Kiértem az útra, amely a kastélyhoz vezetett. Mégis hazafelé indultam, hiszen ez az egyetlen hely, ahová mehetek, még ha már nincs is ott semmi, amiért érdemes lenne visszatérnem. Már láttam a fekete kaput, amely nyitva volt és ebből tudtam, hogy öt óra van, most indul Gilbert a városba a levelekért. Tudtam, hogy észre fog venni és már megengedhetem magamnak, hogy összeessek. Láttam, hogy Gilbert észrevett, egy pillanatig döbbenten, hitetlenkedve bámult rám, mintha nem akarna hinni a szemének, majd futásnak eredt. Megálltam és vártam a véget, az ájulást, de semmi nem történt. Gilbert odaért elém, letérdelt és két kezébe fogta az arcomat.

– Gróf úr, mi történt? Úristen! Gróf úr! – Csak néztem rá és nem tudtam, mit mondhatnék. Gilbert egyetlen mozdulattal felkapott, a karjába vett és megindult visszafelé. Éreztem botladozó lépteit, tudtam, hogy nehéz vagyok és hogy hosszú az út a kastélyig, de úgy éreztem, nem lennék képes eljutni odáig. Fejemet Gilbert vállára hajtottam és megpróbáltam felkészülni mindarra, ami rám vár majd. Éreztem, ahogy felfelé lépkedünk a kastély előtti lépcsőkön és lehunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom semmit. Colette sikolyát hallottam, majd Gilbert parancsoló hangját, ahogy ráförmedt Colette-re. Gilbert egyenesen a szobámba vitt és az ágyamra fektetett. Hallottam a közeledő lépteket, hallottam, ahogy ajtó nyílik, aztán egy másik és éreztem, hogy valaki félretolja Gilbertet. Kinyitottam a szemem. Apám hajolt fölém, fehér hálóruhájában volt, ahogy szinte még soha nem láttam, arcán rémület.

– Marc, mi történt? Tudsz beszélni? Marc, mi történt az arcoddal? – A szemem sarkából láttam anyámat, ahogy sápadtan áll apám mögött, mindkét kezét a szájára szorítva. Éreztem, hogy valaki lehúzza a lábamról a csizmát.

– Marc, hol voltál? – kérdezte apám. Anyámat kerestem tekintetemmel, nem tudtam másra gondolni, mint hogy magamhoz kell öleljem, még addig, amíg meg nem tudja az igazságot, utána ő is ellökne magától.

– Marcel úrfi nincs a szobájában – mondta egy hang. Apám megrázta a vállam.

– Hol van Marcel? – kérdezte.

– Kint… – mondtam vékony hangon.

– Hol van? Fiam, mondd meg, hol van!

– Meghalt – mondtam.

– Mi történt? – sikoltott fel anyám. – Hol van Marcel? Mi az, hogy meghalt?

– Kint van – zokogtam. – A dombnál, a hídnál… lezuhant. Meghalt… meghalt, meghalt, meghalt – sikoltoztam. Anyám lefogta a kezeimet és én őrült módjára védekeztem, ki akartam szabadulni, el akartam rohanni, mindegy merre, csak el innen, bele a semmibe. Az egyik kezem kiszabadult, de akkor egy sokkal erősebb kéz ragadott meg és felrántott az ágyról. Apám volt az, könnyeimen keresztül is láttam, hogy arca vörös a dühtől, felemelt és megrázott.

– Mi ez az egész? – üvöltötte az arcomba és újra megrázott. Képtelen voltam bármit is tenni, úgy hánykolódtam erős kezei között, mint egy rongybaba.

– Ne! – sikoltott fel anyám és a védelmemre kelt. Apám elengedett és visszahanyatlottam az ágyra. Apám félretolta anyámat, aki megállt az ágy végénél és onnan nézte, ahogy apám fölém hajol és újra megkérdezi:

– Mi történt? Hogy kerültetek a hídhoz? Hová zuhant Marcel? – Majd meg sem várva a választ, hátrafordult.

– Gilbert itt van még? Mondja meg neki, hogy kerítsen embereket és menjenek a régi kőhídhoz. Azonnal hívják a csendőrséget is, azt akarom, hogy mindent kutassanak át.

