Julien az ablaknál állt, kezében egy nagy pohár tejjel és azzal szórakozott, hogy az ablaktáblák közé került legyet nézegette. Voltaképpen a hétfőre feladott fogalmazást kellett volna írnia, a füzet ott is feküdt kinyitva az asztalon, de már egy órája nem nyúlt hozzá. Először kiment enni egy kis kekszet, aztán kitalálta, hogy pisilnie kell, utána fogat mosott, majd rendet rakott a fürdőszobaszekrényében, végül jött a tej és a légy. Tudta, hogy előbb-utóbb mégis neki kell állnia az írásnak, de semmi nem jutott eszébe "Mivel fogok foglalkozni az iskola után" címmel. Mégsem írhatja, hogy ha felnő, ő is apa lesz, de ő megmondja a fiának, hol dolgozik vagy legalább megpróbál majd kitartani egy lány mellett. Egy lány mellett… Julien hirtelen rádöbbent, mennyire nem foglalkoztatja, hogy lányokkal ismerkedjen, ehelyett minden szabad percében Martinról, Kerimről és más fiúkról ábrándozik, mégpedig olyasmiket, amiket az osztálytársai általában lányokról szoktak. Julien pontosan tudta, hogy nevezik ezt, de még nem érzett elég bátorságot ahhoz, hogy belenézzen a tükörbe és kimondja azt a bizonyos szót, amit Serge minden nap használ, néha éppen rá vonatkozólag. Serge… egyszer még úgyis szét lesz verve a pofája. Majd egyszer, valamikor később.

Leült az asztalhoz és kezébe vette a tollat. "Ha felnövök, valószínűleg nagyon sok pénzem lesz, mert feltaláltam valamit, ami nagyon sokat ér, talán valami olyasmit, amire más nem lett volna képes és emiatt nagyon híres leszek". Ez jó. Csak marhaság, Valence kisasszony erre akkora egyest fog adni, hogy kilóg a naplóból. Mi a fenét írhatna? Honnan tudná, mit fog csinálni felnőttként? Talán akkor is ott fog állni egy ablaknál és legyeket fog kergetni ahelyett, hogy dolgozna. Valence kisasszony azt mondta, találják ki, mivel szeretnének foglalkozni felnőttként. Julien tanácstalanul rágcsálta a toll végét, fogalma sem volt arról, mit szeretne csinálni. Talán valamit, ami a zenével kapcsolatos, mert nagyon szeret ülni és hallgatni a kazettáit. Csak abból nem lehet megélni. Legyen mondjuk... mondjuk pék? Az kenyeret csinál, szép dolog. Csak korán kel, izzad a kemencék mellett és biztos baromi unalmas lehet már az ezredik zsömlénél. Legyen orvos? Azt nem, azoknak boncolni kell, látta filmen, mik történnek ott. Ha csak annyi lenne a dolog, hogy fehér köpenyben ül egy szobában, egymás után jönnek az emberek és ő gyógyszereket ír fel nekik, még talán élvezné is egy ideig.

Hirtelen megcsörrent a telefon, Julien felugrott. Nagyon megörült a váratlan lehetőségnek. Otthagyta a félkész fogalmazást, átrohant a másik szobába és felkapta a telefont:

– Igen?

– Szia… Martin vagyok.

– Szia! – mosolyodott el Julien és érezte, ahogy hevesebben kezd el dobogni a szíve.

– Most jöttem az unokabátyámtól, hoztam egy pár kazettát, van kedved meghallgatni őket?

– Persze, hogy van!

– Felmehetek hozzátok?

– Gyere csak!

– Jó, akkor negyedóra múlva ott vagyok. Szia!

– Szia!

Julien lecsapta a kagylót és felvisított, majd ugrálni kezdett a telefonasztalka körül. Hányszor tervezte már, hogy felhívja Martint egy kis beszélgetésre, de soha nem volt hozzá bátorsága, pedig már több mint egy hónapja barátok. Jópárszor kísérték már egymást haza, beszélgettek mindenféléről, előfordult, hogy beültek egy fagyizóba, Julien még Martinéknál is volt, ahol ugyan kissé feszélyezetten érezte magát, mivel alapvetően utált vendégségbe járni, idegen emberek közé, de mégis nagyszerű volt.

