Tegnap este fél tizenegykor csörög a telefon. Rosszat sejtek, épelméjű ember ilyenkor nem keres. Megnézem: a főnököm az. Na, erről beszélek. Felveszem, szia. Főnöki utasítás, holnap reggel hétre mindenkit berendelnek a központba, aki nem jelenik meg, annak azonnali felmondás, vagyonelkobzás, hatvan korbácsütés és kötél általi főbelövés jár. Főnököm nem tud semmiről, de egyetért abban, hogy ismét ügyvezetői szintű hiszti van a láthatáron. Jelzem, hogy én szabadságon vagyok, lehetnék a Bahamákon is (na nem ebből a fizetésből) és mi lenne, ha én inkább nem, de azt mondja, muszáj, mert odabent mindenki idegbajos. Remek, mondom, szia.

Beállítom a vekkert, korán fekszek, korán kelek, nem borotválkozok, hadd lássák: annyira szabadságon vagyok, hogy az ilyesmi nem érdekel. A buszon bal oldalról egy nyomorult köhög a fülembe, megosztva velem minden egyes vírusát, jobboldalon egy fiatal srác hallgat valami borzalmas tuctuc szemetet, emlékszem, annak idején a DOS betöltésekor a floppynak is dallamosabb hangja volt.

A metrón leülök, bár nem szokásom. Ezt meg is bánom, mert a következő megállóban felszáll egy negyven körüli nő, lezöttyen mellém, a könyökét az oldalamba nyomja, de egy szót sem szól. Újság van nála, amit szétnyitna, ha tudna, csak nem fér el. Mérgesen rám néz, megint döfköd a könyökével, de nem szólal meg, úgyhogy rákérdezek, mi a baja. Arrogánsan azt feleli, talán ha arrébb mennék, el is férne. Bután pislogok rá, reggel van még, ekkora bunkóságra nem vagyok felkészülve, így udvariasan mutatom neki, hogy mellettem is ülnek. Nem férek el, mondja idegesen és mutatja, hogy nem tudja szétnyitni a bazi nagy újságját.

Ekkorra már felébredek, de még mindig csak pislogok rá, mert most már azt nem akarom elhinni, hogy ez tényleg ekkora barom. Mutatom neki, hogy velünk szemben legalább három ülés szabad, üljön át oda, rengeteg a hely, akár a New York Times-szal is elférne. Épeszű ember átülne, ez nem, inkább megjegyzi, hogy bunkó vagyok és hogy ő itt akar ülni és olvasni. Érzem, hogy elfüstöl a biztosíték az agyamban és közlöm vele, hogy most már csakazértsem megyek arrébb és kezdje megszokni a helyzetet.

Átül, közben be nem áll a szája, hogy milyen pofátlan emberek vannak (ezzel egyet is értek), szétnyitja az újságját és olvasni kezd. Aztán jön a következő megálló, ahol felszáll néhányszáz ember és hősünk már ott sem fér el, persze ezért is én vagyok a hibás. Idegbeteg mozdulatokkal a táskájába gyömöszöli az újságját, aztán feláll. Egy pillanatra úgy néz ki, mintha nekem akarna jönni, ezért én is felállok, készen arra, hogy ha megüt, valami nyolc napon belül gyógyulót kövessek el ellene, mire meggondolja magát és az ajtóhoz tolakszik, közben vissza-visszanéz, de már csendben.

Mindketten leszállunk, ő előttem megy, aztán hátranéz, lemarad, gondolom azért, mert fél, hogy berúgom a sínek közé. Az igazat megvallva, ez a változat is felmerül bennem, de tudom, hogy a látvány nem kárpótolna a következményekért.

Kellemesen feszült hangulatban érkezek a központba, felmegyek az emeletre, ahol bedagadt szemű kollégák sorakoznak, kávét isznak, szendvicset tolnak az arcukba és egyikük sem tud semmiről. Negyed nyolc után befut a főnök, beterel minket a tárgyalóba, mellette a műszaki igazgató meg valami új gyerek, egy századik főnök, akit a nyakunkba varrtak. Az öreg fölénk tornyosul és közli: az egyik telephelyen lopáson kaptak egy kollégát, azonnal kirúgták, minden telephelyen azonnali és teljes leltár lesz. Holnap. Reggel hétkor. Aki nem lesz ott, azt kirúgják, de előtte főbelövik a helyszínen, mert lesz itt rend meg fegyelem és mostantól a dolgok másképp mennek.

Van-e kérdés, kérdezi, de közben már indul kifelé. Van! Megkérdezem, hogy ugye ezt nem gondolja komolyan, hogy húsz embert behív azért, hogy közölje velük azt, amit egy kurva SMS-ben is megtehetett volna valamikor a nap folyamán, ráadásul én szabin vagyok, azonkívül azon a telephelyen, ahol én vagyok, nem lopott senki, mi az isten hatlövetű ...ért kell nekünk is leltároznunk, főleg a szeptember eleji főnökváltás ürügyén lefolytatott leltár után.

Az új főnökgyerek szúrósan néz rám és megkérdezi a nevemet, mintegy jelezve, hogy ő most utánam néz, amiért itt lázítok, ettől végképp elborul az agyam és közlöm vele, hogy szívesen bemutatkozok, feltéve, hogy ő is megteszi, mert erre eddig valahogy még nem került sor, pedig egy bemutatkozó email elküldéséhez nem szükséges asztrofizikai doktorátus.

Közvetlen főnököm már sápadtan keresgéli táskájában a "Rendkívüli felmondás" fejlécű biankó dokumentumot, mert úgy érzi, nemsokára ki kell töltenie egyet a nevemre, de aztán a nagyfőnök visszafordul az ajtóból és elnézést kér, amiért iderángatott bennünket, mindenki menjen a dolgára, én haza és természetesen nálunk nem lesz leltár. Látom a többiek fején, hogy nem elégedettek a dolgok alakulásával, de engem ez már nem érdekel, elindulok haza.

Az egészet csak azért írtam le, mert este én is megkaptam az SMS-t, hogy holnap reggel hétre menjek be leltározni, mert különben. Még gondolkodok rajta.