoba üres volt. Bár tudtam, hogy nem illik, beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Körülnéztem. Ezen az emeleten sokkal több átalakítást végeztek, a nagy termeket falakkal osztották fel két-három személyes szobákra és bár ezt igyekeztek leplezni, a falak szögein, a díszítések hiányán látni lehetett, hogy az eredeti állapot egészen más volt.

A szoba akkora volt, mint az, amelyikben én laktam, a két oldalon egy-egy ágy és szekrény, az ablak alatt két kis íróasztal. Odaléptem és megnéztem a rajtuk lévő füzeteken, melyiken szerepel David neve. A bal oldali asztal volt az övé. Leültem a székére és kinyitottam a felső füzetet. Azonnal felismertem David írását, a kissé jobbra dőlő apró kerek betűket és a vonalzóval halványan meghúzott margókat, amelyek közül a bal oldali mindig szabályos volt, a jobb oldali viszont hol kisebb, hol nagyobb és emiatt kissé szertelennek hatott. Lapozgattam a füzetet, eszembe jutottak azok a délutánok, amikor együtt tanultunk. Úgy tűnt, nagyon régen volt.

Felfedeztem egy borítékot az asztalon. A füzetet visszatettem a helyére és megnéztem a borítékot. A feladó Jean-August de la Motte volt, feltehetőleg David apja. Egy párizsi cím volt még felírva, ezt megpróbáltam megjegyezni. Nem tudtam, mire jó, de úgy éreztem, szükségem van rá, mert ez is Davidé, ezzel is többet tudok róla és közelebb érezhetem magamhoz. Tekintetem végigsiklott a szobán és hirtelen őrült vágyat éreztem, hogy odamenjek a szekrényhez, megsimogassam és megcsókoljam a ruháit, amiket talán akkor viselt, amikor még… de nem, ezt nem tehetem meg. Ha éppen akkor nyitna be, bizonyosan félreértené és nem hiszem, hogy elfogadná tőlem a magyarázatot. Megelégedtem annyival, hogy az ágya szélére ültem és végigsimítottam a párnáját, mintha fürtös kis fejét simogatnám.

Nyílt az ajtó, felpattantam. David lépett be a szobába és amikor meglátott, elmosolyodott. Becsukta maga mögött az ajtót és odajött hozzám. Csinos volt, még az iskolai öltönyben is látszott, milyen szép. Kétlépésnyire állt tőlem és csak annyit mondott:

– Tudtam, hogy eljössz.

Mindenre számítottam, csak erre nem. David leült az ágyra és intett, hogy üljek a székre. Egy pillanatig haboztam, ne üljek-e inkább mellé az ágyra, de végül a széket választottam. David engem nézett, már nem mosolygott, de vidámnak látszott. Hirtelen nem tudtam, mivel kezdjem, Bouches-val és a határidővel vagy hagyjam mindezt és csak a magunk dolgával foglalkozzam.

– Haragszol rám? – kérdeztem. David megrázta a fejét.

– Nem tudom – mondta. – Sok időm volt gondolkodni mostanában és be kell vallanom, szinte mindig te jártál az eszemben, de még nem tudom.

Lehajtotta a fejét. Csend lett, csak a folyosóról hallatszott be néhány zajfoszlány. Hirtelen felnézett.

– Valakinek el kell kezdenie, hát kezdem én. Azon gondolkodom hetek óta, vajon helyes-e, hogy szeretlek. Nem, ne mondj semmit, Marc. Igen, szeretlek még most is, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az út, amelyen elindultunk, helytelen. Ahogy visszagondolok az első hetekre, annyira szeretném, hogy itt legyél mellettem, mint akkor, de közben úgy érzem, nem szabad ezt gondolnom, hiszen te csak a barátom lehetsz, nem több. Egyszerűen a barátom, mint bárki más az iskolából. Hiszen így helyes… – megint elhallgatott és ahogy rám nézett, láttam a könnyeket a szemében. Csak nézett rám, majd hirtelen kirobbant:

– Gyűlölöm magam, mert minden gondolat hiába, akkor is szeretlek és nem tudok ellenállni. Tudom, hogy ez helytelen, mégis szeretlek.

