Negyedik rész: Ígéretek

Apám dolgozószobájának ajtajánál álltam és fülemet az ajtóra szorítottam. Nem reméltem, hogy tisztán fogok hallani minden hangot, de rövid idő múlva rá kellett jönnöm, hogy apám előrelátó volt és olyan halkan beszélt, hogy abból semmit nem hallottam. Legszívesebben benyitottam volna, ha másért nem, azért, hogy még egyszer, utoljára Leblanc szemébe nézhessek és elmondhassam neki, mennyi szenvedést okozott. De nem tettem, csak álltam az ajtó előtt és azon töprengtem, mit kereshet itt. Egy kicsit talán meg is ijedtem, amikor Colette elújságolta, ki van apámnál, úgy éreztem, mintha Leblanc maga lenne a megtestesült rossz és ittléte csak újabb fenyegetéseket és félelmet jelentene. Az itthon töltött idő alatt megnyugodtam, lemondtam végzetes terveim megvalósításáról és újra képes lettem örülni annak, hogy élek. Sikerült megbékélnem mindazzal, ami történt és csak a csuklómon látszó hegek emlékeztettek arra, mi történt a Saint-Michelben. Néha, amikor ezeket a hegeket néztem, olyan furcsának és álomszerűnek tűnt minden, szinte el sem hittem, hogy valóban megtettem, hogy valóban létezett az a hely és mindaz, ami mára emlékké szelídült, akkor maga volt a valóság. A gondolat, hogy kárt okozzak magamban, hihetetlennek és nevetségesnek tűnt, de ezek a hegek arra emlékeztettek, hogy vannak helyzetek, amikor az ember olyasmit is megtesz, amiről soha nem gondolta volna, hogy képes lenne rá.

Egy darabig álldogáltam az ajtó előtt, de aztán arra gondoltam, ha apámék kijönnek és engem ott találnak, nyilvánvalóvá válna, hogy hallgatóztam. Ezt nem akartam, tehát sarkon fordultam és elindultam a folyosón. Meg akartam nyugtatni magam, ezért megkerestem anyámat, aki a szalonban ült és éppen levelet írt valakinek. Nem akartam zavarni, de amikor meglátott, azonnal félretette a levelet és felém nyújtotta a karját. Leültem mellé és ő átölelt. Érintése jólesett, szinte egyetlen pillanat alatt megnyugodtam. A vállára hajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Gyengédségre vágytam és arra, hogy szeressenek. Anyám pontosan tudta, mire van szükségem. Megfogta a kezem és végigsimított rajta.

– Ne aggódj, fiam, nincs baj. Leblanc úr azért jött, hogy megbeszéljék az év végi bizonyítványod dolgát. Nem tetted le a vizsgákat, így nem tudják kiállítani. A nyár végén le kell vizsgáznod ahhoz, hogy egy másik iskolában elkezdhesd a harmadik évet.

Erre nem is gondoltam. Amióta itthon voltam, soha nem beszéltünk erről és nekem eszembe sem jutott, hogy mi lesz később, mi lesz ősszel, amikor újra iskolába kell járnom, mi lesz egy év múlva. Valami furcsa kábulatban töltöttem az időt, szinte azt sem tudtam, milyen nap van, de nem is érdekelt, a napjaim semmittevéssel teltek. Apámék szándékosan nem szóltak rám, hagyták, hogy magamra találjak és én éreztem, hogy lassan újra a régi vagyok. Az utóbbi két hétben már nem voltak rémálmaim és csak néha tört rám a furcsa, szomorú hangulat. Anyám szavai kissé váratlanul értek, kényelmetlen volt arra gondolni, hogy újra iskolába kell járnom, még akkor is, ha ez az iskola szinte semmiben nem fog hasonlítani arra a helyre, ahonnan az iskola legnagyobb botrányát okozva el kellett jönnöm. Anyámra néztem.

– Egész nyáron tanulnom kell? – kérdeztem.

– Természetesen nem, de fel kell készülnöd a vizsgáidra. Nem szabad hagynunk, hogy elvesztegess egy évet. Kipihenhetted magad, volt időd, hogy megnyugodj, most újra olyannak kell lenned, mint azelőtt, tanulnod kell. Apáddal együtt keressük azt a helyet, ahol nem kell félned.

– Apám… intézett valamit? – kérdeztem. Anyám elmosolyodott, tudta, mire gondolok.

– Leveleznek, még mindig leveleznek. Vasárnap de la Motte úr telefonált is apádnak.

– Annyira türelmetlen vagyok – mondtam.

