Julien és Kerim Armand hálószobájának padlóján ült, előttük egy, a szekrény tetejéről leszedett papírdoboz, körülötte rengeteg papír, kisebb dobozok, fényképek, apróságok. Kerim éppen egy ezüstnek látszó öngyújtót nézegetett. Julien a papírokat bogarászta. Kerim kényelmetlenül érezte magát, erre a helyzetre nem volt felkészülve. Csendesen ült Julien mellett és nem tudta, pontosan mit keresnek. Julien tegnap esti kétségbeesett telefonja után kezdte úgy érezni, ez már túl sok neki. Julien félretett egy papírlapot és egy másik után nyúlt, átolvasta és azt is félretette.

– Julien, mit keresünk pontosan? – kérdezte Kerim.

– Nem tudom. Valamit anyuról, egy levelet, egy címet, telefonszámot, bármit.

Kerim bólintott. Még soha nem hallotta, hogy Julien anyunak nevezte volna az anyját, eddig legfeljebb azt mondta rá: az anyám, de most valami megváltozott. Kerim beletúrt a papírok közé, kivett egy kisebb adagot és elkezdte átnézni őket. Julien megtalálta saját születési anyakönyvi kivonatát, gondosan félretette egy másik kupacba, ahová olyasmiket gyűjtött, amiket fontosnak ítélt. Apja szinte soha nem beszélt arról, mi történt anyjával. Julien csak azt tudta, hogy elhagyta őket, amikor ő még csak egyéves volt és soha nem jelentkezett utána. Apja nem kerestette, nem érdekelte, merre jár és anyja soha többé nem jelentkezett. Julien nem is értette, miért akarja ennyire megkeresni, hiszen mit várhat tőle, ha ennyi idő alatt egyszer sem tartotta fontosnak, hogy megkérdezze, hogy van? De most, hogy Armand meghalt, Julien pontosan tudta, hogy ha nem találja meg anyját, talán napokon belül intézetbe küldik. Talán ha anyja megtudja, hogy egyedül maradt, befogadja. Ha nem, akkor majd ráér gondolkodni azon, hogyan tovább.

Sorban nézte végig a lapokat, leginkább szerződések voltak, a lakásuk vásárlásáról, a kocsijukról, amit Armand évekkel ezelőtt eladott, mindenféle érdektelen papírok, egy régi telefonszámla a hívott telefonszámokkal, amelyek láttán Juliennek eszébe jutott, hogy ha mindegyiket felhívná, talán… de szinte abban a pillanatban rájött, hogy semmire sem jutna vele. A következő papír sem tűnt érdekesnek, valami fejléces banki papír "Tisztelt Armand Morin úr!" megszólítással. Julien már-már félredobta, amikor a szeme megakadt néhány szón. Olvasni kezdte a szöveget és amikor megértette, döbbenten mutatta Kerimnek, aki átvette és belenézett.

– Ez igen, haver – mondta és füttyentett egyet. – Mi a fene ez?

– Nem tudom, de azt hiszem, ez az a pénz, amiből élünk.

– Havi utalás – nézegette Kerim a papírt. – Ahogy nézem, ez rendszeres. Itt van az egyenlegetek is, nem semmi, ti majdnem gazdagok vagytok. Bár ez a papír több mint két éves.

- Armand azt mondta, hogy minden hónapban kapunk pénzt valahonnan. Nem árulta el, hogy honnan, de azt mondta, teljesen törvényes és hogy ebből élünk már elég régen.

– Nincs rajta valami ismerős?

– Mire gondolsz? – kérdezte Julien. Kerim vállat vont.

– Nem tudom, ami alapján elindulhatnál.

Julien megnézte a bank nevét.

– Még soha nem hallottam róluk, biztos valami vidéki kis bank. Armand mondhatna erről többet, de ő már nem fog.

Julien hangja elcsuklott, Kerim gyorsan mellécsúszott és átkarolta, ennél többet nem tudott tenni. Julien a vállára hajtotta a fejét és Kerim most nem húzódott el. Így ültek egy jó darabig, aztán Julien nagyot sóhajtott.

– Folytassuk, még van itt egy csomó papír.

