Kinyitottam a szemem. Kissé fájt a fejem és furcsán éreztem magam. A bal kezem tompán sajgott és amikor megpróbáltam megmozdítani, belényilallt a fájdalom. A levegő friss volt, de egy kissé gyógyszerszagú és ebből rájöhettem, hogy kórházban vagyok. Első gondolatom Zober volt. Mit tettem? Valóban képes voltam rá? Megpróbáltam visszaemlékezni az utolsó percekre, de csak Zober döbbent arcát voltam képes felidézni. Mi történhetett? Lehetséges lenne, hogy megöltem egy embert? Csend volt körülöttem és ez egyre jobban zavart. Szerettem volna tudni, mióta fekszem itt és mi történt ezalatt. Hol lehetek? Felemeltem a fejem és körülnéztem. Egy kis szobában feküdtem, a bal oldalon a félig nyitott ablakon napfény áradt a szobába, velem szemben egy kis asztalkán fehér doboz feküdt. Az ágyam mellett egy kis szekrénykén pohár, benne víz. Jobb oldalon fehér ajtó. Elgondolkodtam, vajon fel tudnék-e kelni, de az első próbálkozások arra intettek, hogy ez még korai lenne. Gyenge voltam és a furcsa érzés, amit az első pillanattól kezdve éreztem, felismerhetővé vált.

Féltem.

Megöltem Zobert. Talán egy börtönben vagyok vagy egy olyan kórházban, ahonnan már haza sem engednek. Mi történt velem? Mi vár rám? Mit fognak tenni velem? Egy pillanatra felrémlett bennem, mit éreztem, amikor Zober szemébe néztem és hirtelen úgy éreztem, mindannak, amit tettem, semmi értelme nem volt. Hiába halt meg az ember, aki miatt annyit szenvedtem, Davidot elszakították tőlem és talán már soha nem találkozhatunk. Mennyivel jobb lett volna, ha magam ellen fordítom a pengét, ez lett volna a helyes, véget vetett volna mindennek és most nem kellene azon töprengenem, mennyi szenvedés várhat még rám. Miért kellett felébrednem? Eszembe jutott az utolsó pillanat, amikor David a kezembe adta a gyűrűjét, mintha még most is érezném a tenyeremben. Vajon hol lehet? Nem emlékeztem, mit csináltam vele, hová tehettem. Semmi más emlékem nem maradt tőle. Vajon hol lehet most? Bárcsak ott lehetnék vele, bárcsak… de minek is ábrándozok erről, reménytelen. Gyilkos vagyok és nem kérhetem, hogy ezek után is szeressen. Hogyan lehetnék képes ugyanazzal a kézzel megsimogatni az arcát, amellyel a kést tartottam? Gyűlöltem Zobert és sokszor kívántam olyan dolgokat, amelyeket nem mertem volna hangosan megismételni, de most úgy éreztem, ennél nagyobb bűnt el sem követhettem volna. A legszörnyűbb az volt, hogy nem értettem, miért érzek sajnálatot Zober iránt, miért érzem bűnnek, amit tettem. Talán csak sajnáltam, hogy nem értem el vele semmit. Mindent elvesztettem és most itt fekszem valami ismeretlen helyen és azon töprenghetek, vajon milyen sorsot szánnak nekem.

Csendesen nyílt az ajtó, ijedten összerándultam, a szívem hevesen dobogni kezdett. Nem tudtam eldönteni, odanézzek-e vagy jobb, ha nem is látom, ki akar bejönni. Amikor megláttam a fehér főkötőt viselő nővért, egy kicsit megnyugodtam, legalább abban biztos lehettem, hogy nem börtönben vagyok. A nővér fiatal volt, talán csak húszéves, kedves arcú és amikor meglátta, hogy őt nézem, halványan elmosolyodott.

– Hogy érzi magát? – kérdezte. Nem válaszoltam. Odajött hozzám és tenyerét a homlokomra fektette. Kellemesen hűvös volt az érintése.

– Mi ez a hely? – kérdeztem.

– Egy kórházban van.

Olyan sokat akartam még tudni, de nem tudtam, hogyan kérdezzem meg mindazt, ami érdekelt. Talán nem is tud semmit az egészről, azt sem, ki vagyok és azt sem, miért kerültem ide. Lehet, hogy jobb, ha nem kérdezek semmit. Hirtelen azt gondoltam, ha nem szólalok meg, ha csendesen fekszem, talán elfeledkeznek rólam és…

– Éhes? – kérdezte a nővér kedvesen. Bólintottam.

– Nemsokára visszajövök és hozok valami ennivalót – mondta, azzal kiment és újra egyedül maradtam. Tehát kórházban vagyok, gondoltam kissé megkönnyebbülve. A nővér is kedves volt, egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha tudná, hogyan kerültem ide és mit követtem el. Talán jobb lenne, ha nem lenne ilyen kedves, nem akarom, hogy bárki is kedves legyen velem. Csak azt akarom, hogy legyen vége.

