A nappaliban ültek, pontosan úgy, mint érkezésükkor, a különbség csak annyi volt, hogy most Remy is ott kuporgott az egyik fotelben felhúzott térdekkel. Az asztalon egy tálban rágcsálnivaló volt és poharakban kóla és narancslé. Julien körülnézett. Mintha csak egy egyszerű baráti beszélgetésre gyűltek volna össze, pedig most fogja megismerni élete legnagyobb rejtélyének kulcsát. Nagyapja csendesen ült vele szemben és homlokát ráncolva meredt maga elé, majd felnézett.

– Hol is kezdjem? Talán a legelejéről, hogy az egész történetet megismerjétek. Az apám, a te dédapád nem volt szegény ember, jól menő üzlete volt és jómódban éltünk. Anyám nem dolgozott, akkoriban az nem volt szokás, a családot a férfinek kellett eltartania és apám meg is tette becsülettel. Szigorú ember volt, de igazságos, bár ezt nem mindig gondoltam így. Nálunk nem volt szokás szemtelenkedni, feleselni, hazudni vagy bármi olyasmit tenni, amit ti már megtehettek. Persze én sem voltam szent, de a mai gyerekekhez képest… nem is lehet összehasonlítani a két világot. Szóval jómódú gyerek voltam, jó nevű iskolákba járattak, olyan helyekre, ahol a tanárok mindent elkövettek, hogy a kornak megfelelő szellemű embereket neveljenek belőlünk. Bizonyos tekintetben sikerült is… azt hiszem. A gyerekkoromról talán majd máskor mesélek, most legyen elég annyi, hogy kijártam az iskoláimat és felvettek az egyetemre, tanárnak készültem.

Mindig is kedveltem a gyerekeket és azt hiszem, megtaláltam velük a közös hangot. Szerettem tanítani, szerettem nézni, ahogy a tanítványaim egyre okosabbak, egyre többet értenek meg a világból. Felköltöztem Párizsba és ott ismertem meg nagyanyádat, aki szintén tanár volt, ugyanabban az iskolában kezdtünk el dolgozni. Az elején csak barátok voltunk, megtartottuk a három lépés távolságot, de ahogy teltek a hónapok, egyre bizalmasabb viszonyba kerültünk, ennek a vége házasság lett. Nem voltam már túl fiatal, Therese majdnem tíz évvel volt fiatalabb nálam, de nem számított. Persze akkoriban még más volt a világ, az emberek kevésbé foglalkoztak olyasmivel, ami nem tartozott rájuk. Apád két évvel később született meg, nagyon örültünk neki mindketten és rendkívül büszkék voltunk rá. Ő volt a legszebb, legkedvesebb és legokosabb kisfiú az egész világon, legalábbis a mi számunkra. Azt hiszem, jó apa voltam. Igyekeztem mindent megmutatni neki, mindenben segíteni őt, de Armand elég makacs gyerek volt és amikor kamaszodni kezdett, kezdett megromlani a kapcsolatunk. Azokat az éveket végigvitatkoztuk, ami a kapcsolatunknak nem tett jót, de segített neki abban, hogy meglelje saját énjét.

– Ezt nem értem – mondta Julien. Az öreg felsóhajtott.

– Rendben, megpróbálom érthetően. Szóval sokat veszekedtünk, pontosabban vitatkoztunk. Hogy miken? Gyakorlatilag mindenen, a politikán, az életünkön, a valláson, a mindennapi életen, mindenen. Ő nem akart olyan életet élni, mint amilyet én, egészen más dolgokat tartott fontosnak, más eszméket vallott, mint én és a köztünk lévő viszony annyira elmérgesedett, hogy huszonkét évesen elköltözött tőlem. Azt mondta, a saját életét akarja élni, a saját törvényei szerint és hogy semmiben sem akar hasonlítani hozzám.

– Ezt sem értem – mondta Julien. – Mi volt az, amit nem akart úgy csinálni, mint te?