Julien maga sem tudta, mire számíthat Martinnal kapcsolatban. Néha egészen elment a kedve attól, hogy találkozzon vele, mert úgy gondolta, nem érdemes próbálkoznia. Ilyenkor arra gondolt, lehetetlen, hogy Martin is ugyanúgy érezzen, ahogy ő. Máskor pedig abba is beleegyezett volna, hogy inkább soha ne legyenek barátok abban az értelemben is, de legalább mellette maradhasson, nézhesse, vágyakozhasson utána, éppúgy mint Kerim után. Néha, amikor a szünetben beszélgettek és egymás mellett ültek a padon vagy az iskola kerítésének tövében, egymáshoz ért a kezük és Martin nem húzta el az övét, érezték egymás bőrének puhaságát. Az is előfordult, hogy tornaórán, amikor párokban dolgoztak és ő természetesen Martint választotta, feltűnés nélkül megérinthette, akár meg is ölelhette egy-egy pillanatra és ilyenkor úgy érezte, Martin nem ellenkezik, nem húzódik el, holott pontosan tudja, hogy ez az érintés nem szükségszerű. De ha beszélgettek, Martin semmi jelét nem mutatta annak, hogy hajlandó lenne másképp tekinteni rá, mint a hagyományos értelemben vett barátjára. Julien a lányokról beszélt neki, kérdezgette, volt-e már szerelmes, de soha nem kapott olyan választ, amivel elégedett lett volna. Persze ez lehetett azért is, mert elég egyértelműen nem mert rákérdezni.

Egy alkalommal, Martinék háza előtt ülve Julien azon vette észre magát, hogy ott ülnek szorosan egymás mellett a kerítés tövében, lábuk összeér és ő csak arra képes gondolni, hogy ott helyben elmondja Martinnak, mit érez iránta. Ránézett a fiúra, bele a csodálatos zöld szempárba, vágyat érzett, hogy megcsókolja Martint, de legalábbis megsimogassa az arcát vagy bármi egyéb módon kimutathassa, hogy szereti. Martin rámosolygott, ami nem ritka barátok között, de Julien úgy érezte, ebben a mosolyban több van, mint egy egyszerű baráti mosoly. Mégsem tett és mondott semmit, mert mi történik, ha mindezt csak ő gondolja, csak ő látja bele Martin szavaiba és mozdulataiba a beleegyezést, a hajlandóságot? Ha félreérti, hatalmas bajba keverheti magát. Julien rettenetesen félt attól, hogy mások megtudják, mit érez.

Az órájára pillantott, majd gyorsan beszaladt a fürdőszobába, megfésülködött, aztán végignézett magán és úgy döntött, felvesz egy szebb pólót. A szobájában körülnézett. A levetett zoknikat berúgta az ágy alá, egyelőre ott is ellesznek, a tálcát a reggeli maradékával kivitte a konyhába és betette a mosogatóba, majd megigazította az ágyon a takarót. Úgy tűnt, minden a helyén van, minden szép és rendes. A hűtőben van kóla, bár ez nem az ő érdeme, még Armand vette pénteken. Gyorsan visszament a fürdőbe és még egyszer fogat mosott, aztán odaállt az ablakhoz és nézte a járdát. Néhány perc múlva meglátta Martint, ahogy kezében egy kis táskával a házuk felé igyekszik, Julien szíve nagyot dobbant. Gyorsan az ajtóhoz sietett és várta a csengetést, közben arra gondolt, vajon van-e üres kazettája. Amikor Martin becsengetett, szélesre tárta az ajtót előtte és igyekezett nem a nyakába ugrani, ehelyett betessékelte a szobájába. Martin körülnézett.

- Jól néz ki a szobád.

– Kösz!

– Mennyi könyved van! Ezeket mind olvastad? – kérdezte Martin a könyvespolcot nézegetve. Julien kísértést érzett, hogy azt mondja, igen, de aztán úgy döntött, jobb őszintének lenni.

– Csak egy részüket, apám vette a teljes sorozatot.

– Nekem is megvan a teljes sorozat, de én olvastam is őket. A legjobb szerintem a kalózos – mondta Martin, majd Julien értetlen tekintetét látva hozzátette:

– Az a piros borítós ott középen. Két korunkbeli fiúról szól, akiket elrabolnak a kalózok és mindenfélébe belekeverednek.

