Julien visszament apjához és leült az ágya szélére. Armand ugyanúgy feküdt, mint amikor utoljára látta. Julien elgondolkodva nézte, majd lassan kinyújtotta a kezét és megsimogatta apja arcát. Nem emlékezett, hogy ezt valaha is megtette volna, de most jólesett, hogy kimutathatta, szereti. Sok kérdése lesz majd hozzá, ha felébred és nem biztos, hogy válaszolni akar majd rájuk. Julien úgy érezte, valami most elkezdődik, valami, ami eddig nem volt jelen, talán az őszinteség. Voltaképpen mit tud az apjáról? Semmit és ami a legfurcsább, nem is érezte fontosnak, hogy megtudja. Ott volt mellette, reggel felébresztette, este együtt vacsoráztak, néha beszélgettek, Julien el volt merülve saját kis világában és néha, amikor kinézett onnan, Armand valahol ott volt a közelben. Most azonban mindezt veszélyben érezte, nem csak azért, mert itt ül egy kórházi ágy szélén, hanem azért is, mert kiderült, apja egészen más, mint ahogy sejtette. Üldögélt még egy negyedórát, de apja nem ébredt fel. Julien halkan kilépett a folyosóra. Kerim ott várta a bejáratnál, a lépcsőn ült és egy golyóstollal játszott. Julien leült mellé.

– Mesélj! - nézett fel Kerim.

– Jól van. Szívrohama volt, de az orvos szerint jobban van és meg fog gyógyulni.

– Gondolom, most megkönnyebbültél.

– Valamennyire, de még mindig nem értem, mi történik itt.

– Majd ha jobban lesz, biztosan elmondja. Na gyere, menjünk haza, mert már eleget ültem a lépcsőn, biztos, hogy márványmintás lett a fenekem. Útközben ihatunk egy kólát is a nagy ijedtségre.

– Menjünk.

Csendesen ballagtak hazafelé, Kerim még mindig a golyóstollal játszott, majd odanyomta Julien orra alá.

– Nézd, mim van!

– Jól néz ki. Hol találtad?

– Az öregasszonytól van a pultból.

– Ennyire összebarátkoztatok?

– Nem. Ennyire megtetszett.

– Elloptad?

– Dehogy, nem vagyok én tolvaj. Csak nálam maradt véletlenül.

Julien Kerimre nézett.

– Te már nem változol.

– Erre a kis időre már nem érdemes. De ha már beszélgetünk, megkérdezem: nem akarsz iskolába járni?

– Nem igazán.

– De lassan már egy hete nem voltál bent, Valence kisasszony telefonált is, de azt mondta, nem vette fel senki.

– Tudom, ott ültem a telefon mellett. De ha felveszem, mit mondok neki? Meséljem el, hogy azért nem megyek iskolába, mert Serge azzal fenyegetett, hogy mindenkinek elmondja, hogy… na nem, ezt soha. Akkor inkább nem megyek be többet.

– Szerinted ez a megoldás?

– Nem tudom. Majd ha Armand meggyógyul, megbeszéljük.

– De addigra kicsapnak, Julien. Utána már hiába beszélsz meg bárkivel bármit. Serge meg senkinek nem mondott semmit, szerintem el is felejtette, hogy kötözködött veled, talált másik áldozatot magának.

– Mondom, hogy beszélek majd Armanddal.

– Az jó lenne.

– Köszi, hogy aggódsz értem – mondta Julien. Kerim vállat vont.

– Ezért vannak a barátok, nem?

Julien elgondolkodva ballagott Kerim mellett. Még nem is gondolta át, mi kerekedhet ki ebből az egészből. Kerimnek igaza van, akár ki is csaphatják és akkor mit mond Armandnak? Elhatározta, hogy másnap mindenképpen bemegy az iskolába, de a jövő hét elején mindenképpen. Addig beszél Armanddal, elmondja neki az igazat, persze nem a teljes igazságot, éppen csak annyit, hogy ne kapjon túl szigorú büntetést, amire Armand állapotát tekintve túl sok esélye nem volt.