– Semmit. Én reggel felkeltem, elmentem dolgozni, délután hazajöttem és ez ment húsz éven keresztül. Ő nem akart kötöttségeket, nem akart munkaidőt, úgy vélte, olyasmit fog csinálni, amihez nem kell betartania a szabályokat és a maga ura lehet. Nem tudom, mennyire sikerült neki, mert onnantól kezdve nem tudtam róla semmit. Sokat töprengtem, vajon az én hibám, hogy ennyire nem értjük meg egymást? Én rontottam el valamit, én vagyok alkalmatlan arra, hogy gyereket neveljek? Próbáltam meggyőzni magam, hogy mások szerint kiváló tanár vagyok, miért lenne hát gond a saját gyermekem megértése? Megpróbáltam megkeresni őt, megtudtam a címét, leveleket írtam neki, de hiába, csak egyszer válaszolt és azt írta, semmiben nem akar hasonlítani hozzám.

– Lehet, hogy én teljesen hülye vagyok – mondta Julien, – de én továbbra sem értem. Miért csinálta ezt? Miért nem akart hasonlítani hozzád? Ennyi elég lett volna ahhoz, hogy elhagyjon és soha ne jöjjön vissza, még azt is elhallgassa előlem, hogy létezel?

– Komoly vitáink voltak. Ne feledd el, én egy olyan világban nőttem fel, ami már nem létezik, nekem az akkori szabályok voltak érvényesek, azok szerint éltem. A korabeli fiatalok teljesen más világban nőttek fel, mást láttak maguk körül, más volt fontos nekik. Talán én nem voltam képes váltani, talán én nem fogtam fel, hogy a változás szükségszerű.

– Mióta nem tudtál róla semmit? – kérdezte Kerim. – Már bocsánat, hogy beleszólok – emelte fel a kezét.

– Ha meghívtunk a beszélgetésre, bele is szólhatsz – mondta az öreg. – Lássuk csak… Húszévesen költözött el tőlem, onnantól kezdve csak annyit tudtam, hogy Párizsban él és hogy van egy menyasszonya. A többit csak mások elbeszéléséből tudtam, volt egy barátom, akit ő is ismert, tőle tudtam meg, hogy megszülettél. Aztán ez a barátom meghalt és már semmit nem tudtam arról, Armand hogyan él és mit csinál. Aztán én leköltöztem ide…

– Te is Párizsban éltél? – kérdezte Julien.

– Nem, de a közelben. Autóval egy óra alatt ott lehettem volna, de tudtam, hogy nem lenne értelme megkeresnem őt, be sem engedne a lakásába, hiszen a leveleimre sem válaszolt és az ajándékok, amiket nektek küldtem, bontatlanul jöttek vissza, soha nem vette át őket.

– Azért költöztél el, mert nem akartál a közelében lenni?

– Részben. Akkor már özvegy voltam, nagyanyád meghalt, szegénykém még ötven éves sem volt. Elütötte egy autó, amikor átszaladt az úttesten. Emiatt sem akartam ott maradni, ahol annyi szép évet éltünk le egymás mellett, inkább elköltöztem ide.

– Nagyapa… – kezdte Julien óvatosan.

– Igen?

– Kérdezhetek valamit?

– Csak nyugodtan – mosolygott rá az öreg.

– Ez egy nagyon nagy ház… és elég drága lehetett. Honnan volt rá pénzed?

– Nocsak, miket kérdezel?

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá…

– Nem, nem, elmondom. Tudod, mi az a tőzsde?

– Nem nagyon.

– Olyan, mint a piac, csak nem krumplit meg hagymát lehet venni és eladni, hanem értékpapírokat. Azok olyanok, mint a pénz, csak nem mindig érnek ugyanannyit, folyamatosan változik, mennyi pénzre lehet őket átváltani. Én szerencsés voltam, valahogy mindig megéreztem, mit kell tennem és a kevés pénzből, amivel indultam, nemsokára sok lett. Nem lettem milliomos, de gazdag voltam, legalábbis ahhoz képest, ahogy a környezetembe éltek az emberek. Ebből a pénzből vettem ezt a házat és tartom fent azóta is, no meg persze a nyugdíjamból.

– Armand minden hónapban kapott egy csomó pénzt…

– Tőlem – mondta egyszerűen Marc. Csend lett. Julien végre megtudta, amit akart, végre bizonyos lehetett abban, amit eddig csak sejtett. De akkor felbukkant agyában a következő kérdés, amire eddig nem is gondolt.

