Elérte a nyolcas vágányt és felkapaszkodott a vonatra. Előrement a vonat közepéig, majd az egyik kocsi végében bezárkózott a vécébe. Ledobta a hátizsákját a földre és nagyot sóhajtott. Ezek szerint Kerim nem megy vele. De mi a fene történhetett? Minek kellettek Kerimnek a jegyek és egyáltalán, mi folyik itt, amióta Armand eltűnt? Kezdte magát úgy érezni, mint egy kalandfilmben és hirtelen ráébredt, mennyire gyűlöli az ilyen helyzeteket. Igyekezett nem pánikba esni, lehunyta a szemét és végiggondolta a történteket. Hogyan kerülhettek oda a rendőrök? A nő nem juthatott ki a lakásból és… Julien káromkodott egyet. Hogyan lehetett ekkora hülye? Elfeledkezett a másik telefonról a konyhában. Valószínűleg már mindenhol keresték és ha eddig nem volt bajban, hát most már ez is megvan. Talán ez jutott eszébe Kerimnek is, ezért vette és tartotta magánál a jegyeket, hogy a marseille-i vonattal elterelje a figyelmüket. Szegény Kerim, feláldozta magát azért, hogy ő eljuthasson a nagyapjához, immár sokadszor bebizonyítva, hogy valóban a barátja. Vajon hogyan tudja majd meghálálni neki?

A vonat zökkent egyet és elindult. Julien kilesett az ablakon. Lassan haladtak, majd gyorsulni kezdtek, elhaladt mellettük az állomás nagy épülete, elgurultak több álló szerelvény mellett, majd kiértek a nyílt pályára. Julien felsóhajtott. Úton van hát, visszafordíthatatlanul. Kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. Végigment a kocsin és talált egy üres fülkét, amibe beköltözött, ledobta a hátizsákját és bezárta az ajtót. Leült az ablak mellé és kinézett. Valami külvároson haladhattak keresztül, házakat látott és gyártelepeket, majd egyre több üres területet, szántóföldeket, néhol egy-egy kisebb házat, autókat. De mi van, ha tévedett? Mi van, ha nagyapja nem is létezik? Vagy már meghalt? Ha nem is akarja látni? Julien megrázta a fejét. Van elég baja anélkül is, hogy ilyesmiken törje a fejét. Lehunyta a szemét és megpróbált pihenni egy kicsit.

Arra ébredt, hogy valaki megzörgeti a fülke ajtaját. Julien felpattant és érezte, hogy szíve gyorsabban kezd dobogni. Lassan kinyitotta az ajtót és remélte, hogy nem rendőrök állnak a túloldalán. Amikor meglátta, hogy csak a kalauz az, felsóhajtott. A férfi hosszan nézte a fiút, majd csak annyit mondott:

– Kérem a jegyét, fiatalember.

– Nincs jegyem, éppen csak elértem a vonatot, már nem tudtam venni.

– Akkor leszállítom a következő megállóban.

– Van elég pénzem, megveszem a jegyet.

– Van pénze? Az jó.

A férfi körülnézett, majd belépett a fülkébe és behúzta maga mögött a fülke ajtaját. Elővett a kis táskájából egy jegyet és felmutatta, majd mondott egy összeget, alig a háromszorosát annak, amennyit a pályaudvaron fizettek a marseille-i jegyekért. Julien meghökkent.

– De… ez a jegy sokkal olcsóbb.

– Az lehet – mondta a férfi halkan. – De véletlenül láttam a nagy rohanást meg a barátodat, akit megfogtak a rendőrök. Bajban vagy kölyök és nekem kötelességem értesíteni a rendőröket. Persze ha megveszed a jegyet, az más… szerintem meg fogunk egyezni.

– Ennyiért nem veszem meg.

– Mennyi pénzed van? – kérdezte a férfi és közelebb lépett.

– Hagyjon békén!

– Jó, akkor a következő megállóban átadlak a rendőröknek.

Julien nézte egy darabig a férfit és azon gondolkodott, mit tenne ebben a helyzetben Kerim, aztán hirtelen eszébe valami, ami ugyan elég nagy hülyeségnek tűnt, de nem volt jobb ötlete és végső kétségbeesésében úgy döntött, megpróbálkozik valamivel, mielőtt a dolgok végképp kicsúsznak a kezei közül. Nagyot nyelt, majd lassan kigombolta a nadrágját. A férfi szemei tágra nyíltak.

