Szombaton megérkeztek az új szobatársaink, akiket már vártam, bár jobban szerettem volna, ha egyedül maradhatok Jacques-kal. Georges és Francois ikrek voltak, valahonnan Marseille mellől jöttek. Alacsonyak voltak, rövid szőkésbarna hajjal és zöld szemekkel, drótkeretes szemüveggel. Ez volt az első kollégiumi évük és meglehetősen félénkek voltak, szinte mindig egymás mellett voltak és úgy látszott, egymás közelségéből merítik az erőt. Furcsa volt számomra, hogy idegenekkel lakjak együtt. Jacques nem számított, ő barát volt vagy talán még annál is több, de az ikrek idegenek és furcsák voltak. Az is furcsa volt, hogy egy másik évfolyamba tartoztak, a Saint-Michelben lehetetlen lett volna, hogy különböző évfolyamos diákokat összeköltöztessenek, de itt, úgy látszik, nem számított. Néztem, ahogy a bőröndjeiket rendezgették, egymásnak segítettek és csodálkoztam, mennyire természetesnek veszik, hogy a másik ott van mellettük. Elgondolkodtam azon, milyen jó lenne, ha David a testvérem lehetne, mindig egymás mellett lehetnénk, soha egyetlen percre nem válnánk el és szabadon szerethetnénk egymást.

– Szerencsénk van, csak egy embert kell megszoknunk – mondta Jacques. – Annyira egyformák, nem hiszem, hogy különbözőképpen viselkednének. Gondolkodtál már azon, milyen érzés lehet, hogy soha nem vagy egyedül, mindig van melletted valaki, aki segít? Fogadni mernék, hogy szeretnéd, ha David a testvéred lenne.

– Honnan tudod? – kérdeztem csodálkozva.

– Mert én is szeretném, ha a testvérem lennél – mondta egyszerűen. Nem válaszoltam, mit is mondhattam volna? Csendesen üldögéltünk a kertben a kerítés mellett, azon gondolkodtam, vajon mennyire érezheti magát magányosnak?

– Most, hogy megérkezett David, ti már… – kezdte, de nem fejezte be. Tudtam, mit akar mondani, tudtam, mennyire egyedül érzi magát annak ellenére, hogy mindenben segítettem őt. Majdnem mindenben. Amióta David megérkezett, már nem simogattam és nem viselkedtem vele úgy, mint eddig, valahogy nem éreztem helyénvalónak. Nem akartam, hogy megismétlődjön az, ami majdnem mindent tönkretett egy évvel ezelőtt. Azt hittem, Jacques megértette, de be kellett látnom, hogy mégsem. Egyedül volt, még mellettem is és én nem segíthettem rajta úgy, ahogy szerette volna. Azt hiszem, megértette, hiszen Jacques olyan okos volt, tudta, mit érzek és nem próbált rávenni, hogy szegjem meg a szabályaimat. Én boldog voltam, ő pedig nem. Nem tudtam, mit tehetek érte, csak azt, hogy mi az, amit nem. Ettől lelkiismeret-furdalásom volt és önzőnek éreztem magam, de nem akartam, hogy David bármit is megtudjon ebből.

Egy este fürdéshez készülődtünk. Még korán volt, de mivel aznap nagyon nehéz feladatokat kellett megoldanunk és én még az irodalmi körbe is elmentem, hogy jó pontokat szerezzek magamnak Garreau-nál, nagyon fáradt voltam és korán akartam lefeküdni. Georges és Francois velünk jöttek a fürdőbe, szokás szerint egymás közt sugdolóztak, de ez egyikünket sem zavarta. Úgy tűnt, a két fiú remekül érzi magát együtt és nincs szükségük mások társaságára, tehát nem zavartuk őket és ők sem zavartak minket. Jacques elfojtott egy mosolyt, majd intett, hogy nézzem meg őket. A két fiú olyan volt sárga köntösében, mint két nagyra nőtt kacsa. Én is elnevettem magam, de vigyáztam, nehogy meghallják, nem akartam megbántani őket.

A fürdő szinte teljesen üres volt, csak az egyik kabinból hallatszott ki a víz zubogása. Georges az első üres kabin felé indult és Francois követte. A kabin előtt levetették sárga köntösüket, amelyről már messziről fel lehetett ismerni őket. Először láttam őket meztelenül és akaratlanul is szemügyre vettem őket. Teljesen egyformák voltak, ugyanolyan fehér bőrük volt, vékony karjuk és ugyanolyan halvány, éppen csak látható mellbimbójuk. A következő pillanatban észrevettem még valamit, ami annyira meglepett, hogy elfeledkeztem az óvatosságról és nyíltan megbámultam őket. Francois elnevette magát, amikor észrevette, hogy őket bámulom, én pedig elvörösödve néztem másfelé.