– De hát Armand nem akart hasonlítani rád, nem is beszélt veled… miért adtál neki pénzt?

– Mert a fiam volt és gondoskodni akartam róla és rólad, főleg azután, amikor megtudtam, hogy anyád elhagyott benneteket.

– De miért fogadta el a pénzt? – kérdezte Kerim.

– A pénz mindig jól jön – mondta az öreg halkan.

– De hát ez… ez olyan… – kezdte Julien, de nem fejezte be. Eddig igyekezett nem gondolni semmi rosszat az apjáról, egyszerűen elfogadta, hogy olyan, amilyen, de az, hogy pénzt fogadott el attól, akivel megszakított minden kapcsolatot és látni sem akarta, teljesen érthetetlen volt számára. Mint ez az egész beszélgetés. Azt hitte, szépen összeáll a kép és minden a helyére kerül, de semmit nem tudott meg, minden homályos maradt. Nem értette a Marc és Armand közötti feszültséget, nem értette, hogyan fordíthat hátat valaki az apjának csak azért, mert nem értettek egyet különböző dolgokban. Azt gondolta, apjában lehetett volna annyi becsület, hogy nem fogadja el a pénzt, de valahol érezte, hogy miatta tette, azért, hogy őt fel tudja nevelni. Talán Marc sem Armandnak szánta azt a pénzt, hanem neki, az unokájának. De akkor miért nem tudhatott arról, hogy van egy nagyapja?

Érezte, hogy valami nincs rendben ezzel a történettel, de azt is sejtette, hogy nem kérdezhet rá. Kerimre pillantott, aki kekszet rágcsált és láthatóan töprengett valamin, aztán Remyre, aki ugyanúgy ült felhúzott térdekkel, mint amikor beléptek a szobába. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Julien nem tudta, újdonsült testvérének (vagy inkább nagybátyjának) mit jelent ez a történet. Lehet, hogy már ezerszer hallotta, lehet, hogy nem is érdekli igazán, hiszen soha nem látta Armandot, nem találkozott vele, csak Marc miatt érezheti fontosnak, ha egyáltalán érez iránta valamit.

Az öreg ivott egy kis narancslevet és hátradőlt a székben.

– Aztán amikor láttam, hogy már semmi esélye nincs annak, hogy valaha is találkozzak és beszéljek vele vagy veled, úgy döntöttem, hogy örökbe fogadok egy gyereket. Szinte semmi esélyem nem volt, hiszen már hetven éves voltam és bár a körülményeim megfeleltek, a korom miatt biztosra vehettem, hogy elutasítanak. De szerencsére egy régi barátom elintézett mindent. Nem volt könnyű és bizony számtalan álmatlan éjszakámba került, de végül idehozhattam Remyt. Újra volt családom, újra volt egy gyermekem, még ha nem is vér szerinti, de ez nekem nem számított. Boldog voltam és boldog vagyok a mai napig is.

– Én biztos, hogy nem küldtem volna Armandnak pénzt azok után, hogy elment – mondta Kerim. Az öreg felemelte a kezét.

– Ne felejtsd el, hogy ő az én fiam volt. Az ember nem hagyja el a gyerekét, inkább segíti még akkor is, ha ez nem látszik a legjobb ötletnek.

– A te pénzedből éltünk – mondta Julien. – Biztos vagyok abban, hogy Armand nem is dolgozott, legalábbis az utolsó pár évben biztosan nem. Nem akart olyan lenni, mint te… és nem is lett. Szerintem nem érte meg.

– Nem tudom, mit gondolt erről – mondta Marc. – Sajnos fogalmam sincs, mi járt a fejében. Amikor nem küldte vissza a pénzt az első hónapban, azt hittem, hogy ez lesz az első lépés az egymásra találáshoz. De amikor nem jelentkezett, dühös lettem, elhatároztam, hogy nem küldök neki több pénzt, mert nem érdemli meg. De a következő hónapban ismét elküldtem és a következőben ismét és ismét. Talán a lelkiismeret-furdalásomat akartam lecsillapítani azzal a pénzzel, mert biztos voltam abban, hogy én rontottam el valamit.