Rám nézett, könnyek folytak az arcán és olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy kis híján magam is sírva fakadtam. Melléültem és átkaroltam. Kavarogtak a gondolataim, most már tudtam, hogy szeret, még mindig szeret és megértettem őt. Nem előlem bujkált, hanem saját maga, a saját érzései elől. Ugyanazt érezte, mint tavaly én, ugyanazokkal a kételyekkel küszködött és ugyanolyan tanácstalan és elkeseredett, mint én voltam. Akkor én mindent elrontottam, egy csodálatos barátságot vesztettem el kételyeim miatt, nem szabad, hogy ez megismétlődjön. Megfogtam a kezét és megcsókoltam.

Felnézett. Előhalásztam zsebkendőmet és megtöröltem a szemét. Szipogva szorította a kezem és láttam, hogy most már végig tud hallgatni.

– Olyan ostobák voltunk mindketten. Én azt hittem, nem szeretsz és megvetsz engem, ezért nem mertem előbb eljönni. Azt gondoltam, haragszol és látni sem akarsz. De most már látom, hogy csak féltél, te is féltél, mint én. Tudom, mit érzel, sajnos nagyon jól tudom. Én is vergődtem, vajon miért lehet, hogy olyasmit érzek egy barátom iránt, amit mások szerint nem lenne szabad. Erről nem beszélnek az emberek és mire is gondolhattunk volna, ha nem arra, hogy azért nem teszik, mert erről nem illik beszélni. Mert ez rossz. De mindketten tudjuk, hogy ami boldoggá tesz, az nem lehet rossz. Lehet-e rossz egy csók vagy egy simogatás? Lehet-e rossznak mondani a szeretetet? Férhet-e kétség ahhoz, hogy amit egymás iránt érzünk, az valóban őszinte szeretet vagy szerelem, nevezzük ahogy akarjuk, a lényeg az, hogy ne hagyd, hogy veled is megtörténjen az, ami velem.

David a vállamra hajtotta a fejét. Lehunytam a szeme, így ültünk egymás mellett ki tudja, meddig. Úgy éreztem, most boldog vagyok, csak azt nem tudtam, ez az érzés meddig tart még.

Másnap estére találkozót beszéltem meg Daviddal. Felajánlottam a kertészlakot, de David határozottan elutasította, azt mondta, többé nem akarja betenni oda a lábát. A kertben nem maradhattunk, mert december eleje lévén, már elég hideg volt esténként és a szobáink sem jöhettek szóba, hiszen Jacques és Pierre miatt egyikünknek sem volt alkalmas. Hosszas gondolkodás után a könyvtárat választottuk, az volt az egyetlen hely, amely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy szükség esetén elrejtőzzünk, bár majdnem bizonyosak lehettünk benne, hogy este senkinek nem jut eszébe benyitni oda.

Délután tanultam, mert bevallom, Bouches rám ijesztett a könyvtárban. Meglepődve tapasztaltam, hogy az anyag egy része megmaradt a fejemben, pedig inkább csak átolvastam. Jacques végig a szobában volt és valami regényt olvasott az ágyán fekve. Az utóbbi hetekben nem nagyon szóltunk egymáshoz és már kezdtem megszokni a dolgot, bár nem tetszett és egyre többet gondolkodtam azon, hogyan lehetne ezen változtatni.

Órámra néztem és arra gondoltam, itt az ideje, hogy elkezdjek készülődni. Akkor eszembe jutott, hogy Jacques nagyon furcsának fogja tartani, hogy elmegyek, talán arra is képes lenne, hogy utánam jöjjön vagy akár arra is, hogy szóljon egy tanárnak. Ez azonnal elvette a bátorságomat. Erre gondolnom kellett volna, bár valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy Jacques ezt nem tenné. Haragszik rám, legalábbis a viselkedése alapján csak erre gondolhatok, de annyira ismerem, hogy tudjam, nem gonosz, bár amikor magamban ezt kimondtam, azonnal elfogott a bizonytalanság. De nem szabad most megállnom, ha nem megyek oda, David azt hiheti, hogy becsaptam és ezt nem engedhetem meg magamnak. Nagyon reméltem, hogy helyrehozhatom azt, amit elrontottam. Amikor elindultam, egy pillanatra visszanéztem és tekintetünk összetalálkozott. Nem mondtam semmit, valószínűleg sejti, kivel fogok találkozni és reméltem, nem tesz semmit.