– Még nem láttál zsidó fiúkat? – kérdezte vidáman Francois.

Jacques felnézett, az ő arcán nyoma sem volt meglepettségnek.

– Most már legalább tudom, miért nem jártok hittanra.

– Nem ezért, kedves Jacques, nem ezért, de ez hosszú történet. Ha akartok, nézzetek meg minket alaposan, de ne sokáig, mert nemsokára csengetnek.

Én továbbra sem tudtam megszólalni, Jacques pedig közelebb lépett Georges-hoz.

– Fájt? – kérdezte. Georges vállat vont.

– Nem emlékszem rá, a születésünk után csinálták, állítólag olyan gyorsan, hogy fel sem sírtunk, bár lehet, hogy ezt csak apánk mondja.

Jacques leguggolt Georges elé, én pedig kihasználva a pillanatot, elmentem mellettük, hogy megfürödjek. Kényelmetlenül éreztem magam, nem csak azért, mert az ikrek természetessége megzavart, hanem azért is, mert ez volt az első eset, hogy Jacques ilyen nyíltan és félreérthetetlenül kimutatta érdeklődését. Francois mellém lépett és megkérdezte:

– Miért vagy ilyen szégyenlős? Eddig azt hittem, bátrabb vagy.

Mielőtt megszólalhattam volna, meghallottam, hogy nyílik a fürdő ajtaja. Francois egy pillanat alatt behúzott a felszabadult kabinba és becsukta magunk mögött az ajtót. Megnyitotta a vizet és rám nézett.

– Nem kell félned, senkinek nem fogjuk elmondani, ami itt történt.

Felém nyújtotta a szappant. Szó nélkül elvettem tőle és arra gondoltam, vajon milyen meglepetéseket tartogatnak még az ikrek. Felkészültem arra, hogy Francois valami olyasmit fog tenni, amit eddig csak Jacques tett és csak reméltem, hogy képes leszek józanul cselekedni, de semmi nem történt. Megfürödtünk, közben egyetlen szót sem váltottunk egymással. Néha lopva végignéztem Francois-n, de mindig úgy, hogy ne vegye észre. Amikor megfürödtünk, Francois elzárta a vizet és kinyitotta a kabin ajtaját. Odakint ketten álltak, két negyedikes fiú és unottan nézték, ahogy törölközünk, majd egyikük elfoglalta a kabint. Nemsokára Jacques és Georges is előkerült, Jacques elfojtott egy mosolyt, amikor találkozott a tekintetünk és ebből már tudtam, hogy talált magának egy új játszótársat. Csendesen ballagtunk egymás mellett Francois-val és néztük Jacques-ot és Georges-ot, ahogy előttünk mennek. Láttam, hogy Francois néha visszanéz rám, de úgy tettem, mint aki nem veszi észre.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban és az este történteken gondolkodtam. Nagyon meglepett az ikrek viselkedése, nem gondoltam volna, hogy a csendes, visszahúzódó fiúk ilyen nyíltan és természetesen viselkednek velünk és azt sem hittem volna, hogy Jacques elfeledkezik magáról. A legkényelmetlenebb azonban az a gondolat volt, hogy én is valami hasonlót éreztem, mint ő. Ugyan úgy tettem, mintha engem nem érdekelne a különbözőségünk, de a valóságban legszívesebben csatlakoztam volna Jacques-hoz. Ami visszatartott, az egy homályos félelem volt, félelem attól, hogy bebizonyosodik, amitől féltem, hogy visszavonhatatlanul azokhoz tartozom, akikről furcsa történeteket mesélnek és akikről csak suttogva beszélnek. Jacques és David a barátaim, őket szabadon szerethetem, legalábbis ezt mondogattam magamnak és ezt el is hittem, de most, amikor két idegen fiú láttán ugyanaz a furcsa bizsergető érzés indult el a gerincemen, már nem titkolhattam, hogy izgalmam nem Jacques-nak és Davidnak szól, hanem minden fiúnak…

Eltelt egy hónap és lassan vége lett az októbernek is, otthonosan éreztem magam új iskolámban, egyre kevesebbet gondoltam a Saint-Michelre és mindarra, ami ott történt. Mindennap találkoztam Daviddal, sokat voltunk együtt és tehettük mindezt anélkül, hogy bárki kérdéseket tett volna fel. Együtt tanultunk, sétálgattunk a kertben vagy a könyvtárban üldögéltünk. Ha kissé intimebb együttlétre vágytunk, az esti fürdéskor is találkoztunk. David ezt nem kedvelte, lealacsonyítónak, kényelmetlennek és megalázónak tartotta. Kénytelen voltam elismerni, hogy a kertészlak viszonylagos kényelméhez képest valóban az, de itt legalább szabadon beszélgethetünk és nem kell titkolnunk barátságunkat, legalábbis nem olyan gondossággal, mint régen.