– Gyerünk fiam, nincs időnk. Mondd el, bármi is történt.

Beszélni kezdtem. Nem néztem rájuk, a mennyezetet bámultam. Elmeséltem, hogyan fedeztem fel Marcel szökését és hogyan indultam utána. Elmeséltem, hogyan találtam meg és mit mondott. Hazudtam. Pontosan tudtam, mit kell mondanom ahhoz, hogy fel se merüljön apámban, hogy én árultam el a titkot.

– Azt mondta, hallgatózott, mert soha nem mondtunk neki semmit. Kihallgatott minket is, amikor karácsonykor a szalonban beszélgettünk. Azt mondta, nem akar nevelt gyerek lenni.

Szavaimat csend követte. Apám döbbent arccal ült az ágy szélén. Anyámra néztem, aki most kisietett a szobából. Apám megsimogatta az arcomat.

– Mondott még valamit? Bármit, ami fontos lehet? Önmagáról, rólunk, bármiről.

– Azt mondta, mindvégig tudta apámról, hogy gyűlöli Jean-Francois-t. Nem akart úgy élni, hogy akárhányszor apámra néz, mindig ezt jusson eszébe.

Apám a tenyerébe temette az arcát. Csendesen feküdtem az ágyon és pontosan tudtam, hogy az, amit elmondtam, igazság és Marcel valóban ezt mondta, de azt is tudtam, hogy most életem legnagyobb aljasságát követtem el. Saját hibámat áthárítottam apámra és hagytam, hogy saját magát okolja Marcel haláláért.

A keresés azonnal megkezdődött. Nem tudom, hányan vettek részt benne és azt sem, végül hol találták meg Marcel testét. Nem tudtam és nem is akartam tudni, bár legszívesebben magam is velük tartottam volna. Hogy miért? Nem tudom. Nem, ez hazugság. Pontosan tudtam, miért akartam ott lenni. Szembesülni akartam tettemmel, látni akartam Marcelt, azt akartam, hogy fájjon, hogy lássam, mit tettem és gyűlölhessem magam érte. Aznap megvizsgált a doktor is, adott egy injekciót és meghagyta, hogy feküdjek néhány napig, majd elvonult apámmal a másik szobába, hogy megbeszéljenek valamit, amit szemmel láthatóan előttem nem akartak.

Egész nap feküdtem és számtalanszor végigpörgettem magamban a történteket, újra és újra visszatértem ahhoz a ponthoz, ahol Marcel kirántotta magát a szorításomból. Valami kényszerített, hogy újra lássam, ami történt és szembesüljek azzal, mit tettem. Képtelen voltam abbahagyni, egyre csak peregtek a képek, láttam Marcel testét zuhanni a szakadékba, hallottam utolsó szavait. Félig éber állapotban feküdtem, néha úgy éreztem, hogy meg akarok halni, azt kívántam, bárcsak történne valami és segítene elmenekülnöm önmagam elől. Már gyűlöltem a képeket, de nem tudtam másra gondolni. Így teltek az órák. Néha éreztem egy kezet a homlokomon és egy alkalommal éles fájdalmat éreztem a karomban, majd a világ tompulni kezdett, egyre halkabban jutottak el hozzám a külső zajok. Másnap reggel viszonylag jól éreztem magam. Nem álmodtam semmit az éjszaka és ezért hálás voltam. A napfényben fürdő szoba valahogy nyugtatólag hatott rám. Colette kis tálban levest hozott és amikor ránéztem, láttam rajta, hogy sírt, szemei vörösek voltak. Bár éhes voltam, mégis visszautasítottam az ételt, ezzel is büntetve magam. Délben sem ettem semmit, de nem sokkal ezután apám jött be egy tál étellel és valósággal belém erőszakolta. Látszólag ellenkeztem, de örültem neki, mert éhes voltam, mégis úgy tehettem, mintha csak a kényszernek engednék.