– Nem rontottál el semmit – szólalt meg hirtelen Remy. – Nagyon jó apa vagy, illetve nagyapa, te vagy a legjobb a világon.

– Köszönöm, kicsim – mosolygott rá az öreg. Remy felállt.

– Ha jól sejtem, itt vége is a nagyszerű történetnek, nem igaz?

– Nem tudom. Én nem tudok többet elmesélni, pontosabban nem tudom, mit meséljek el. Tudom, hogy nem értitek a dolgot. Én sem értem, még évek múltán sem. Ha valaki azt mondaná nekem, mondjam el egy mondatban, pontosan miért is alakult így az életünk, nem tudnék válaszolni rá. Talán mégsem voltam olyan jó apa, mint amilyennek gondoltam magam. Talán Armand nem volt olyan fiú, mint amilyet elképzeltem. De ezt már soha nem fogjuk megtudni. Most pedig azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmegyünk aludni. Holnap folytathatjuk a beszélgetést.

Julien szó nélkül állt fel, jó éjszakát kívánt nagyapjának és Kerimet maga után húzva elindultak felfelé a lépcsőn. Remy csendesen követte őket. A lépcső tetején Kerim megszólalt:

– Én azért valami komolyabbra számítottam.

– Én is – sóhajtott Julien.

– Van egy olyan érzésem, hogy nem mondott el mindent. Az egész olyan hihetetlen, nincs benne semmi megfogható, Armand nem akar olyan lenni, mint az apja, de hogy milyen nem akar lenni, azt nem tudtuk meg.

Bementek a szobájukba, Julien levetette magát az ágyra. Kerim megállt a szoba közepén.

– Azt hiszem, én elmegyek fürdeni. Kicsit sok volt ez a mai nap. Utána ha akarod, még dumálunk egy kicsit, jó?

– Menj csak, addig én gondolkodok egy kicsit.

– Csak meg ne ártson – mondta kajánul Kerim, levetkőzött, vállára csapta a törölközőt, amit Marc készített oda neki a szék támlájára és kiment a szobából. Julien hallotta, ahogy letrappol a lépcsőn, szinte abban a pillanatban az ajtónyílásban megjelent Remy. Julien nézte, ahogy hozzásimul az ajtófélfához.

– Nem ezt vártátok, igaz? – kérdezte halkan.

– Nem tudom, mit vártam. Talán túl sokáig gondolkodtam azon, mi lehet a titok. Lehet, hogy csak én akartam valami igazán nagy dolgot hallani.

Remy megmozdult, ellökte magát az ajtófélfától és besétált a szobába. Leült Julien ágyának szélére és egyik térdét felrakta az ágyra.

– Nem. Tényleg van itt valami nagy dolog. Csak te még nem tudsz róla.

– Mi az? – kérdezte Julien. Remy elgondolkodott.

– Nem vagyok biztos abban, hogy elmondhatom. Tudnom kell, megbízhatok-e benned.

– Persze – mondta gyorsan Julien.

– Ez nem ilyen egyszerű. Nem elég, ha megígéred. Tudnom kell, megérted-e ezt az egészet.

– Mit kell megértenem? – kérdezte Julien kissé izgatottan. Remy most még tovább gondolkodott.

– Sok mindent – mondta végül.

– Ha már elkezdted, mondd végig – mondta Julien.

– Nem, most még nem. Nem lehet. Talán majd holnap… vagy máskor.

Azzal felkelt és kisétált a szobából. Julien már-már utánament, hogy visszarángassa és követelje tőle, hogy mondjon el mindent, de tudta, hogy nem érne el semmit. Vajon mi lehet ez a nagy dolog? Fogalma sem volt róla, de talán még magánál a titoknál is jobban érdekelte, miért nem volt hozzá őszinte nagyapja. Valami olyasmiről lehet szó, ami még az eddigieknél is kellemetlenebb lehet a számára. Anyját nem ismerte, talán Armand sem az apja? Lehet, hogy nincsenek is szülei? Ebbe nem akart belegondolni, úgy érezte, ha kiderülne, hogy senkije nincs a világon és akit apjának hitt, ő sem volt vér szerinti apja, beleőrülne.