Kerim kivett a nagy dobozból egy köteg levelet és nekiállt kibontani a madzagot. Eltartott egy darabig, a végén a fogaival tépte el a zsinórt. Julien csendesen figyelte. A legfelső levél nem volt kinyitva, Kerim gondolkodott egy pillanatig, de úgy döntött, nem bontja fel, vette a következőt, de az sem volt felnyitva. A harmadikat felmutatta.

– Ezek nincsenek felnyitva, legalább húsz levél. Tudsz erről valamit?

– Nem láttam még. Kitől jöttek?

Kerim végiglapozta a paksamétát.

– Marc Morin, Marc Morin, Marc Morin, még egy Marc Morin, nem valami rokonod?

– Nem ismerem, mutasd!

Julien megforgatta a borítékot.

– Nincs felnyitva. Mi lehet ez? Azt hiszem, most már mindegy, felbontom.

– Tedd azt, addig én nézek valami ennivalót, jó? Még nem reggeliztem.

– Menj csak, a hűtőben találsz kaját.

Kerim kiballagott, Julien pedig óvatosan feltépte a borítékot, egy négyrét hajtott papírlapot talált benne. Széthajtotta és rápillantott. Az írás teljesen ismeretlen volt, enyhén jobbra dőlő, hosszúkás betűkkel íródott, kifejezetten elegáns volt, mint amilyeneket Julien a múzeumban látott régi leveleken. Érdeklődve kezdte olvasni:

"Kedves fiam, Armand!

Mint minden évben, most is írok, karácsony alkalmából minden földi jót kívánok neked és Juliennek, remélem, mindketten egészségesek vagytok és boldogan, szeretetben éltek egymás mellett. Minden nap gondolok rátok és remélem, egy napon ismét találkozhatunk majd. Mellékelten küldök ajándékot is mindkettőtöknek, mint rendesen, a postán keresztül, remélem, Juliennek tetszeni fog majd. Nagyon remélem, hogy egyszer majd személyesen is megismerhetem és téged is láthatlak. Eddig egyetlen levelemre sem válaszoltál, a csomagok kézbesítetlenül jönnek vissza, de én nem adom fel, hiszek benne, hogy eljön majd az idő, amikor meghallgatsz és talán megértesz, elgondolkodsz azon, vajon tettem-e bármi rosszat is és megérdemlem-e a büntetést. Tudom, hogy nem lesz könnyű, hogy újra egymásra találjunk, de én hiszek abban, hogy mielőtt meghalok, még úgy ölelhetlek magamhoz, mint apa a fiát.

Szeretettel ölel: apád"

Julien döbbenten nézte a borítékot. Megnézte a dátumot, hat évvel ezelőtti volt. Gyorsan végiglapozta a többi borítékot is, megnézte a rábélyegzett dátumot, mindegyik az utóbbi tíz évből származott, a legtöbbet decemberben vagy februárban adták postára, vagyis karácsonykor és Julien születésnapja környékén. Egyik sem volt felbontva és az a rész, hogy "a csomagok kézbesítetlenül jönnek vissza", csak azt jelentheti, hogy ez az ember, aki nem lehet más, mint az ő nagyapja, hiába próbálja felvenni velük a kapcsolatot. Van egy nagyapja! Julien hirtelen dühöt érzett. Miért nem tudott erről, miért nem volt fogalma arról, hogy van egy nagyapja? Felbontott egy másik borítékot is, benne ugyanazzal a kézírással írt levelet talált, az ismeretlen férfi, az ő nagyapja arról érdeklődött, miért nem válaszolt Armand a leveleire, miért tartja őt bizonytalanságban és legalább alkalmat adjon neki arra, hogy megbeszélhessék a problémáikat. A harmadik és a negyedik boríték ugyanúgy megírt leveleket tartalmazott. Julien felnézett. Az ajtóban Kerim állt, egyik kezében egy kiflivel, a másikban egy pohár tejjel és őt nézte.

– Mi a baj, Julien? – kérdezte Kerim halkan.

– Van egy nagyapám.

– Nagyapád?

– Itt van, ebben a levélben – mondta Julien reszkető hangon. – Van egy nagyapám, akiről soha nem tudtam. Ő az a Marc Morin, ő küldte az összes levelet és Armand soha nem bontotta fel egyiket sem. Ajándékokat is küldött, de én soha nem kaptam meg őket.

