Az ébresztőóra sípolni kezdett. Julien szinte azonnal lekapcsolta. Felkelt, kiment mosakodni, közben fel sem húzta a redőnyöket és villanyt sem gyújtott, maga sem tudva, miért ennyire óvatos. Mivel nem tudta, mennyi időre megy el, elzárta a vizet a konyhában és miután mindent kiöntött, a hűtőt is kikapcsolta. Az ajtóban már ott várta nagy kék hátizsákja, benne minden, amire csak szüksége lehetett, iratok, pénz, ruhák, egy tartalék pár cipő és még ezer apróság. Julien megállt a sötét előszobában és elszorult torokkal végignézett a lakáson. Ki tudja, mikor látja legközelebb, talán soha nem tér vissza ide. Nagyot sóhajtva az ajtó felé indult, ám ekkor megszólalt a csengő. Julien ijedtében hátraugrott és nekilapult a falnak, szíve majd kiugrott a helyéről. Nem mert megmozdulni, még levegőt is csak nagyon halkan vett. A csengő ismét megszólalt, hosszan, fülbántóan berregett a kora reggeli csendben.

Julien amilyen halkan csak tudott, odaóvakodott az ajtóhoz és kinézett a kémlelőnyíláson. Odakint egy fekete göndör hajú, középkorú nő állt kék egyenkosztümben, karjában fekete irattáskával. Julien biztos volt benne, hogy a nő a gyámügytől van és a tegnapi kórházi eset után valószínűleg azért jött, hogy erőszakkal magával vigye. Julien megtapogatta a zsebében a kulcsokat. A lakás ajtaján mindhárom zár be volt zárva, ezen nem fog bejutni, de vajon ő hogy jut ki, ha ez itt áll az ajtóban? Szép kis szökés lesz ez, ha még a lakást sem tudja elhagyni.

A nő felemelte a kezét és hangosan hármat koppantott az ajtón, amire Julien összerezzent.

– Julien, nyisd ki légy szíves az ajtót – mondta emelt hangon. Julien úgy látta, a nő a kémlelőnyílást nézegeti, de sikerült megnyugtatnia magát, hogy mivel odabent sötét van, nem láthatja, hogy ő ott áll és mindent lát. A nő állt egy darabig az ajtó előtt, majd ujját a csengő gombjára tette. Hosszan, nagyon hosszan nyomta a gombot, Julien legszívesebben kiordított volna neki, hogy hagyja már abba és amikor végre elhallgatott, a hirtelen rátörő csend olyan békés volt, hogy felsóhajtott. A következő pillanatban a csengő újra megszólalt és Julien nyugalma szertefoszlott. A fülére szorította a kezét, hogy ne hallja és remélte, hogy az ismeretlen hamar megunja. Legalább egy percig tartott a sivítás, aztán újra csend lett. Julien nem mozdult, felkészült az újabb támadásra, de nem történt semmi. Kinézett a nyíláson, a nő kissé távolabb lépett, táskájából cigarettát vett elő és rágyújtott, majd nekitámaszkodott a falnak és az ajtót nézte. Julien moccanás nélkül figyelte, ahogy végigszívja a cigarettát, a csikket elnyomja a falon, a fiú látta, ahogy lendül a keze, hogy eldobja a csikket, de aztán meggondolta magát és visszatette a cigarettásdobozba, majd odalépett az ajtóhoz és erőteljesen lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Julien remegett a félelemtől, de tudta, amíg a nő nem jut be a lakásba, van esélye. Meglapult hát és várta, mi történik. A nő megnézte az óráját, majd a táskájából kis jegyzetfüzetet és egy ceruzát vett elő, valamit beleírt a füzetbe, majd sarkon fordult és elindult a lépcsőház irányába. Julien megvárta, míg eltűnik a szeme elől, majd lábujjhegyen a nappali ablakához óvakodott és kinézett a redőny résén. Nemsokára megjelent a nő és elindult a járdán az utcasarok felé.