A következő napok zavarosak voltak. Néha azt hittem, senki sem gondol rám, hiszen egyedül fekszem egy szobában, talán már mindent tudnak és most valami borzalmas büntetésre készülnek, néha pedig, különösen amikor valaki éppen bent volt a szobában, arra gondoltam, miért nem hagy már egyedül, miért ilyen kedves velem, semmiféle törődést nem érdemlek. Amikor egyedül voltam, arra vágytam, hogy valaki mellettem legyen, magához öleljen, de ha anyám megjelent, elfordultam. Három napig tartott ez a furcsa állapot, a doktor minden nap megjelent és megvizsgált, adott egy injekciót és a harmadik napon azt mondta apámnak:

– Azokat a bajokat meggyógyítottam, amelyeknek orvoslására képes vagyok. Az úrfi testileg egészséges, legalábbis ahhoz képest, amin átment, de hogy belül mi történik, azt nem tudom. Ez sokkal hosszabb időt vesz igénybe és neki is akarnia kell a gyógyulást.

A doktor megsimogatta az arcomat és amikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem, mintha mindent tudna. Furcsa módon nem ijedtem meg ettől, inkább valami furcsa nyugalom szállt meg, mintha csak azt akarta volna tudatni velem, már nem kell sokáig kitartanom, nemsokára kiderül a igazság és anélkül nyerhetem el a megérdemelt büntetést, hogy ezért bármit is kellene tennem.

Az év utolsó napján felkeltem. Colette felöltöztetett, amit egyébként soha nem engedtem volna, de most nem törődtem vele. Amikor végeztünk, olyasmit tett, amit még soha. Szorosan magához ölelt és megcsókolt, olyan bizalmasan, ahogy még soha nem viselkedett velem. Nemsokára az is kiderült, miért kellett felkelnem. Miután megreggeliztünk, csendben és szomorúan, apám a szalonba vezetett, ahol két ember várt rám. Abban a pillanatban, ahogy megláttam őket, már tudtam, hogy talán most lesz vége ennek a színjátéknak. Egyikük Mercier kapitány volt, a város csendőrfőnöke, a másik férfi pedig egy egyenruhás csendőr.

– A kapitány úr szeretne kérdezni tőled néhány dolgot – mondta apám. Leültünk és a kapitány hozzám fordult.

– Tudom, hogy nehéz lesz, de arra kérem, legjobb tudomása szerint válaszoljon a kérdéseimre. Édesapja elmondta, hogy önt a család felnőttnek tekinti, így én is ezt teszem. Feladatom, hogy megértsem, mi történt Marcel de Breteuil-vel. Mivel ön az egyetlen szemtanú, kénytelen vagyok önt kihallgatni. Mi történt aznap éjjel?

– Hajnalban felébredtem és kinéztem az ablakon. Akkor láttam, hogy Marcel a kert felé megy. Utánamentem.

– Miért nem kért segítséget a szüleitől? – kérdezte a kapitány.

– Eszembe sem jutott – mondtam.

– Mit gondolt, hová megy az éjszaka közepén?

– Nem tudom.

– Miért ment utána?

– Hogy visszahozzam.

– Hol érte utol Marcelt?

– Már ott állt a hídon, amikor odaértem. Rákiáltottam és elindultam feléje.

– Ő mit tett?

– Hátrálni kezdett. Azt mondta, nem akar senki terhére lenni.

– Mit értett ezen? – kérdezte a kapitány.

– Nem tudott arról, hogy az apja meghalt, legalábbis mi ezt hittük. Nem mondtuk meg neki, mert úgy éreztük, nem tudná feldolgozni – mondta apám. – De kihallgatott egy beszélgetést karácsony előtt.

– Miből gondolhatta, hogy az önök terhére lehet?

– Soha nem tartottam titokban, hogy az édesapját nem kedvelem. Különc volt, egy kalandor. Persze mindig óvakodtam attól, hogy erről előtte beszéljek. Azt gondolta, hogy csak azért fogadtuk be, mert nem volt más választásunk.

– Értem. Marc, mi történt ezután?

– Odalépett a hiányzó korláthoz.

– Ön mit tett ekkor?

– Azt mondtam neki, ha megteszi, én is megteszem. Meg akartam ijeszteni. Azt hittem, nem teszi meg, ha tudja, hogy én is követném.