Másnap délelőtt Julien visszament a kórházba, hogy beszéljen apjával. Előző este még megkérte Kerimet, segítsen neki kitalálni valami jó mentséget, de Kerim azt mondta, a legjobb megoldás az őszinteség. Julien egy kicsit megsértődött barátjára, de aztán belátta, hogy egy újabb hazugság csak súlyosbítaná a helyzetet. A bejáratnál a nővér megállította, de az orvosra hivatkozott, így végül bemehetett. Apja az ágyban feküdt és úgy tűnt, unatkozik. Julien vett egy nagy levegőt és odalépett hozzá.

– Szia!

– Julien! - Armand fél kézzel magához ölelte Julient, megsimogatta az arcát és rámosolygott.

– Merre jártál eddig, kisfiam? Kértem a nővéreket, hogy telefonáljanak neked, de senki nem vette fel.

– Otthon voltam.

– Miért nem vetted fel a telefont?

– Mert azt hittem, az iskolából keresnek.

– Miért keresnének az iskolából? Csak nem? Julien, ugye nem azt akarod mondani, hogy nem jársz iskolába?

– Hát… az utóbbi napokban nem mentem be.

– Mióta nem jársz iskolába?

– Egy hete. Amióta nem vagy itthon.

– De hát az istenért, Julien, mi történt?

– Muszáj ezt most elmondanom?

– Igen, muszáj. Csak egy kis időre nem tudok figyelni rád és máris ilyeneket csinálsz.

– Amennyit velem voltál, azt sem vetted volna észre, ha egy éve nem járok iskolába – mondta sértődötten Julien. Armand nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott.

– Ne haragudj – mondta Julien. – Nem úgy gondoltam.

– Tudom, hogy gondoltad, fiam. Megértelek, de akkor sem lóghatsz az iskolából. Nem tudsz együtt haladni a többiekkel, lemaradsz, ha sokáig nem látnak, kiküldik a gyámhatóságot, hogy engem megbüntessenek, téged meg kicsapnak. Kell ez neked? Ráadásul éppen most, amikor azt sem tudom, mi lesz velem. Fiam, remélem, nincs több rossz híred, mert már így is ideges vagyok.

– Nincs.

– Szeretném tudni, miért nem mentél iskolába?

– Van egy fiú az osztályban, aki állandóan fenyeget.

– Miért nem szóltál nekem?

– Mit csináltál volna?

– Az most mindegy, mit csináltam volna, beszéltem volna a tanáraiddal, a fiúval, az apjával vagy egyszerűen jól felpofoztam volna, ez mellékes. De tudtam volna róla, segítettem volna megoldani a problémát.

– Most már mindegy.

– Igen, voltaképpen már mindegy, ellógtál egy hetet. De ez akkor sem megoldás. Ha valaki csúnyán néz rád vagy megfenyeget, nem fogsz bejárni? Az isten szerelmére, Julien, meg kell védened magad, nem állhatok mindig mögötted.

– Nem is várom el…

– Dehogynem várod el! Kinek kell majd telefonálgatnia, hogy rendbe hozza a dolgot? Nekem. Kinek kell magyarázkodnia a tanáraid előtt? Nekem. De megteszem, mert az apád vagyok, ez a dolgom. Viszont cserébe elvárom, hogy ez többet ne forduljon elő. Szeretném, ha ezentúl szólnál nekem, ha valami baj van, rendben?

– Rendben.

– Hogyan találtál meg?

– Felhívtam a munkahelyedet, azt a Pisztrángot, de elhajtottak, aztán bementem, akkor is elhajtottak, a főnök elég furcsa dolgokat mondott rólad. Aztán elkezdtem végigtelefonálni azokat, akik a noteszedben voltak. Felhívtam mindegyiket, hátha tudják, merre vagy.

– Jézusom, végighívogattad azokat az embereket?

– Azt hittem, a barátaid. De ahogy hallgattam őket, nem sok barátod lehet.

– Nos, nem szoktam törölni a telefonszámokat és némelyik… hát, nem aktuális már.

– Armand… te voltaképpen hol dolgozol?

– Nos, igazából sehol.