A fiú felsóhajtott. Most már biztos, hogy el kell szöknie, ha itt marad akár csak egy órát is, visszajöhetnek és elvihetik, akkor pedig talán soha nem találkozhat a nagyapjával. Visszaszaladt az előszobába, felkapta a hátizsákját, a bejárati ajtó mellett kinyitotta a villanyóraszekrény ajtaját és lekapcsolta az áramot, majd előhalászta a kulcsát, kinyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra, gondosan bezárta maga után az ajtót, utoljára még körülnézett a folyosón, majd elindult lefelé a lépcsőn. Tegnap este mindent eltervezett, legalábbis elképzelte, mi fog történni. Ki kell mennie a pályaudvarra, jegyet kell vennie a vonatra és kész is van. Mivel még soha nem vett vonatjegyet, magában ismételgette, mit kell majd mondania. Kilépett a kapun és balra fordult, amikor egy hang a háta mögül megállította.

– Hová mész, Julien?

A fiú megpördült. Közvetlenül előtte ott állt a kosztümös göndör hajú nő. Egy fejjel magasabb volt nála és Julien sejtette, hogy valószínűleg nem olyan gyenge, mint amilyennek kinéz, ráadásul egy felnőtt és ki tudja, mit tehet vele, ha ellenkezni kezd.

– Hová akartál menni?

Julien sápadtan nézte a nőt és képtelen volt megszólalni. Kavarogtak fejében a gondolatok, de semmi hasznos nem jutott eszébe, csak az, hogy nem hagyhatja, hogy éppen most megállítsák, amikor már majdnem megtalálta a nagyapját. A nő a vállára tette a kezét és alig érezhetően megszorította, éppen csak annyira, hogy Julien érezze.

– Engedjen el! – mondta és megpróbálta lerázni magáról a kezet, de az csak még szorosabban markolta.

– Julien, mivel egy hete nem jársz iskolába, sem te, sem édesapád nem jeleztétek az okát és nem tudtunk benneteket elérni sem telefonon, sem személyesen, az iskola értesített engem, hogy nézzem meg, mi van veled. Szociális gondozó vagyok és azért jöttem, hogy beszéljek veled és az édesapáddal. Ő hol van most?

– Kórházban – mondta Julien és kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, amivel megszabadulhat a nőtől. Gyorsan megmondta a kórház nevét, hátha odamennek és útközben megszökhet, de a nő a ház felé intett.

– Menjünk fel inkább. Az előbb ott voltam és nem engedtél be. Miért?

– Soha nem engedek be idegeneket.

– Jól van. Menjünk fel, aztán majd megbeszéljük, mi legyen.

– Nem. Honnan tudjam, hogy igazat mond? – próbálkozott Julien. A nő az orra alá nyomta az igazolványát és Julien megadóan a ház felé indult. Kinyitotta a kaput és belépett, a nő követte. Hívta a liftet, közben azon gondolkodott, hogyan tudna megszökni, de belátta, hogy a nehéz hátizsákkal nem jutna messzire. Amikor felértek az emeletre, eszébe jutott a lépcsőház, de aztán vetett egy pillantást a nőre, aki nem úgy nézett ki, mint aki nem tudna utána szaladni egy lépcsősoron és feladta. Előhalászta a kulcsot és kinyitotta az ajtót. Amint az ajtó kinyílt, eszébe jutott a megoldás. Félreállt az ajtóból és mutatta az utat. A nő halványan rámosolygott és belépett. Julien kívülről a zárban hagyta a kulcsot, remélve, hogy a nő nem veszi észre, majd belépett, a hátizsákot az ajtó mellé tette. A sötét nappali felé indult.

– Felhúzom a redőnyt – mondta. Belépett a nappaliba és elindult az ablak felé. Amikor a telefonasztalka mellé ért, egyik lábával rálépett a telefonzsinórra, a másikkal pedig alaposan megrántotta és úgy tett, mintha elesett volna benne. Aztán felpattant, káromkodott egyet és az ablakhoz ment, hogy felhúzza a redőnyt. Visszafordulva látta, hogy a telefon zsinórja kiszakadt a falból és pont ez volt az, amire szüksége volt. A nő közben körbejárt a lakásban és mindenhová benézett, a konyhában fel akarta kapcsolni a lámpát, de hiába nyomogatta a kapcsolót, nem történt semmi.

– Kilazult az égő, mindig ezt csinálja – mondta Julien. – Nem értem el székről sem.