– Mi az istent csinálsz?

– Elkezdek segítségért kiabálni és ha idejönnek, azt mondom, hogy olyasmit akart tőlem…

– Te kis rohadék! – sziszegte a férfi, keze ökölbe szorult, a jegy összegyűrődött. Tett előre egy lépést, Julien pedig nagy levegőt vett. Remélte, hogy képes lesz majd kiabálni, ha szükség lesz rá. A férfi nézte egy darabig, majd lassan hátrálni kezdett. Kinyitotta a fülke ajtaját, kilépett a folyosóra, de mielőtt elment volna, még odaszólt a fiúnak:

– Ha még egyszer összefutunk, megbánod!

Julien összerezzent, amikor a fülke ajtaja nagy csattanással a helyére vágódott, majd hangos sóhajjal lerogyott az ülésre. Csak most fogta fel, milyen kockázatos játékba fogott. Mi történt volna, ha a kalauz nem ijed meg vagy segítséget hív, esetleg jól felpofozza? Mi lesz, ha tényleg átadja a rendőröknek? Vajon hinni fognak neki, ha előadja ezt a történetet? Nem keveri-e magát még nagyobb bajba, mint amekkorában most is van? Elhatározta, hogy a következő megállónál leszáll, történjen bármi is. Ezen a vonaton nem érezte magát biztonságban, ki tudja, nemsokára visszajön a férfi és akkor már nem tudja megvédeni magát.

Gyorsan összeszedte a holmijait, kilépett a folyosóra és kiment a kocsi végére az ajtóhoz. Ott ledobta a hátizsákját, nekidőlt a falnak és az elsuhanó tájat nézte az ajtó üvegén keresztül. Egy várost látott a közelben, emeletes házakat, autókat, egyszer még egy buszt is, távolabb szántóföldeket. Fogalma sem volt arról, merre járnak, azt sem tudta, merre kell mennie a vonatnak. Indulás előtt megnézte a térképen, hová is megy, de a földrajz számára mindig is valami rejtélyes dolog volt, a térképek, hegyek és völgyek teljességgel érthetetlenek voltak. Csak azt tudta, hogy még nem jutott el a célig és hogy a következő vonattal majd folytatja az útját. Így telt el talán tizenöt perc, aztán a vonat lassítani kezdett és egy meglehetősen apró állomáson megállt. A fiú lelépett a peronra és csüggedten nézte, ahogy a többiek is leszállnak, ismerősök találkoznak, mások elsietnek, ismét mások rohannak, hogy elérjék a vonatot. Aztán a szerelvény elindult és ő ott maradt egy idegen városban, egyedül.

Már régen az állomásépületben kellett volna lennie és sorban állnia a pénztárnál, de Julien nem mozdult. Valahogy képtelen volt rá. Az erő, amit a vonaton érzett, egy pillanat alatt elpárolgott belőle. Most úgy érezte, semmit nem tud tenni, csak ülni és várni, hogy történjen valami. Nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan beleütközik az első akadályba. Már nem gondolta, hogy képes lesz eljutni a nagyapjához. Felnézett. A peronon csak néhány ember mászkált, egyesek csomaggal, mások anélkül. Vonatkürtöt hallott, egy másik szerelvény közeledett az állomáshoz. Julien csendesen figyelte, ahogy a hatalmas mozdony elhalad előtte. Nézte az embereket, ahogy leszállnak, majd ismét maga elé meredt. Hirtelen egy árnyék takarta el előle a napot. Ijedten felnézett. Kerim állt előtte. Julien felpattant, magához ölelte és úgy szorította, mintha el sem akarná engedni többet. Kerim is megölelgette, majd megkérdezte:

– Leszállítottak?

– Nem. – Néhány szóban elmesélte, mi történt. Kerim elismerően füttyentett.

– Ez igen, nem volt rossz húzás, nem néztem volna ki belőled, bár ha nem ijed meg és tényleg átad a rendőröknek, most nagy szarban lennél.

– Szerencsém volt.

