Amikor reggel hétkor megszólalt az ébresztőóra, Julien szokásától eltérően kiugrott az ágyból. Besietett apja szobájába, de mindent ugyanúgy talált, ahogyan este hagyta. Kinézett az előszobába is, hátha megtalálja apja cipőjét vagy bármi más nyomot, ami azt mutatná, hogy otthon járt, de semmit nem talált. Leült a konyhában egy székre és gondolkodni kezdett. Még soha nem fordult elő, hogy apja három napra eltűnjön anélkül, hogy ne telefonált volna, még ha csak annyit is mondott a telefonba, hogy "majd jövök". Julien sejtette, hogy megint valamelyik barátnőjénél van, de fogalma sem volt arról, éppen ki az aktuális, hogy hívják és ami a legfontosabb lenne, mi a telefonszáma. Eszébe jutott Mathilde és már indult is a nappaliba a telefonhoz, amikor eszébe jutott, hogy a lány utoljára éppen azért volt itt, hogy elvigye minden holmiját és távozóban még közölte Armanddal, hová is tegye a csokor virágot, amit neki vett. Biztos, hogy apja nem nála van.

De akkor hol lehet? Talán a munkahelyén, annak a telefonszáma ott van apja noteszében, amit az asztala fiókjában tart. Felnézett a falon ketyegő órára, negyed nyolc. Még biztosan nem érkezett be, legalábbis... tényleg furcsa, hogy semmit nem tud arról, hol és mit dolgozik az apja. Most, hogy belegondolt, nem is értette, miért nem tartotta eddig fontosnak, hogy érdeklődjön. Azt tudta, hogy néhány évvel ezelőtt apja egy irodában dolgozott, ott volt is bent néhányszor, de utána kirúgták és az új helyről nem mesélt szinte semmit. Julien arra gondolt, talán ki kellene használnia az alkalmat, amíg apja távol van és kutatnia kellene a holmijai között, de aztán eszébe jutott, hogy ha Armand rajtakapja, meg fogja büntetni és semmi kedve sem volt a szobafogsághoz vagy a tévétilalomhoz, arról nem is beszélve, hogy nem jó érzés ilyesmi miatt haragban lenni az egyetlen emberrel, akire számíthat. Julien nagyot sóhajtott. Visszament a szobájába, ledobta a pizsamáját és bevonult a fürdőbe. Alaposan lefürdött, negyedóráig fésülgette a haját a tükör előtt, megpróbálta kitalálni, mennyire tarthatják őt helyesnek, végül arra a következtetésre jutott, hogy nem is olyan csúnya, sőt, egy-egy pillanatra kifejezetten jóképűnek gondolta magát.

Amikor kilépett a fürdőből, eszébe jutott tegnapi elhatározása, hogy ma mindenképpen bemegy az iskolába. Semmi kedve nem volt hozzá, nem akarta látni az iskolát, nem akart felmenni a lépcsőkön, leülni a padba, várni a tanárokra, hallgatni őket, leckét írni. Semmit nem akart, csak otthon lenni, egyedül, csendesen üldögélni a fotelban és nézni a tévét vagy azon ábrándozni, milyen lenne, ha Martin is itt lenne mellette. Aztán eszébe jutott, hogy szerda van és ilyenkor nincs is iskola. Ennek megörült, mert nyert egy napot, amivel nem kell elszámolnia. Egyre biztosabb volt abban, ha apja rájön, hogy napok óta nem jár iskolába, hatalmas botrányt rendez, de azt is tudta, hogy ezen már az sem változtatna, ha ma bemenne, mert az előző napokkal sem tudna elszámolni. Talán az lesz a legjobb, ha mégis megvárja, amíg Armand hazaér. Leült a nappaliban és bekapcsolta a tévét, de nem figyelt rá, elkalandoztak a gondolatai.

Lehet, hogy apját baleset érte? Vagy egyszerűen itt hagyta őt? Nem, ez nem lehet, Armand nem tökéletes, távolról sem az, de ilyet nem tenne. Bár anyja is megtette, igaz, őt nem ismerhette annyira, hogy ezért szemrehányást tehetett volna neki. Talán csak egy barátnőjénél van és csak napok múlva fog eszébe jutni, hogy van egy fia, aki egyedül van. De eszébe fog jutni, ez biztos. Addig is megpróbál jófiú lenni, hátha apja eltekint a büntetéstől, legyen az akármi is. Kiment a konyhába, csinált magának omlettet, egy tojást leejtett a padlóra, de nem takarította fel. Ezt később megbánta, mert belelépett és majdnem elejtette a forró serpenyőt. Egy James Bond-regényt olvasgatott evés közben, majd elmosogatott, mindent a helyére tett és nagy sóhajjal nekilátott a takarításnak.