A nő fürkészően nézett a fiúra, majd elhúzta a száját, odalépett a konyha közepére és felnézett, aztán letette a táskáját a konyhaasztalra, a lámpa alá húzott egy széket és egyetlen határozott mozdulattal fellépett rá. A szék kissé megbillent, a nő halkan káromkodott egyet. Julien a következő pillanatban előrelendült és teljes erővel meglökte a nőt, aki megbillent, hangos kiáltást hallatva zuhant a sarokba és káromkodva próbált felállni, de mire nagy nehezen sikerült neki, Julien már az előszobában volt. Feltépte az ajtót, a hátizsákot maga után húzva kiugrott a folyosóra, behúzta maga mögött és a zárban hagyott kulcsot kétszer ráfordította, majd kivette és zsebre tette. Hallotta, amint egy pillanattal később egy test csapódik az ajtónak, majd a kilincset kezdi rángatni, de az nem engedett. Julien már a lépcsőnél járt, de a hangra visszament, kívülről visszaillesztette a zárba a kulcsot, kicsit elfordította, majd hátralépett és cipőtalppal teljes erejéből megrúgta. A kulcs feje leszakadt és fémes csattanással esett a kőre.

– Dögölj meg – suttogta a fiú, majd felvette a hátizsákját és elindult lefelé a lépcsőn, közben azt számolgatta, vajon mennyi ideig tart, amíg a nő ott bent segítséget kaphat. Az ajtót biztosan nem fogja tudni kinyitni, a telefon zsinórja pedig kiszakadt a falból, azt sem lesz egyszerű megcsinálni. Mire kijut, ő talán már a nagyapjánál lesz és soha nem találják meg. A földszintre érve felsóhajtott, újra szabadnak érezte magát. Kinyitotta a kaput és elindult, de alig tehetett meg két lépést, amikor valaki megragadta a karját. Villámgyorsan megpördült, felkészülve arra, hogy mégis valahogy kiszabadult a nő vagy esetleg társa is van és most harcolnia kell, de amikor meglátta, hogy csak Kerim áll mögötte, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Te olyan hülye vagy, Kerim!

– Nekem mondod? – legyintett a barna fiú. Julien csak akkor vette észre, hogy Kerim is hátizsákot cipel, ez pedig csak egyet jelenthetett. Julien elvigyorodott, odalépett barátjához és szinte a nyakába ugrott. Kerim megölelte, majd szinte azonnal el is engedte.

– Julien, ne itt, ne… hallod? Hátrább az egerekkel!

– Mégis eljössz velem?

– Mi mást tehetnék? Nem fogom hagyni, hogy valami hülyeséget csinálj, azonkívül ez egy olyan kaland, amiből nem maradhatok ki.

– Itt volt egy gyámügyes – mondta Julien. Kerim felvonta a szemöldökét.

– És mi történt?

– Bezártam a lakásba.

– Mit csináltál? – nézett rá Kerim. Julien néhány mondatban elmondta a történteket, a barna fiú elismerősen füttyentett.

– Ezt nem néztem volna ki belőled, Julien, kezdesz megijeszteni. Na menjünk a pályaudvarra, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Elgyalogoltak a buszmegállóig, Julien igyekezett úgy állni, hogy Kerim takarásában legyen. Többen is vártak a buszra, de mindenki magával volt elfoglalva, újságot olvastak, a megálló tábláját nézegették, senki nem törődött velük. Amikor öt perc múlva megérkezett a busz, felszálltak leghátra, Julien lerogyott az egyik szabad ülésre, Kerim pedig mellé.

– Hogy tervezted? – kérdezte a barna fiú. Julien vállat vont.

– Nem terveztem semmit. Megvesszük a jegyet, felszállunk, odaérünk, megkeressük a házat, bekopogunk és a többit nem tudom. Remélem, ennyi elég lesz, mert nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy ennél többet tegyek.

– Ennél több nem is kell. Remélem.

– El sem tudom hinni, hogy megszöktem otthonról – mondta Julien. Kerim vállat vont.

– Akkor mit szóljak én? Tudod, hogy engem agyon fognak verni?

– De legalább van valaki, aki agyonver.

– Jól van, nem viccelődöm ezzel többet. Reggeliztél?

– Nem, olyan ideges voltam, hogy képtelen voltam rá.

– Kerim bácsi mindenre gondolt, valódi sajtos kifli csak neked - kotorászott Kerim a hátizsákjában, majd átnyújtott Juliennek egy kis csomagot.