– Sehol? – Julien meglepődött. Többször is megpróbálta elképzelni az utóbbi napokban, hol dolgozhat apja, már arra is gondolt, hogy titkos ügynök és azért nem mond neki semmit, mert nem szabad, de a kórházi ágy szélén ülve ez a feltevés nevetségesnek tűnt.

– De mindig van pénzünk. Honnan van, ha nem dolgozol? Csak nem valami olyasmit csinálsz, amit nem kellene?

Armand sóhajtott és lehunyta a szemét. Julien a műszerekre pillantott, remélve, hogy nincs baj. Armand hallgatott egy darabig. Amikor megszólalt, hangja fáradtnak tűnt, mintha már az is nehéz lenne, hogy beszél erről.

– Nem dolgozom már jó ideje. A pénzünket nem tisztességtelen úton szereztem, ne félj. Minden hónapban kapok egy bizonyos összeget, ebből élünk és láthatod, nem is rosszul.

– De ki küld neked pénzt, ráadásul rendszeresen?

– Ez egy régi történet, mondjuk úgy, hogy megdolgoztam ezért a pénzért. Ez egy nagy összeg, amit nem egyszerre kapok meg, hanem életem végéig apránként adják ide.

– De miféle pénz ez?

– Julien, nem hiszem, hogy tudnod kellene. Ne foglalkozz vele, csak hidd el nekem, hogy tisztességes úton jutottam hozzá és hogy tettem azért, hogy ez a pénz az enyém legyen. Ne kérdezősködj erről. Talán majd később elmondom, de most nem akarok beszélni róla, egyszerűen még túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd.

– Nem vagyok hülye – duzzogott Julien.

– Nem mondtam, hogy az vagy, csak még nem értenéd meg. Beszéljük másról, jó? Remélem, nem forgattad fel az egész lakást.

– Takarítottam és a konyha is tiszta. Porszívóztam is.

– Jól van, Julien, remek fiú vagy.

– Ezt még soha nem mondtad – mondta Julien. Armand nem válaszolt.

– Azt megmondod, hogy miért nem akartad elárulni, hogy nem dolgozol?

– Mert nem ez a normális, egy gyereknek nem azt kell látnia, hogy az apja nem dolgozik és mégis van pénzük.

– De akkor hol voltál egész nap? Néha még este sem jöttél haza.

Armand hosszan nézte a fiát, majd azt mondta:

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer erről kell majd beszélgetnem veled, pontosabban reméltem, hogy nem lesz szükség rá. Nem lehetne ezt egy másik alkalommal megbeszélni? Mondjuk, amikor hazamentem? Ígérem, akkor elmondom, de most nem szeretném.

Julien elhúzódott. Armand körülnézett.

– A holmijaim itt vannak a szekrényben, a polcon ott van a tárcám, vedd ki belőle a hitelkártyámat, használd, amíg nem vagyok otthon, vedd meg, ami csak kell, csak ne költekezz feleslegesen. Ha hazamész, szólj Victorie-nak, nézzen rád néha.

– Nem kell!

– De igenis kell, látod, alig teszem ki a lábam, máris lógsz az iskolából. Szólj neki, biztosan szívesen figyel rád egy kicsit, megcsinálja az ebédet és kikérdezi a leckét.

– Tudok főzni magamnak és nem kell senki, hogy ellenőrizze, megfürödtem-e és mostam-e fogat. Eddig is elvoltam egyedül, nem gyújtottam fel a lakást.

– Tudom, hogy ellátod magad, de akkor is én vagyok a felelős érted, ha éppen egy kórházban vagyok és ha valami butaságot csinálsz, engem vesznek elő.

– Értem – mondta Julien és arra gondolt, vajon csak ő érezte úgy, hogy apja nem is érte, hanem inkább saját magáért aggódik. A szekrényhez lépett, megkereste a tárcát, a fekete bőrholmi teljesen ismeretlen volt neki, talán még soha nem volt a kezében. Megtalálta benne a kártyát, megforgatta a kezében, a hátára oda volt írva a kód. Julien elhúzta a száját, már hallott arról, mennyire veszélyes dolog ez, de nem szólt semmit. Elbúcsúzott apjától és kiballagott az utcára.