– Hűha – mondta Kerim. – Nem tudok mást mondani. Hűha.

– Van egy nagyapám…

– Ez azt jelenti, hogy van valaki, akihez mehetnél. Legalábbis azt hiszem.

Julien rámeredt Kerimre, aki felemelte a kezét, majdnem kiöntve a tejet.

– Nem, nem gondoltam komolyan. Julien, nem úgy értettem, hogy indulj el és keresd meg a nagyapádat. Csak úgy mondtam. A francba, Julien, nem gondoltam komolyan.

– Nem, Kerim, ez a legjobb ötlet volt, amit mondhattál. Muszáj elmennem hozzá, ő az egyetlen rokonom.

– Akkor írj neki egy levelet vagy mittudomén, keresd meg a telefonszámát és hívd fel, beszélj vele, az legalább olyan jó megoldás.

– Muszáj elmennem hozzá. Innen bármikor elvihetnek. Hiába telefonálnék, ha elvisznek, nem fogom tudni felvenni vele a kapcsolatot, nála talán biztonságban lehetnék addig, amíg elintézi a papírokat vagy mittudomén. Meg aztán… nem akarok egyedül maradni.

– Julien, ha te ki tudtad deríteni, hogy van egy nagyapád, nekik is sikerülni fog. Tudni fogják, hogy hol van és meg fogják keresni. Ne aggódj, ha ő az egyedüli rokonod, meg fogják találni, talán egyszerűbben is, mint te.

– De én nem akarok egyedül maradni, nem akarok intézetbe menni, még egy napra sem. Nem akarom, hogy elvigyenek innen.

– Ha nagyapádhoz kerülsz, akkor is el kell menned innen – mondta józanul Kerim.

– Az más, akkor én megyek el, én döntök úgy és nem mások.

– Nem igazán értelek, Julien. Gondold végig a dolgot: ha megszöksz, mert ez szökés lenne, kerestetnének, körözne a rendőrség és ha elkapnak, nem biztos, hogy érdekelni fogja őket, hogy te mit szeretnél. Akkor biztos lehetsz benne, hogy intézetbe visznek.

– Nem akarok megszökni, Kerim, csak a nagyapámhoz akarok menni.

– Értem én, csak hülyeségnek tartom. Mit nyersz vele, ha odamész? Most mindenképpen találkozni fogsz vele, akárhogy is történnek a dolgok. A kórházban tudják, hogy egyedül vagy, értesíteni fogják a gyámügyet. Ha elszöksz, utánad mennek és amíg a nagyapád meg nem kapja a gyámsági jogot, egy otthonba visznek.

– Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Julien meglepetten.

– Jobb, ha nem tudod – mondta Kerim. – Én csak azt akarom, hogy ne csinálj hülyeséget, Julien. Szerintem várd meg, amíg jelentkeznek és menj velük. Addig beszélek anyámmal, hátha tud segíteni valamiben.

– Nem megyek intézetbe, ez biztos. El fogok menni a nagyapámhoz, muszáj odamennem, meg kell ismernem, meg kell kérdeznem tőle, mi történt vele és apámmal, mi ez az egész. Apám úgy halt meg, hogy szinte semmit nem tudtam róla, már azt sem tudta elmondani, mi van ezzel a pénzzel, amit kap. Van egy apja, akiről soha nem szólt. Értsd meg Kerim, tudnom kell, mi történik itt.

– Megértelek, haver, de ezt akkor is megtudhatod, ha nem szöksz meg.

– Nem tudsz lebeszélni – ingatta a fejét Julien. – Eddig nagyon kevés dologban voltam biztos, de ebben igen. El fogok menni hozzá. Nem kell segítened, ha nem akarsz, de arra kérlek, hogy ne szólj róla senkinek, még Martinnak sem. Megígéred?

– Megígérem, bár továbbra is azt mondom, hogy hülyeséget csinálsz.

– Lehet. De érzem, hogy van itt valami, amit minél gyorsabban meg kell tudnom. Az utóbbi napokban kiderült, hogy nem is ismerem az apámat, nem is tudom, ki volt.