A konyhával kezdte és az első öt perc után megbánta, hogy elkezdte, főleg amikor lelökött a pultról egy poharat, ami nagy csörömpöléssel tört apró darabokra a padlón. Amikor végzett, elégedetten ült vissza a tévé elé és egy darabig bámulta a műsort, valami nő énekelt, aztán elkezdődött egy film, amit tíz perc után otthagyott, mert valami század eleji romantikus történetnek ígérkezett, ahol egy katonatiszt udvarolt egy hercegnőnek. A szobájába ment és rendet csinált az asztalán, elpakolta a hegyekben álló képregényeket, a kazettákat és a padlón heverő ruháit kivitte a mosógép mellé. a szekrényében uralkodó káoszt látva elgondolkodott azon, vajon nem kellene-e ott is valami rendet tennie, de végül úgy döntött, ennyire azért nem akar jófiú lenni, Armand amúgy is csak ritkán nézett be a szekrényébe. A nappaliban felporszívózott és letörölgette a port, utóbbit szigorúan csak azokon a helyeken, ahol látszott. Mire végzett, már tizenegy óra múlt és Juliennek elege volt már a munkából. Visszament a szobájába és elgondolkodott, mit tegyen. Talán főznie kellene valami finomat vacsorára, hátha Armand hazajön és akkor evés közben mondhatná el, mi történt. Talán segítene. De mit főzzön? Armand nagyon szereti a marhahúst, de azt még soha nem csinált és egy elrontott vacsora rosszabb, mintha Armand a tanároktól tudná meg, mi történt.

Soha nem gondolkodott el azon, vajon Armand megadta-e a munkahelyi számát a tanároknak, bár ha megtette volna, apja már régen felhívta volna. Mindenképpen kell az a vacsora. Csirkét fog sütni, azt nagyon jól tud, hozzá zöldségkeveréket és vesz valami jobbfajta bort is, hátha szükség lesz egy kis hangulatjavításra is. Felöltözött, a sötétkék farmer térdnadrágját vette fel fekete pólóval, amit kedvenc együttesének neve díszített. Apja fiókjából vett magához egy kis pénzt és elindult vásárolni. Végigsétált az utcán és nagyon jól érezte magát, leginkább azért, mert tudta, hogy ez most nem számít lógásnak. Gyorsan bevásárolt, szokásától eltérően nem nézelődött a polcok között. Amikor hazaért, lerúgta a cipőjét és egyenesen a konyhába ment. Kezet mosott és nekilátott a főzésnek.

Alig volt két óra, amikor elkészült, a csirke szépen megpirult és a zöldségkeverék olyan jól nézett ki, hogy majdnem a felét megette, kénytelen volt egy kis krumplit sütni mellé. Már csak abban reménykedett, hogy Armand korán jön haza, különben minden kihűl. Julien elmosogatott, ezt utálta a legjobban, majd bement a szobába és leült a tévé elé. Megnézett egy vígjátékot, majd az órájára nézett, nemsokára négy óra és Armand sehol. Julien ismét aggódni kezdett. Bement apja szobájába és az asztalfiókból kivette a vékony fekete noteszt, ami tele volt telefonszámokkal. Lapozgatni kezdte, de egyetlen ismerős nevet sem talált benne vagy ami mégis, az át volt húzva. Az utolsó lapon talált egy számot, mellette csak ennyi szerepelt: Cég. Ez lesz apja munkahelyi száma. Talán fel kellene hívnia, legalább megtudja, hol dolgozik. Megkérdezhetné, mikor jön haza, esetleg siettethetné egy kicsit, legalább hamarabb túl lehetne a beszélgetésen is. Odaült a telefon mellé. Utált telefonálni, nem szerette, ha idegenekkel kellett beszélgetnie, akiket még csak nem is látott. Nagyot sóhajtott és feltárcsázta a számot. Háromszor kicsörgött, de nem vették fel, Julien éppen le akarta tenni, amikor mégis felvették és egy mély hangú férfi szólalt meg a vonal túloldalán:

– Kék Pisztráng, tessék! – Julien annyira meglepődött, hogy nem szólt bele a kagylóba. A férfi várt két másodpercet.

– Tessék, itt a Kék Pisztráng! Miben segíthetek?

– Jó napot kívánok, Armand Morint keresem – mondta. A férfi hallgatott egy darabig.

– Itt nem dolgozik Armand Morin – mondta végül. Julien összeráncolta a homlokát.

– Elnézést, nekem ez a telefonszám van megadva, mint a munkahelye. Nem lehetséges, hogy csak ön nem ismeri?

A férfi felhorkant.

– Csak ismerem azokat, akikkel együtt dolgozok.

Azzal letette. Julien egy darabig még tartotta a kagylót, majd visszatette a helyére. Milyen hely lehet ez? Kék Pisztráng? Egészen úgy hangzik, mint egy vendéglő, de apja soha nem említette, hogy vendéglőben dolgozna. Igaz, mást sem mondott. Julien egyre nevetségesebbnek érezte a dolgot. Nem akarta még egyszer felhívni a számot, semmi kedve nem volt szóba állni azzal a barátságtalan tahóval, de beszélni akart az apjával és egyre inkább úgy gondolta, jobb lesz, ha bemegy hozzá, legalább megtudja végre, mi ez a nagy titkolózás.