– Valóban megtette volna? – kérdezte a kapitány. Úgy tettem, mint aki elgondolkodik a válaszon, de pontosan tudtam, mit fogok mondani.

– Nem, uram.

– Mit mondott erre Marcel?

– Azt, hogy mindent tud. Azt is, hogy meghalt az apja. Azt, hogy… nem akar nevelt gyerek lenni, nem akar más terhére lenni. Aztán…

– Aztán?

– Leugrott – mondtam. A kapitány szótlanul ült egy darabig, majd megkérdezte:

– Mi történt ezután?

– Elkaptam a csuklóját, de nem tudtam megtartani – mondtam.

– Mikor sérült meg az arca, Marc?

– Amikor elkaptam a kezét, megcsúsztam és elestem.

– Értem. Marc, van valami, amit el szeretne nekem mondani? Bármi, amire emlékszik, bármi, amiről tud és talán segíthetne megérteni, mi vezetett idáig? Bármi, amit fontosnak talál?

A kapitányra meredtem. Itt volt az idő. Itt a lehetőség, hogy megbüntessem magam, hogy végre megkapjam, amit megérdemlek. Nem kell mást tennem, csak elárulnom, hogy én voltam az, aki miatt Marcel meghalt. Meg kell tennem, ezt kívánja a becsület. A Le Chatelier család becsülete, a családé, amelyhez tartozom, tartoznom kell. Csak el kell mondanom és emelt fővel hagyhatom el a szalont. Pontosan tudtam, mi történik majd, mit fog tenni apám és hogy mit vesztek a becsületességemmel. De azt is, mit nyerek vele. Úgy élhetnék, hogy nem kell szégyenkeznem, ha a tükörbe nézek.

De ebben az esetben soha nem láthatom viszont Davidot és elvesztem Jacques-ot is. Elvesztek mindent, ami fontos nekem. Viszont megtarthatom a becsületem, ami a család számára a legfontosabb. Mit válasszak? Választhatok-e egyáltalán? David vagy Marcel? Kihez legyek hűséges? Ki érdemli meg jobban a hűségemet és tisztességes dolog-e, ha ezen töprengek? Apámra pillantottam, majd a kapitányra. Mindketten azt várják tőlem, hogy az igazat mondjam. De mit várok el önmagamtól? Mit akarok jobban? Egyáltalán akarok-e még valamit? Marcelre gondoltam, akinél ártatlanabb gyermekkel még nem találkoztam, majd Davidra, aki nélkül már semmi értelme nincs az életemnek. Bárkit választok, elárulom a másikat. Végiggondoltam a következményeket és döntöttem. A kapitány szemébe néztem és hangomban teljes bizonyossággal azt mondtam:

– Nem tudok mást elmondani, uram.

Marcel temetését egy fagyos, rendkívül szigorú januári délelőttön tartottuk. Életem egyik legszomorúbb napja volt ez, hiszen nem csak unokatestvéremet, az én kismacskámat temettük el azon a napon, hanem Marc-Antoine Le Chatelier becsületét is, utóbbit koszorúk, virágok és egyetlen könnycsepp nélkül. A temetési menet hosszú volt, a teljes rokonság megjelent, apám testvérei és családjuk, valamint anya néhány rokona. Mivel Marcel szülei már nem lehettek jelen, őket apám és anyám képviselte. Arra kértem apámat, Marcel a lehető legszebb temetést kapja és ő megértett. Esténként imádkoztam Marcelért, kértem az istent, hogy amennyiben mégis létezik, tegyen meg mindent azért, hogy Marcel a mennyországba juthasson, hiszen ki érdemelné meg nála jobban, hogy azon a csodálatos helyén létezhessen, ugyanolyan angyalként, mint amilyen a földön is volt? Amikor először láttam meg a kis fekete koporsót, könnyes lett a szemem és teljes szívemből azt kívántam, bárcsak én feküdnék benne, talán mindenkinek ez lenne a legjobb. Lassan haladtunk, a csend szinte fájt. Az emberek levették kalapjukat és fejet hajtottak, ez a néma tiszteletadás megrendített és arra gondoltam, ezek az emberek nem is ismerték őt, de ezzel az egyszerű mozdulattal is százszor többet tettek érte, mint én. Amikor átléptük a temető fekete kapuját és megszólalt a templom harangja, sírni kezdtem. Apám, aki mellettem haladt, bátorítóan rám nézett és én megfogtam a kezét, amit kiskorom óta nem tettem meg. Anya is sírt, emiatt még nyomorultabbul éreztem magam.