– El fogom olvasni – ígérte Julien, közben arra gondolt, vajon milyen kalandokba keveredhet két fiú egy kalózhajón. Martin közben felállt és körbejárta a szobát, megállt a repülőgépmodellek előtt, megnézte a számítógépet is, amire Julien nagyon büszke volt és végül megállt a magnó előtt.

– Mit hallgassunk először?

– Mit hoztál? – kérdezte Julien és rögtön elfelejtette, miről ábrándozott. Martin elővette a kazettákat, a következő másfél órát azzal töltötték, hogy a magnót bömböltették, kazettákat másoltak, az együttesekről beszélgettek. Martin nagyon sokat tudott a zenéről és hozott egy pár olyan lemezt is, amelyek létezéséről Juliennek eddig fogalma sem volt. Beszélgetés közben Julien képtelen volt szabadulni furcsa gondolataitól, Martin kezét nézte, kedve lett volna megsimogatni, odaülni szorosan a fiú mellé és semmi mást nem tenni, csak érezni a közelségét.

– Játszunk egy menetet? – kérdezte Martin. Julien felkapta a fejét.

– Tessék?

– A számítógépeden. Játszunk egyet?

– Mármint… ja, persze, játsszunk! – mondta és felpattant. Martin furcsán nézett rá, de nem szólt semmit. Julien bekapcsolta a gépet és hosszan keresgélt a lemezek között, majd elindította kedvenc játékát, amelyben egy kis varázslóval kellett bejárni egy hatalmas barlangot és összeszedni mindenféle tárgyat, közben pedig harcolni a különféle szörnyekkel. Végigment az első szinten, hogy megmutassa Martinnal, hogyan kell játszani, majd a kezébe nyomta a botkormányt és fel akart állni, hogy Martin leülhessen a helyére, de a fiú egyszerűen leült mellé a székre. Julien egy kicsit arrébb csúszott és érezte, hogy egymáshoz simul a combjuk. Martin elindította a játékot és Julien figyelte, néha a képernyőt, néha Martin kezét vagy csak egyszerűen élvezte a helyzetet. Martin gyorsan megölte a kis varázslót, Julien visszavette a botkormányt és újra végigment a pályán, néha Martinra pillantott, aki őt figyelte, nem a képernyőt és ez annyira meglepte Julient, hogy leesett egy létráról és elvesztette a játékot. Újra Martin következett, most már könnyedén vette az akadályokat és Julien legnagyobb meglepetésére végigjátszotta az első pályát. Felváltva vezették a kis varázslót és jól szórakoztak, ha valamelyiküknek nem sikerült átugrani egy akadályt vagy nekiment egy szörnynek. Több mint egy órát játszottak és majdnem a játék végéig sikerült eljutniuk.

– Ez csalás – jelentette ki Martin, miután sokadik próbálkozásra sem tudott továbbjutni.

– Csalás? Egyszerűen jobb vagyok – válaszolta kajánul Julien. Martin felvonta a szemöldökét.

– Jobb? Csak szerencséd volt. Fogadjunk, hogy most nem tudod végigcsinálni.

– Fogadjunk! Akár csukott szemmel is. Figyelj!