– Elhiszem, fiam.

– Írhatok Davidnak? – kérdeztem.

– Még korai lenne, azt hiszem.

– Anyám, mi lesz, ha nem sikerül? – kérdeztem és hirtelen újra elfogott az a fájdalmas érzés, ami időről időre a hatalmába kerített és amelytől képtelen voltam végleg megszabadulni. Azon a napon, amikor apámmal eddigi életem legfontosabb beszélgetését folytattuk, ígéretet tett nekem arra, hogy újra látni fogom Davidot. Ez az ígéret tartott életben, erre vártam azóta is, de eddig semmi nem történt. De la Motte úr nem akarta, hogy David közelében legyek és ha nem is volt ellenséges, de találkozásunkat mindenféle feltételhez kötötte. Kénytelen volt ugyan kedvezményeket tenni, mivel David ugyanazokat a végzetes lépéseket fontolgatta, mint én, de még nem találkozhattunk. El sem tudtam képzelni, mire várhat, mi az, amit át kell gondolnia és meg kell fontolnia, mi az, ami miatt ennyi ideig várat minket. Néha meglehetősen kényelmetlen gondolatok kerítettek hatalmukba, arra gondoltam, ha apám mégsem segít, ha mégsem találkozhatunk, meg kell tennem, amit terveztem. De már nem éreztem hozzá elég bátorságot vagy elszántságot. Akkor, abban a lelkiállapotban még könnyedén megtettem volna, nem éreztem semmiféle vágyat arra, hogy éljek, de most, apám ígérete és a szeretet miatt, amivel a család körülvett, már nem voltam biztos benne, hogy képes leszek újra megtenni.

– Sikerülni fog, csak adj nekik egy kis időt. De la Motte úr egyedül neveli Davidot, ő az egyetlen fia, rajta kívül senkije nincs. Meg kell értened, hogy habozik, a helyében te is ezerszer meggondolnád. Tudnod kell, mi érez, te is szereted Davidot, nem akarnál neki rosszat.

– Tudom… csak olyan nehéz dolog várni – sóhajtottam.

Nyílt az ajtó és apám lépett be. Egy rövid pillanatra azt hittem, Leblanc is itt van vele, a gondolattól görcsbe rándult a gyomrom, de apám egyedül jött, halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd leült velünk szemben és rám nézett.

– Elment.

Mint mindig, most is tudta, mire gondolok.

– Nem akartam találkozni vele – mondtam.

– Ő sem akart látni téged – válaszolta apám. – Nagyon kelletlen volt, hallani sem akart arról, hogy segítsen, de a végén jobb belátásra bírtam. Marc, fontos mondanivalóm van a számodra.

Ettől az utolsó mondattól kissé kellemetlenül éreztem magam, de nem volt időm ezen gondolkodni, mert apám folytatta.

– Leblanc beleegyezett, hogy kiállítson neked egy bizonyítványt, de ehhez le kell tenned a vizsgákat éppen úgy, mint a többieknek. Ezen a nyáron tehát tanulnod is kell és a vizsgák idejére, nagyjából egy hétre vissza kell menned a Saint-Michelbe. Tudom, hogy nem akarsz visszamenni egyetlen órára sem, de mégis meg kell tenned. Senkivel nem fogsz találkozni, egyetlen diák sem lesz ott és a tanárok közül is csak azok, akik vizsgáztatnak. Nem fogsz találkozni Zoberrel sem. Nem kell ott aludnod, az egyik szállodában veszünk ki egy szobát. Szükséged van erre a bizonyítványra, különben újra másodikos lennél és nem akarom, hogy egy évet elveszíts.

– David is ott lesz? – kérdeztem. Láttam apámon, hogy nem ezt a kérdést várta.

– Nem hiszem. Az ő számára is fontos, hogy levizsgázzon, de ha sikerült is megegyezniük Leblanc úrral, szinte biztos, hogy nem engedik meg, hogy együtt legyetek.

– Mi lesz a vizsga után? – kérdeztem.

– Keresünk egy olyan iskolát a számodra, amelyikben jól érezheted magad. Már több helyre küldtem levelet, de még nem mindenhonnan válaszoltak.

– Muszáj kollégiumban laknom? – kérdeztem. Attól féltem, minden a Saint-Michelre fog emlékeztetni és ezt akkor sem akartam, ha az új hely egészen más lesz. Nem akartam ilyen emlékeket.