Lassan leóvakodtam a földszintre, szerencsére senkivel nem találkoztam. A tanárok szobái is itt voltak, de a nagy lépcsőház másik oldalán. A könyvtár nagy tölgyajtaja csukva volt, mint rendesen. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is zárták volna az ajtót, pontosan ezért gondoltam arra, hogy itt találkozzunk. Odamentem, még egyszer körülnéztem, majd benyitottam. Odabent sötét volt, nem kapcsoltam fel a lámpát, halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem egy székre, talán éppen arra, amelyiken akkor ültem, amikor Bouches-val beszéltem. Gyűlöltem ezt a várakozást, ilyenkor ugyanis csak a legrosszabbakra tudtam gondolni. Most is az járt az eszemben, hogy vajon David eljön-e és ahogy teltek a másodpercek, egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy eljön és már abban sem, hogy egyáltalán a könyvtárban találkozunk-e vagy máshol, esetleg nem is máról volt szó, hanem holnapról... Igyekeztem másra gondolni, utáltam ezeket a gondolatokat, amelyek ilyenkor mindig megjelentek és utáltam magamat is, amiért nem tudom őket megállítani. Ha nyugtalan voltam valamiért, hajlamos voltam kételkedni bármiben, még abban is, ami nyilvánvaló volt. Nyugtalanságra pedig volt okom, hiszen ha valaki megsejtené kettőnk kapcsolatát, annak súlyos következményei lennének, az iskolából való kicsapástól kezdve azokig a megaláztatásokig, amelyeket emiatt a későbbiekben el kellene viselnem és igen, elveszteném Davidot is, ami mind közül a legsúlyosabb büntetés lenne.

Lépteket hallottam a folyosóról, halkan felálltam és a falhoz lapultam, éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Majd hallottam, ahogy nyílik az ajtó és lassan csukódik. Nem mozdultam, míg meg nem hallottam David hangját:

– Marc, itt vagy?

– Itt vagyok – léptem elő. Nem sokat láttam, bár szemem hozzászokott már a félhomályhoz. David ott állt az ajtó előtt és amikor meglátott, elindult felém. Megfogtam a kezét és ahogy magamhoz vontam, hirtelen mintha a körülöttünk lévő világ eltűnt volna, csak mi voltunk és semmi más. Megcsókoltam és ő viszonozta, mint akkor régen, mert úgy tűnt, minden olyan régen történt, valamikor régen, egy másik életben, amellyel nem is érdemes foglalkozni, csak azzal kell törődni, hogy ez a mostani szebb legyen.

– Azt hiszem, bajban vagyunk – mondta hirtelen David. Ez teljesen kizökkentett gondolataimból, hagytam, hogy David kibontakozzon az ölelésből és leüljön egy székre. Odahúztam egy másikat és leültem vele szemben.

– Tegnap Zober megállított a folyosón és azt mondta, az utóbbi időben alábbhagyott bennem a tudásvágy és hogy gondoskodni fog arról, hogy az eredményeim éppolyan jók legyenek, mint az év elején. Nem tudom, hogyan értette, de azt mondta, jobban tenném, ha ezentúl tanulnék, minthogy olyasmikre fecséreljem az időmet, amiből csak károm lehetne. Azonnal te jutottál az eszembe, de erről ő nem tudhat. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok, erre otthagyott.

Ez meglepett, Bouches egészen másképpen beszélt velem, nem gondoltam volna, hogy Zober szinte fenyegetőleg lép fel, ez megnehezítheti a dolgunkat.

– Engem is megkeresett Bouches és ugyanezt mondta, bár az ő stílusa sokkal finomabb. Azt mondta, figyelemmel kísérte az eredményeimet és beszélt veled is, a múltkor pedig látott minket itt. Azt mondta, nem hallotta, miről beszéltünk, de érezte a feszültséget köztünk. Szerintem nem tud semmi olyat, ami bajba keverhetne minket, de jobb lesz, ha ezután jobban igyekszünk.

– Sajnos nem egészen így van – sóhajtott David. – Pierre elmondta, hogy Zober megkérte, figyeljen engem az órákon kívül, kivel beszélek és tudni akarta, el szoktam-e menni hosszabb időre a szobából.

Ez rosszabb volt, mint gondoltam. Zobert nem is ismertem, eddig alig hallottam róla valamit, legfeljebb azt, hogy jezsuita szerzetes volt, de otthagyta a rendet és hogy nagy fegyelmet tart az osztályában. Lehet, hogy igazából ő a veszélyes?