– Nekem is – mondta Kerim. – Gondolom, már rájöttél, hogy keresnek bennünket a rendőrök. Szerencsére sikerült megszöknöm, így most már mindketten tilosban járunk. Jól belekevertél ebbe az egészbe!

– Hol van a hátizsákod? – kérdezte Julien. Kerim vállat vont.

– Ott maradt, azt nem tudtam elhozni. Nagyon remélem, hogy hoztál mindent, ami kell, különben nagyon szarul járunk.

– Vannak ruhák, hoztam esőkabátot meg mindent.

– Az jó, mert nálam semmi nincs, csak ötven frank meg egy menetrend, ezzel kell eljutnunk a nagyapádhoz. A hülye rendőr elszakította a kabátomat is, azt is otthagytam.

– Mi történt egyáltalán? Hogy kerültek oda a rendőrök?

– Amikor ott álltunk a sorban, megláttam három rendőrt, akik minket figyeltek a bejáratnál állva. Akkor már egy ideje gondolkodtam azon, miért ment minden ilyen simán, aztán rájöttem, hogy valamit elfelejtettél.

– A másik telefont a konyhában.

– Aha. A gyámügyes barátnőd azzal riaszthatta a többieket. Sejtették, hogy meg fogsz szökni, gondolom, kiküldtek a pályaudvarra egy pár embert, hogy keressenek meg. Azért vettem a jegyeket, hogy ha baj van, majd hátramaradok és elterelem a figyelmüket. Az utolsó pillanatban sikerült elrohannod, nagyon reméltem, hogy nem hiába maradok ott azzal a három tahóval. Az egyik úgy csavargatta a kezemet, mintha kötelező lenne, de meg is kapta a magáét érte. Amikor a kocsi felé vittek, úgy tökön rúgtam, hogy nem is kelt fel, aztán megszöktem. Elbújtam egy sarokban és megnéztem a menetrendet, láttam, hogy indul egy másik vonat is, ami aztán elkanyarodik félúton. Gondoltam, majd csak találkozunk valahogy, úgyhogy felszálltam rá. Minden állomáson kinéztem, hátha már várnak rám, elvégre megtámadtam egy rendőrt, aztán megláttalak téged, ahogy ott ülsz, mint egy rakás szerencsétlenség és most itt vagyunk.

– Úgy örülök, hogy itt vagy – sóhajtotta Julien. Kerim elmosolyodott.

– Tudtam, hogy vigyáznom kell rád, haver.

– És most?

– Most? El kellene indulunk, ha oda akarunk érni. Azt mondom, hagyjuk a vonatot, nekem legalábbis elegem van belőle egy időre. Ahogy jöttünk, láttam egy országutat, egy darabig párhuzamosan ment a sínekkel. Szerintem stoppoljunk, hamarabb odaérünk.

– De az nem veszélyes?

– Nem veszélyesebb, mint amit eddig csináltunk. Szerintem mindkettőnket köröznek már.

– Üldöznek a rendőrök?

– Mit gondoltál? Te a gyámhivatal elől menekülsz, én meg… ha ezt anyámék megtudják, tuti, hogy kitekerik a nyakam, pedig olyan szép életem lehetett volna. Na menjünk.

Julien felkapta a hátizsákját és elindultak. Ahogy elhagyták az állomást, észrevették, hogy az országút szinte a sínek mellett halad, csak egy vékony erdősáv választja el őket egymástól. Kimentek az útra és integetni kezdtek az elhaladó kocsiknak, de senki sem állt meg. Julien leállított egy nagy szürke kocsit, de a sofőr, miután bemondta a város nevét, ahová igyekeztek, csak a fejét rázta. Hasonlóképpen jártak egy másik kocsival is, a többiek pedig továbbhajtottak anélkül, hogy lelassítottak volna. Kerim a sokadik kísérlet után megvakarta a fejét.

– Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz. Azt hittem, hogy olyan ez, mint a filmekben, csak kiállok az út szélére és már fel is vesznek.

– Mi lesz, ha nem vesznek fel?

– Akkor megszívtuk. Megyünk vonattal és kockáztatunk. De talán majd ez – nézte Kerim a közeledő kocsit és integetni kezdett neki. Julien nézte, ahogy a kocsi közeledik és lassítás nélkül továbbhajt, a benne ülő kopasz férfi mintha észre sem vette volna, hogy ott állnak.