– Tudom, hogy mitől félsz, de úgy gondolom, hogy a kollégium jó hatással lesz rád. Tudom, hogy ugyanezt mondtam akkor is, amikor a Saint-Michelbe küldtelek és elismerem, hogy ez hiba volt, de kitartok amellett, hogy egy ilyen helyen sok mindent tanulhatsz másoktól. Remélhetőleg most már olyat is, amit te is hasznosnak vélsz.

– Lehetséges, hogy egy iskolába járjak Daviddal?

– Kissé bosszantó, hogy azon a fiún kívül semmire nem tudsz gondolni – mondta apám. Nem tudtam, mennyire haragszik, talán csak csalódottságában csúszott ki ez a mondat a száján, amiért nem fogadtam nagyobb lelkesedéssel, amit mondott.

– Mert szeretem – mondtam halkan. Csend lett. Megértettem, hogy ez a szó még mindig furcsa a számukra. Hirtelen megint magányosnak éreztem magam, legszívesebben elrohantam volna, hogy valahol messze, a kert mélyén ki tudja hányadszor kisírhassam magam, de nem mozdultam. Elegem volt a szomorúságból, a sírásból, elegem volt a várakozásból. Elegem volt mindenből.

Az új tanítómat Dusset úrnak hívták. Középkorú volt, magas, aszkétikus alkatú, erősen kopaszodott. Csiptetős szemüveget viselt és mindig sötét színű elegáns öltönyt. Amikor először találkoztam vele, azonnal felfigyeltem választékos modorára. Csendesen beszélt, rendkívül udvariasan, de határozottan, olyan ember benyomását keltette, aki bármit el tud érni. Szimpatikusnak tűnt, bár alkatában nagyon hasonlított Zoberre, de az ő szemében szelídséget és őszinte érdeklődést láttam. Az első alkalommal a szalonban ültünk le beszélgetni, apámék magunkra hagytak bennünket.

– Az én tanítási módszereim némiképp eltérnek attól, amit a kollégiumban megszokhatott. Nem kedvelem a szigort, de ha szükség van rá, alkalmazom. Szeretem, ha a tanítványaim kérdéseket tesznek fel, általában kedvelem az érdeklődő embereket. A Saint-Michel nagyon jó hírű intézmény, biztos vagyok abban, hogy alapos munkát végeztek.

– Ez így igaz – mondtam némi gúnnyal és végigsimítottam a csuklómon, mire Dusset úr összevonta a szemöldökét.

– Az édesapja említette, hogy nem szokványos körülmények között hagyta el az iskolát. Nem mesélt részleteket, de a tudomásomra hozta, hogy ön meglehetős ellenérzésekkel viseltetik a hely iránt, ezért nem szeretné, ha bármi módon arra emlékeztetném, ami ott történt. Az iménti megjegyzésemet úgy értettem, hogy bizonyára mindent megtanítottak önnek, ami ahhoz szükséges, hogy sikerrel vizsgázhasson, az én feladatom annyi, hogy ezt a tudást felfrissítsem és elkísérjem önt a vizsgákra.

– Jó eredményeim voltak, tagja voltam a csillagászati és az irodalmi önképzőkörnek is, bár az utolsó hónapokban elhanyagoltam a tanulmányaimat – mondtam őszintén.

– Édesapja megmutatta az ön bizonyítványait. Ha szorgalmas, ezek a vizsgák sem jelentenek majd nagyobb kihívást, mint az előzőek.

Dusset úr hetente háromszor jött el hozzánk és szinte az egész napot velem töltötte. Voltak kételyeim vele kapcsolatban, hiszen a kollégiumban szinte minden tantárgyat más tanár tanított, nem hittem abban, hogy egyedül képes lesz felkészíteni a vizsgákra, de az első néhány alkalom után rá kellett jönnöm, hogy ez az ember rendkívül művelt és nem tudtam tőle olyat kérdezni, amire nem tudott volna azonnal felelni, legyen az irodalmi, földrajzi vagy akár matematikai kérdés. Kissé nehezen szoktam vissza az iskolaihoz hasonló élethez, de tudtam, hogy meg kell tennem. Furcsa módon néha még szerettem is tanulni, hallgatni Dusset urat, aki mindig halkan, lassan és érthetően beszélt és ha valamit nem értettem, türelmesen magyarázta akár órákon keresztül. Gyorsan haladtunk, egy hónap alatt szinte az egész év tananyagát átismételtük és ezalatt a néhány hét alatt megtanultam tisztelni ezt az embert, akiről semmit nem tudtam, csak azt, hogy tudásával és szerénységével ezt a tiszteletet mindenképpen kiérdemli.