– Mit tegyünk, Marc? – kérdezte David.

– Ha Zober ismerné Pierre-t, nem kérte volna, hogy kémkedjen. Benne megbízok, talán jobban is, mint Jacques-ban. Lehet, hogy Bouches ugyanerre kérte őt és nem tudom, haragszik-e annyira, hogy ellenem forduljon. De gondoljuk végig, én a segítőd vagyok, találkozhatunk, ezt nem tilthatja meg senki. Ha valóban igyekszünk, el fognak felejteni minket. Nem követtünk el súlyos hibát.

– Én akkor is félek – mondta David. – Semmi mást nem akarok, mint… nem tudom elmondani, Marc. Belül pontosan tudom, de úgy érzem, ha kimondom, már nem lesz ugyanaz. Olyan szépnek tűnik, de azt hiszem, csak itt élhet bennem. És talán benned is. Kettőnkben. De mit ér az egész, ha titkolóznunk kell?

Nem válaszoltam. Én is valami hasonlót éreztem. A mi kapcsolatunk titkos és annak is kell maradnia, mert nem értenék meg. Ezt már régen tudtam, tavaly karácsonykor értettem meg és azóta néha úgy éreztem, nem vagyok ugyanaz.

– Marc, hát nem lenne szép, ha nem kellene titkolnunk, hogy szeretjük egymást? Nem lenne minden sokkal egyszerűbb?

– Ne folytasd, David! Kérlek, ne. Olyan furcsa ilyet hallani tőled. Ne kérdezd, miért. Egyébként is, az ilyen gondolatok nem vezetnek jóra. A mi helyzetünk nem rossz, csak most be kell tartanunk néhány szabályt, ennyi az egész. Egy hónap vagy kettő és minden olyan lesz, mint régen.

– Erről beszéltem, Marc! Hogy minden olyan lesz, mint régen. Játsszuk a segítő és az apród szerepét mindenki előtt, de én a barátod akarok lenni és tudni, hogy semmi nem választhat el minket egymástól.

Megsimogattam felhevült arcát és közelebb húztam a székemet. Nem értettem, mi történt vele, miért beszél így. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja mondani, bár kénytelen voltam igazat adni neki, én is sokkal jobban szerettem volna, ha nem kellene titkolnunk, hogy szeretjük egymást. De nem értettem, hogy David, aki úgy tűnt, nem bocsátja meg nekem, hogy valaha Jacques volt a barátom és a kapcsolatunk több mindent hordozott, mint vele, most szinte harcolni akar azért, hogy ezt a furcsa barátságot vagy szerelmet mindenki láthassa.

– Gyűlölöm Bouches-t és Zobert, mindenkit, aki nem engedi, hogy úgy élhessek, mint a többiek.

Megragadtam a kezét és megszorítottam.

– David, mi van veled? Még soha nem láttalak ilyennek, mi történt?

– Nem tudom – mondta halkan. Lehajtotta a fejét.

– Egyszerűen csak szeretnék veled lenni és nem csak bujkálva a könyvtárban vagy a kertészlakban. Szeretném, ha nem így kellene találkoznunk. Az előbb talán túl heves voltam, igazad van, de most van az a pillanat, amikor már nem tudom elfogadni ezt tovább. Az éjszaka nagyon sokat gondolkodtam. Ott a kertészlakban azért rohantam el, mert azt hittem, hogy a mi barátságunk valami különleges, valami olyasmi, ami csak nekünk adatott meg és más nem ismerheti, de amikor megláttam Jacques-ot és azt mondta, hogy ti is… akkor becsapva éreztem magam, szomorú voltam, hogy mégsem így van. De azután rájöttem, hogy ez mit sem számít, a fontos az, hogy barátok vagyunk. Szégyelltem magam, amiért olyan ostobán viselkedtem, de azt hiszem, túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt elismerjem. Te voltál a bátrabb és eljöttél, én örültem, bár voltak kétségeim, de mostanra ezek már elmúltak. Csak azt szeretném, hogy ha ilyen szerencsésen elrendeződtek a dolgok, soha ne kelljen félnünk senkitől.

Hallgattunk egy darabig, David keze az enyémben, ujjait simogattam.

– Ilyen szépen nem tudtam volna megfogalmazni – mondtam végül. David megszorította a kezem és halkan mondta:

– Azt hiszem, ezt csak sötétben volt merszem elmondani.