A nővér hamarosan visszajött és egy csészében valami levest hozott. Félig ülő helyzetbe emelt, a hátamat párnákkal támasztotta meg és mint egy kisgyereket, megitatott. Amikor elfogyott a leves, kedvesen rám mosolygott és megkérdezte:

– Megérkeztek a szülei, szeretne találkozni velük? – kérdezte. Nem válaszoltam. Magam sem tudtam, akarok-e velük találkozni. Szerettem volna látni anyámat, nagyon hiányzott, de nem tudtam, mit mondanék neki. Apám nem érdekelt. Csak annyit kértem tőle, hogy segítsen, hogy értse meg, mit érzek és ne hagyja, hogy mindez megtörténhessen. Reméltem, a nővér számára válasz lesz hallgatásom, de ahogy rám mosolygott, már tudtam, hogy nem értett meg. Amikor kiment az ajtón, az ablak felé néztem és hirtelen elhatározással felültem az ágyban, de a következő pillanatban úgy éreztem, túlságosan gyenge vagyok ehhez, így visszafeküdtem és vártam.

Nyílt az ajtó, anyám lépett be rajta, mögötte apám. Nem tudtam, mit gondoljak, mit érezzek, csak feküdtem és azon gondolkodtam, vajon mit akarhatnak. Még mindig magam előtt láttam apám levelét, jól emlékeztem rá, noha csak egyszer olvastam el. Minden benne volt, megértettem és már nem akartam semmit. Anyám odajött hozzám és megcsókolt, éreztem parfümjének illatát, majd leült az ágy melletti székre. Apám megállt az ágy végénél és engem nézett. Nem volt harag a szemében, inkább szomorúság. Nem érdekelt.

– Hogy érzed magad, fiam? – kérdezte anyám és megfogta a kezem. El akartam húzni, de nem hagyta.

– Menjenek el – mondtam halkan.

– Nem érzed jól magad? – kérdezte anyám.

– Menjenek el – ismételtem. Éreztem, hogy gyűlik bennem valami, talán harag vagy kétségbeesés, magam sem tudtam.

– Nem azért jöttünk, hogy egy szavadra elmenjünk – mondta apám. Ezektől a szavaktól elpattant bennem valami.

– Akkor miért jöttek? – üvöltöttem az arcába. – Mit akarnak még? Elolvastam a levelet, tudom, hogy már nem kellek, mert csak bajt okozok. Hagyjanak békén, elegem van mindenkiből, soha többé nem akarok látni senkit. Hagyjanak meghalni!

– Marc, nem beszélhetsz így apáddal… – kezdte anyám, de apám felemelte a kezét.

– Marc, hallgass el azonnal!

Visszahanyatlottam az ágyra és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Arra gondoltam, mondja csak, szidjon le, kiabáljon velem, üssön meg, tegyen, amit csak akar, hadd szenvedjek, legyen még több okom arra, hogy meghaljak.

– Tudni akarom, mi történt. Már beszéltem az igazgató úrral, a tanáraiddal, mindegyikük elmondott egy történetet, de én tőled is hallani akarom.

– Nem akartam megölni – suttogtam.

– Nem öltél meg senkit – mondta apám. Lehunytam a szemem. Tehát nem sikerült. Nem vagyok gyilkos. Örülnöm kellett volna, de nem tudtam, úgy éreztem, így végképp nem volt értelme az egésznek.

– Nem ölted meg, de megsebesítetted. Az állapota nem súlyos, csak egy karcolást ejtettél rajta, de az ügy mégis nagyon komoly. Megtámadtál egy embert, a tanárodat, aki a szabályok betartására akart kényszeríteni. Fegyvert használtál ellene, megsértetted azokat az írott és íratlan szabályokat, amelyek betartására neveltelek és amelyeket egy Le Chatelier minden körülmények között betart, mert a becsülete így kell, hogy diktálja. Jogom van tudni, miért tetted és tudni is akarom.

– Nem tettem semmi rosszat, nem bántottam senkit, neki sem ártottam. Ő kezdett üldözni minket, el akart választani egymástól, el akarta küldeni Dávidot.

– Ő csak be akarta tartatni az iskola szabályait.

– Ezt a szabályt nem akarom és nem is tudom betartani.

– Nem bírálhatod felül a szabályokat!

Felnéztem.

– Nem érdekelnek a szabályok. Apám is tudja, hogy soha nem viselkedtem úgy, hogy szégyent hozzak a nevünkre. Most sem tettem semmi rosszat. David a barátom és szeretem őt, ebben nincs, nem lehet semmi rossz és nem is tartozik másokra. Zober közénk állt, megfenyegetett, zsarolni akart és amikor elküldte Davidot… azt hittem, megfizettem neki.