– Jól van, Julien. Hazudni fogok az iskolában, ha kérdeznek. Segítek a készülődésben is, de ígérd meg, ha valami baj lesz, akár a legkisebb is, értesítesz és hagyod, hogy anyám segítsen.

– Jól van, megígérem – mondta Julien, de érezte, nem fog segítséget kérni. Maga sem értette, miért ennyire eltökélt, miért akarja ennyire megismerni a nagyapját, akiről semmit nem tudott, talán csak félt, félt attól, hogy egyetlen pillanatra is egyedül kell maradnia. Apján kívül senkije nem volt és most, hogy megtudta, van még egy rokona, egyetlen percet sem akart nélküle eltölteni. Az utolsó levél két évvel ezelőtt íródott, ami akár azt is jelenthette, hogy a nagyapja már nem él, de erre nem akart gondolni. A sors nem teheti meg vele, hogy elveszi tőle a nagyapját is.

– Julien, ugye tudod, hogy a legjobb barátom vagy? – kérdezte Kerim. Letette a kisasztalra a poharat és leült Julien mellé. Magához ölelte, gondosan ügyelve arra, nehogy Julien a mozdulatból helytelen következtetéseket vonhasson le.

– Tudom. Szeretlek – mondta Julien és Kerim elmosolyodott.

– Azért ne vigyük túlzásba a vallomásokat.

– Hülye!

– Jól van, látom, kezdesz rendbe jönni.

– Aha. Figyelj Kerim…

– Igen?

– Ööö… ha elindulok a nagyapámhoz… szóval, ha…

– Ha elindulsz? Ezek szerint nem biztos?

– Nem, az biztos. De… eljönnél velem?

– Julien, miért hozol ilyen hülye helyzetbe?

– Szóval nem.

– Én még mindig abban reménykedek, hogy nem mész el. Te nem vagy az a fajta srác, aki csak úgy megszökik otthonról, nem vagy egy túlélőtípus.

– Azért kellene, hogy velem gyere.

– Julien, figyelj rám! Ha te elszöksz, azt még meg lehet magyarázni azzal, hogy muszáj volt megtenned, kétségbe voltál esve, féltél vagy ilyesmik, de én mivel magyarázzam? Elkísértelek?

– Velem jöttél, mert a barátom vagy – mondta Julien. Kerim sóhajtott.

– Nem lehet, Julien. Amíg itthon vagy, szívesen segítek mindenben, de nem mehetek veled.

– Értem. Akkor elmegyek egyedül.

– Tudod egyáltalán, hová mész?

– A borítékokon rajta van a címe. Megnéztem, mindegyiken ugyanaz. Felhívom a pályaudvart és megkérdezem, mikor indul a vonat, felszállok és odamegyek. Ennyi. Ott meg majd meglátjuk.

– Rendben van. Mikor akarsz indulni?

– Hétfőn reggel. Korán.

– Ha megmondod a város nevét, megveszem neked a jegyet, jó?

– Köszi. De még jobb lenne, ha velem jönnél. Úgyis tudom, hogy csak azért nem akarsz velem jönni, mert azt reméled, hogy gyáva leszek és én sem megyek. Igazam van?

Kerim elnevette magát.

– Igen.

– Akkor is elmegyek. Kerim, ez nem játék, nem valami jópofa vicc. El kell mennem, még akkor is, ha én is érzem, hogy talán nem a legjobb megoldás. De a nagyapámon kívül senkim nincs.

– Jól van, megértelek.

Csendben ültek egymás mellett, Kerim még mindig átölelve tartotta Julient és azon gondolkodott, mit tehetne, mi lenne a legjobb megoldás. Julien pedig az utat tervezgette, pontosabban arról ábrándozott, hogy a lehető leggyorsabban és kalandmentesebben teszi meg az utat és nagyapja házában végre mindent megért majd. Vajon hány éves lehet az öreg? Hatvan? Hetven? Vagy még több? Vajon olyan lesz, mint egy igazi nagyapa? Vagy talán nem véletlen, hogy Armand nem beszélt vele éveken keresztül? Talán kiderül róla, hogy alkoholista vagy ilyesmi... bár azok után, ami az utóbbi héten történt, már ez sem érdekelné túlságosan. Csak egyet akart, végre megérteni, mi történik körülötte abban a valamiben, amit eddig a családjának hívott.