– Hát ez remek! Én feladom. Amúgy is elegem van az álldogálásból, üljünk le egy kicsit.

Leültek egy fatörzsre, ami ott hevert az út mellett és egymásra néztek.

– Gondolom, kaját nem csomagoltál – mondta Kerim. Julien vállat vont.

– Nem készültem ilyesmire. Azt hittem, estére már ott leszek.

– Nálam volt szendvics, de az ottmaradt tahóéknál. Kár érte, mert sonkás meg szalámis szendvicseket hoztam, de egyszer majd megbűnhődnek, amiért kifosztottak. Amúgy meg eszembe jutott valami. Amikor bezártad a csajt a lakásba, gondoltál arra, hogy ha elkezd keresgélni, megtalálhatja a dobozt, amiben a levelek voltak? Akkor meg hiába csinálunk mindent, mert ott fognak várni ránk a nagyapád háza előtt.

Julien nem válaszolt.

– Nekem is csak akkor jutott az eszembe, amikor már a vonaton ültem. Nem akarom elvenni a kedvedet, de nagyon úgy néz ki, hogy teljesen feleslegesen próbálkozunk.

– Fel akarod adni? – kérdezte Julien. Kerim a fejét rázta.

– Nem. El akarlak kísérni a nagyapádhoz, még ha most úgy is néz ki, hogy nincs értelme.

– Van értelme. Kell, hogy legyen. Ami meg a leveleket illeti, itt vannak nálam. Mindegyik.

Kerim elnevette magát.

– Ez igen. Ezek szerint te hamarabb gondoltál rá, mint én.

– Nem – vallotta be Julien. – Azért hoztam magammal, mert el akartam olvasni mindegyiket és oda akartam adni őket a nagyapámnak. Remélem, sikerül. Már csak miatta is. Milyen az, ha valakinek nagyapja van?

– Szórakoztató. Vicces. És néha szomorú – gondolkodott el Kerim. – Az enyém állandóan történeteket mesél a fiatalkorából, de szerintem a fele sem igaz. Rengeteg viccet tud, bár ezeknek a nagy része disznó, de hát nagyapám katona volt és ott nem nagyon hallhatott másfélét. Aztán van, amikor szomorú, mert néha ráébred, hogy milyen öreg és hogy már nem sok van neki hátra. Ilyenkor rossz kedve van és nem beszélget, csak ül a szobájában és a régi fényképeit nézegeti. Olyankor lejjebb veszem a magnót, hogy ne zavarjam.

– Vajon hány éves lehet a nagyapám? – kérdezte Julien.

– Olyan hetven körül lehet – mondta Kerim.

– Az sok?

– Elég sok. Ugye arra gondolsz, hogy mi lesz, ha ő is meghal?

– Igen.

– Ezt már akartam mondani, de valahogy sosem volt olyan a helyzet – kezdte Kerim. Julien érdeklődve pillantott rá és valami olyasmit várt, amire mindig is vágyott. Egy vallomásra, amitől minden megváltozik.

– Szóval amikor elmondtam anyámnak, hogy Armand meghalt, azt mondta, kérdezzem meg tőled, lenne-e kedved nálunk lakni. Tudod, mennyire szeret téged.

Kerim hangjában nyoma sem volt az állandóan jelen lévő vidámságnak, látszott rajta, hogy most nagyon komolyan beszél. Julien sejtette is, hogy pontosan mire gondol.

– Szóval azt hiszem, hogy ha nem járunk sikerrel, nálunk lakhatsz, ha akarsz.

– Örökbe akartok fogadni? – kérdezte halkan Julien és elszorult a torka.

– Azt hiszem, erről van szó. Tudod, anyám szeret téged és ugye mi már ezer éve ismerjük egymást és én is… kamion! – rikkantott Kerim és felpattant. Julien még a mondat első felén töprengett, amikor a barna fiú már az út szélén állt és két kézzel integetett. Mire Julien feltápászkodott, a hatalmas jármű már ott állt előttük és Kerim már kapaszkodott is fel a vezetőfülkébe. A fiú váltott néhány szót a sofőrrel, majd intett Juliennek, hogy igyekezzen.