Apámék összenéztek.

– Nos… most már tudjuk, hogyan látod a történteket.

– Mi lesz most? – kérdeztem.

– Még néhány nap és hazaengednek – mondta anyám és megsimogatta a fejem.

– Nem úgy értettem. Mi lesz ezután?

– Még nem tudjuk – mondta anyám.

– Hazamegyünk, aztán leülünk és mindent megbeszélünk. Még mi sem tudjuk igazán, mit gondoljunk erről az egészről, rólatok és erről a… barátságról.

– Mi lesz Zoberrel? – kérdeztem.

– Őt már elengedték.

– Szólt már a csendőröknek?

– Nem szólt senkinek. Volt ilyen terve, de… meggondolta magát. Azt mondta, őt a jó szándék vezette, segíteni és vezetni akart azon az úton, amelyen járnod kell. Megbocsát azért, amit tettél, de soha többé nem akar látni. Továbbra is azt gondolja, hogy amit tettetek, elfogadhatatlan, de úgy látja, már semmit sem tehet érted.

Zober megbocsát… furcsa volt a gondolat és némiképp nevetséges. Persze neki nagyobb gyakorlata van a megbocsátásban, már ha valaha is képes volt értelmezni, mit jelent ez. Ő nem kérdezte meg, én megbocsátok-e neki azért, amit velünk tett. A mi szenvedésünkkel ki törődik? Tőlünk ki kér bocsánatot azért, ami történt, ki ajánlja fel, hogy legalább megpróbálja jóvátenni? Azt mondja, nem akar látni. Micsoda arrogancia! Mégis, mit gondolt? Talán azt hitte, én akarom? Soha. Nem akarom, hogy bárki is megemlítse, el akarom felejteni, hogy valaha is ismertem, szeretném, ha most, ebben a pillanatban mindent elfelejthetnék, ami velem történt. Igen, mindent, Davidot is, hogy ne kelljen emlékeznem rá, hogy ne érezzem, mennyire hiányzik.

A következő napok csendesen teltek, esténként bejött az orvos, megvizsgált, lecserélte a kötést a kezemen, amelyen csúnya sebek éktelenkedtek. Amikor először megláttam, elborzadtam, nem gondoltam volna, hogy képes vagyok erre. Csak arra emlékeztem, hogy megvágtam magam, de a sebekből ítélve ezt jópárszor megtettem. Anyámék minden nap bejöttek hozzám és beszélgettünk. Megpróbáltam elmondani nekik mindazt, ami történt velem, elhallgatva néhány részletet, amelyekről azt gondoltam, csak árthatnának. Beszéltem a szürkeségről, az egyedüllétről, Jacques-ról és Davidról, az átbeszélgetett éjszakákról és elhallgattam a csókokat, az éjszakai találkákat és azt, hogy amit David iránt érzek, már több mint barátság.

Soha nem kérdeztem meg, mit tudnak Davidról, egyetlen szóval sem érdeklődtem utána és azt hiszem, megértették, miért nem teszem. Nem akartam tudni, hol van most. Úgy éreztem, csak a fájdalmamat növelné minden újabb hír. Elment és nem jön vissza többé. Esténként elgondolkodtam azon, vajon jobb lenne-e, ha mindent elfelejtenék, ami történt? Nem lenne több fájdalom, nem lennének könnyek. Minden könnyebb lenne…

Hazaindultunk. A hosszú úton olvasgattam, néztem az elsuhanó tájat és apámmal beszélgettem. Elmondta, hogy az iskola a lehető legnagyobb diszkrécióval intézte az ügyeket, természetesen csak azért, hogy önmagukat védjék. Zober továbbra is ott taníthat, de apám azt mondta, amikor beszélgetett vele, volt egy olyan érzése, hogy nem fog ott maradni. Zober valami olyasmit mondott, hogy szüksége volt erre a néhány napra, hogy átgondolja mindazt, ami történt és lehet, hogy más utat választ. Halványan elmosolyodtam. Valamit mégis elértünk, legalább az a néhány pár, aki ott maradt, nyugodtabban élhet. A magas, vörös hajú fiúra gondoltam, akinek még a nevét sem tudtam és azt kívántam, találja meg a barátját és legyenek boldogok. Cartierre gondoltam, az örök beszélgetőre, aki állandóan dicsekedett és a többiekre, akikkel nap mint nap találkoztam. Semmit nem tudnak az egészről és jobb is így. Ők csak annyit vettek észre, hogy már nem vagyunk köztük és soha nem is fogják megtudni, mi történt. Talán hiányozni fogunk nekik, talán elfelejtenek néhány nap alatt, de mit számít ez? Már nem tartozom közéjük.