Nem voltunk egyedül.

A fürdőben más párokkal is találkoztunk. Voltak, akik nyíltan, mindenki előtt sétáltak be a kis helyiségekbe, voltak, akik észrevétlenséget remélve surrantak be, amikor úgy vélték, senki nem látja őket, de megtették. Kevesen voltunk, tudtunk egymásról, mégsem isertük egymást. Soha nem beszélgettünk, mintha az elkülönülés valamiféle biztonságot jelentene számunkra. Ez alól egyetlen kivétel volt: Jacques.

Ez a furcsaság egyszerre töltött el vidámsággal és aggodalommal. Immár sokadszor győződhettem meg arról, hogy nem vagyunk egyedül, mások is vannak, akik számára egy társuk többet jelent, mint egy barát, de ugyanez a gondolat aggasztott is. Amikor még nem ismertem senkit, aki hasonlóan érzett volna egy társa iránt, gondolhattam azt, hogy más, különleges vagyok, valami furcsa, egyszeri lény, aki nem olyan, mint a nagy többség, de lassan be kellett látnom, hogy erről szó sincs. David iránti szerelmemet is úgy láttam, mint valami egyedi és utánozhatatlan dolgot, valami olyasmit, amelynek fenségességéről másnak fogalma sem lehet, de itt, látva a fiúkat, meg kellett állapítanom, hogy ebben is tévedtem. Soha nem beszéltem erről senkivel, még azokkal sem, akiket szinte minden nap láttam ott állni és a barátjukra várni, soha nem hoztam szóba, valahogy úgy éreztem, erről nem illik és nem is kell beszélni, ezt elég tudni és látni.

Egy dolog miatt azonban aggódtam. Jacques az ikrekkel való találkozás óta megváltozott, már meg sem próbálta titkolni érdeklődését irántuk és mások iránt. Még soha nem láttam ilyennek, minden este a fürdőbe ment és sokszor egy órát is eltöltött ott beszélgetve, barátkozva és nem egyszer láttam, hogy egy társunkkal együtt vonult be az egyik kabinba. Nem tudtam, hogyan kellene gondolnom erre a változásra, Jacques viselkedése sehogy nem illett bele abba a képbe, amit kialakítottam róla.

– Szerinted hányan tudják rólad, hogy együtt fürdesz másokkal? – kérdeztem egyszer. Elgondolkodott, majd vállat vont.

– Nem tudom. Az ikrek tudják és valószínűleg mindenki, aki esténként a fürdőbe jár.

– Nem zavar, hogy tudják rólad?

– Nem igazán. Marc, tudom, mire gondolsz és köszönöm, hogy aggódsz értem, de ez így nekem jó. Itt senki nem bántott, nem gúnyoltak és nem közösítettek ki csak azért, mert olyan vagyok, amilyen. Társakat találtam, olyanokat, akik előtt nem kell szégyellnem magam. Ők nem a barátaim, csak olyan fiúk, akikkel együtt játszunk. Még mindig te vagy a barátom és nagyon szeretlek, de úgy érzem, élnem kell és ki kell használnom a lehetőségeket. Ha emiatt kényelmetlenül érzed magad, valóban sajnálom, de nem tudok lemondani erről.

– Ez nem árulás Pierre-rel szemben? – kérdeztem, de mire kimondtam, már rájöttem, hogy nem kellett volna. Jacques elkomorodott.

– Nagyon szeretem Pierre-t, de azt hiszem, már soha többé nem fogom látni. Nem tudok a múltban élni, nem akarok mindig csak rá gondolni, mert csak szomorú lennék tőle. Elvesztettem őt és az a leghelyesebb, ha megpróbálom elfelejteni. Nem úgy értem, hogy soha többé nem gondolok rá, ez lenne az, amit árulásnak nevezhetnél. De el kell fogadnom, hogy ő már nincs többé, legalábbis az én számomra nem létezhet.

– Én nem…

– …lennék képes rá – fejezte be helyettem Jacques. – Tudom, hogy ezt gondolod. De neked itt van David, akit szeretsz. Ne is gondolj másra, legyél mellette, mert megteheted. Engedd, hogy azt csináljam, amit jónak látok. Hidd el, meg tudom magam védeni, ha szükség lesz rá.

Nem vitatkoztam, de hirtelen nagyon szomorú lettem. Úgy éreztem, Jacques a vesztébe rohan és én semmit sem tehetek azért, hogy megakadályozzam.