A sírnál állva arra gondoltam, belevetem magam, hadd földeljenek el engem is. A koporsót leszögezték, de előtte még vethettünk egy utolsó pillantást Marcelre. Apám nem akart odaengedni, mert túlságosan aggódott értem, de én mégis odaléptem. Marcel, az én kis angyalom sápadt volt, szemei csukva, mintha csak aludna. Szép volt. Megsimogattam az arcát, amely hideg volt, félelmetesen és szánalomra méltóan hideg, mint a kis római fiú szobra. Most ő is olyan, mint egy szobor, a szépség és ártatlanság örök szobra.

– Bocsáss meg nekem, kismacska – suttogtam. A koporsóba fektettem a fekete macska szobrát is, azt akartam, hogy vele legyen.

A pap beszédéből semmire nem emlékszem, csak szavak jutottak el a tudatomig, de ezeknek semmiféle értelmük nem volt számomra. Tudtam, miről beszélhet, az örök életről, a mennyországról és úgy éreztem, mindez teljességgel felesleges. Marcel útja a fényességbe vezet és ez nem történhet másképp. Csendesen néztem, ahogy lassan leengedik a koporsót a gödörbe. Arra gondoltam, talán jobb azoknak, akik hisznek a túlvilágban, könnyebb elviselniük ezt a látványt, mert hihetnek abban, hogy szerettük egy új, boldogabb életet kap. Nekem nem volt miben hinnem, de tudtam, mi vár a testre a földben és ezt borzalmasabbnak éreztem, mint bármi mást. Amikor az első lapátnyi föld tompán koppant a koporsó tetején, összerezzentem. Néztem, ahogy a gödör lassan megtelik földdel és a két fekete ruhás sírásó felállítja az ideiglenes fejfát, amin csak Marcel neve állt és két évszám. Tudtam, hogy gyönyörű márványlap kerül majd ide, kívánságomnak megfelelően a legszebb márványból, de azt is tudtam, hogy ez már semmit nem jelent és semmit nem tesz jóvá.

Valaki a vállamra tette a kezét. Felnéztem, apám állt mögöttem. Körülnéztem, már csak mi ketten álltunk a sír előtt.

– Gyere fiam, haza kell mennünk.

– Nem tudom itt hagyni – mondtam.

– Marcel már nem tartozik ehhez a világhoz. El kell engedned őt és meg kell értened, hogy az ő ideje lejárt. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de a te életed folytatódik, érte már nem tehetsz semmit. Emlékezz rá és egy kicsit mindörökké élni fog benned, ez minden, amit tehetsz.

Megfogta a kezem és elindultunk. Lassan ballagtunk egymás mellett, néha visszanéztem, de egyre kevesebbet láttam a sírból és lassan eltűnt a szemem elől. Ahogy kiléptünk a temető kapuján, megértettem, mire gondolt apám. Az életnek folytatódnia kell. Mindig emlékezni fogok Marcelre és mindig bűntudatom lesz a halála miatt. De én élek. Soha senki nem fogja megtudni, mi történt, soha senki nem fog rám úgy gondolni, ahogyan én gondolok önmagamra. Nem tudom még, mennyire lesz nehéz, képes leszek-e ezek után is David szemébe nézni. Ő sem fogja megtudni. Soha. Együtt leszünk, amíg együtt lehetünk, a kollégiumban szinte azt tehetünk, amit csak akarunk és azon, mi lesz utána, még ráérünk gondolkodni. Az ő szemében Marc-Antoine Le Chatelier úgy tér vissza az iskolába, mintha semmi sem történt volna. Apám mondta, az élet folytatódik. Igaza van. Semmi nem változott, legfeljebb annyi, hogy nagyobb teherrel a vállamon folytatom az utam.