– Köszi – mondta Julien és bontogatni kezdte. Kerim elvigyorodott.

– Mire nem jók a barátok, ugye?

Julien elgondolkodva rágcsálta a kiflit és azon töprengett, vajon mi fog történni vele. Két héttel ezelőtt még úgy gondolta, semmi nincs, ami kimozdíthatná abból az állapotból, amelyben élt, a világ apjából és saját magából állt, legfeljebb még Martinból és Kerimből, a többiek valahogy nem számítottak, mostanra pedig csak Kerim maradt, legfeljebb még a nagyapja, akit viszont egyáltalán nem ismer. Vajon lehetséges-e, hogy anélkül vészelje át ezeket a bizonytalan időket, hogy bármit is tennie kelljen? Szerette volna átaludni a következő napokat, heteket és csak akkor felébredni, amikor már minden rendben van körülötte. Voltaképpen még azt sem tudta, milyen hatással lesz rá, hogy Armand meghalt. Most úgy tűnik, minden rendben, nem fakad sírva, nem esik kétségbe, legalábbis eddig nem tette, de lehet, hogy csak azért, mert még nem volt ideje arra, hogy átgondolja a történteket.

A végállomáson átszálltak egy másik buszra és egy félóra múlva már ott álltak a pályaudvar hatalmas épülete előtt. Bementek a nagy csarnokba, Kerim szinte a fal mellett vezette végig Julient, hogy elkerüljék az esetleges rendőröket, akik rendszeresen járőröztek a vágányok között. Beálltak a pénztárhoz vezető sorba, Julien a menetrendet nézegette és úgy számolta, hogy este kilencre már ott is lehetnek. Vajon milyen lesz majd? Milyen ember lehet ez a Marc Morin? Felismeri-e majd vagy el kell magyaráznia, hogy ki is ő?

A sor lassan haladt előre, Julien idegesen nézegetett körbe, közben azon gondolkodott, mit kellene mondania nagyapjának és mit fog hallani tőle. Igyekezett nem elképzelni sem a külsejét, sem azt, amit mondani fog, mert nem akart csalódni, így csak azt próbálgatta, mivel fog kezdeni, mik lesznek majd az első mondatai. Lehet, hogy nem is lesz szükség semmiféle bevezetőre, mert nagyapja meg fogja ismerni. Milyen furcsa lesz azt mondani: nagyapa. Olyan idegen volt számára a szó, még soha senkinek nem mondta és nem is gondolta volna, hogy lesz még valaki, akit így fog szólítani. Most pedig ő lesz az egyetlen ember, akihez valami köze lesz. Már ha épségben odaérnek.

– Melyik vonattal megyünk? – kérdezte hirtelen Kerim. Julien megnézte a füzetben.

– Nyolc óra tízkor indul a nyolcas vágányról, de lehet, hogy azt már nem fogjuk elérni.

Julien került sorra, már éppen megszólalt volna, amikor Kerim hirtelen ott termett és kért két jegyet Marseille-be. Julien tiltakozott volna, de Kerim oldalba bökte, hogy hallgasson. Megkapták a jegyeket és Kerim arrébb vonszolta Julient.

– Figyelj ide, a jegyek nálam lesznek. A vonat öt perc múlva indul, rohanj oda és szállj fel, aztán zárkózz be az egyik vécébe. Ha nem érek oda, indulj el nélkülem, aztán majd várj meg az állomáson. Ha valahol valamiért le kell szállnod, maradj a peronon, hogy lássalak és ha…

– De én… – kezdte Julien és kezdett pánikba esni. Kerim megragadta a vállát.

– Ne ellenkezz, rohanj már!

– És te?

– Majd elmagyarázom, indulj Julien, a francba már!

Julien elrohant, maga sem tudva, miért engedelmeskedik Kerimnek. A barna bőrű fiú mindig is határozott volt, de még soha nem látta ilyennek, olyan hihetetlen elszántság áradt belőle, hogy Julien képtelen volt ellenállni neki. Keresztülszaladt a csarnokon, egy vaskos oszlop mögött azonban megállt egy pillanatra és visszanézett: még látta Kerimet rendőrök gyűrűjében, az egyik a hátizsákját tartotta, a másik pedig a karját, a harmadik éppen a szájához emelte a rádióját. Julien kezdte érteni, miről van szó. Körülnézett, majd továbbrohant.