Újra elkezdte a nyolcadik pályát. Nem volt könnyű, már hatan üldözték és ezen a pályán már időre kellett végigmennie. Szerencsére már annyiszor végigcsinálta, hogy pontosan tudta, mikor merre kell mozgatni a kis varázslót, végig a folyosón, ott fel, aztán jobbra, megint fel, ott balra, megvan a kulcs. Elégedett mosollyal nézett Martinra, aki a képernyőt bámulta, majd folytatta a játékot. Már csak néhány lépésre volt a kijárattól, amikor Martin megcsiklandozta az oldalát. Julien felvisított és megpróbálta továbbvinni a kis varázslót, de nem tudta, mert Martin nevetve bökdöste az oldalát. Julien elejtette a botkormányt és megpróbálta lefogni Martint, aki védekezett, de nem adta fel. Juliennek egyre jobban tetszett ez a játék és már nem is akarta lefogni Martint, inkább csak birkózott vele. Martin rávetette magát, ettől a szék feldőlt és mindketten a földre kerültek. Julien egy kicsit megütötte a fejét, de szinte észre sem vette, annyira izgatott volt. Szabályszerű birkózás vette kezdetét és Julien kezdte elveszteni a fejét. Élvezte a helyzetet, Martin testének közelsége addig elképzelhetetlen hatással volt rá. Amikor arcuk egymáshoz ért, Julien érezte, hogy megfeszül a teste, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha lebegne. Martin nem mozdult, Julien lefogta a kezeit és amikor találkozott a tekintetük, Julien valami furcsa kábulatban nézte a barna fiút. Mintha megállt volna az idő, megszűnt a külvilág, csak Martin arcát látta maga előtt, a fiú csuklóját átfogó ujjaival érezte a pulzusát, arca egyre közelebb került az övéhez és a következő pillanatban ajkaik találkoztak, éppen csak egy pillanatra, de ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy Julien kis híján elájuljon attól a csodálatos érzéstől, ami hatalmába kerítette és amiről egész testében remegni kezdett. Lehunyta a szemét és érezte, ahogy teste görcsösen összerándul. Hangos sóhajjal borult rá Martin testére.

Egy pillanattal később ráeszmélt, mi történt. Olyan hevesen kezdett el verni a szíve, hogy szinte megijedt tőle. Felpattant és elvörösödve próbált meg úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de már tudta, hogy ezt elszúrta. Martin csendesen felkelt a földről és őt nézte, Julien pedig nem tudta, mi tegyen, mit tehetne, csak állt bénultan és megpróbálta visszatartani a sírást. Nadrágjában a furcsa nedvesség csak fokozta félelmét, bár pontosan tudta, mi történt, mégis úgy érezte, valami nagyon undorító dolgot tett. Nem mert Martin szemébe nézni, nem tudott megszólalni vagy akár arrébb lépni, reszketve nézte, ahogy Martin csendesen nekiáll összeszedni a holmijait. Julien gondolatai őrült iramban kergették egymást. Mi lesz most? Mit gondolhat? Vajon végleg elvesztette Martint? Mit fog tenni, vajon kinek mondja el elsőnek? Mi lesz, ha holnap azzal fogadják a többiek az osztályban, hogy buzi, mi lesz, ha megtudják, hogy megcsókolta Martint és ettől beleélvezett a nadrágjába?

Martin már nem volt a szobában, mire Julien képes volt megmozdulni. Kibotorkált az előszobába, Martin éppen a cipőjét fűzte, majd felállt és szembefordult Juliennel.

– Akkor… én most megyek, jó?

Julien nem szólt semmit. Martin kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra.

- Szia!

Ahogy Martin eltűnt a lépcsőfordulóban, Julien bezárta az ajtót és az ablakhoz ment. Félrehúzta a függönyt és könnyes szemmel nézte, mikor bukkan fel Martin barna feje a kapuban. Nem kellett sokáig várnia, Martin lassan ballagott végig az utcán, kezében lóbálta a kis táskáját. Egyszer visszanézett, Julien legszívesebben behúzta volna a függönyt, de erre sem volt ereje, csak behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, azt remélte, hogy Martin már befordult a sarkon, de attól, amit látott, remegni kezdett a térde. Martin ott állt az utcasarkon és beszélgetett valakivel. hogy kivel, azt nem láthatta, mert egy lámpaoszlop éppen eltakarta. Martin éppen a házuk felé intett és Julien képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy éppen most meséli valakinek, mi történt. Kétségbeesetten nézte, hogy Martin beszél és már csak azt remélte, hogy olyasvalakivel beszél, akit nem érdekel az ilyesmi.

Martin továbbindult és Julien már éppen fellélegzett, amikor az, akivel beszélt, kilépett a villanyoszlop takarásából és elindult a házuk felé vezető úton. Julien csak nézte a közeledő alakot, ahogy zsebre dugott kézzel ballagott el a házuk előtt és abban reménykedett, Martin nem mondott neki semmit, de ahogy az alak a házuk elé ért és felnézett, egyenesen arra az ablakra, amelyik mögött Julien állt, már biztos lehetett benne, hogy nem így történt. Sápadtan nézett farkasszemet Serge-zsel, aki gúnyosan elvigyorodott és Julien már biztos volt benne, hogy mindennek vége.