Julien döbbenten meredt a nőre, aki csendesen kortyolt bele a kávéjába. Az első pillanatban nem is volt biztos abban, hogy jól hallotta, amit mondott, de ahogy körbepillantott, már tudta, hogy nem tévedett. Kerim arcán látta a csodálkozást, de nagyapján nem látszott, hogy meglepődött volna, sőt mintha halványan el is mosolyodott volna.

– Marc, értetted, mit mondtam? – kérdezte Irene. Az öreg bólintott.

– Tökéletesen. Armand életben van, felfogtam.

– Már sejtetted, igaz?

– Nos… inkább csak reménykedtem benne, de nagyon örülök annak, hogy jó hírt hoztál.

– Azért szólhattál volna…

– Valóban, elnézést kérek. Szólhattam volna, de nem tettem. Haragszol?

– Nem, dehogy. Csak megszoktam, hogy ha elvállalok valamit, mindent tudok az ügyről.

– Értelek. Mit tudtál meg Armandról?

– Nos, voltaképpen egész sokat. Beszéltem a kezelőorvosával, valami Pettiet doktorral és elmondta, hogy a fiadnak nincs komoly baja, van egy veleszületett rendellenessége, de nem komoly, kapott egy szívrohamot… – itt Irene Julienre nézett, habozott egy kicsit, aztán folytatta:

– Szóval kapott egy szívrohamot egy barátnője lakásán, a nő vitte be a kórházba, aztán lelépett, állítólag azóta sem jelentkezett. A doki szerint meg fog gyógyulni, valószínűleg semmi nem marad vissza a betegségből, egészséges lesz. Ahogy a doki mondta, kapott még egy esélyt. Persze másképpen kell élnie, fel kell hagynia a dohányzással meg az itallal, de ki fogja bírni.

– Beszéltél vele?

– Nem. Nem mondtad, hogy beszéljek vele és különben is, ismerve kettőtök viszonyát, nem gondolom, hogy okos dolog lett volna.

– Igaz.

Julien csendesen hallgatta a nőt és azon gondolkodott, vajon elhiggye-e mindazt, amit mond. Hiszen ő ott volt és látta az üres ágyat, a nővért, ahogy apja ruháit pakolta ki a szekrényből és a boríték… azóta is nála van. Egyáltalán, ki ez a nő és mi a francot akar itt? Bejön és azt hiszi, mindenki hanyatt esik tőle? Ki a fasz ez egyáltalán? Még mielőtt meggondolhatta volna, mit tesz, felpattant és a nőre kiáltott:

– Fejezze már be! Mit hazudozik itt? Ott voltam, láttam, ahogy minden holmiját berakják egy borítékba. Én voltam ott, nem maga. Mit a francot tud maga erről?

Irene meglepetten nézte az ökölbe szorított kézzel kiabáló fiút, majd halkan, de nagyon erélyesen annyit mondott neki:

– Ülj le!

– Nem ülök le! Nem elég, ami velem történt, most maga is itt van és kavarja a…

– Fejezd már be! – csapott az asztalra Irene. Erős hangja megijesztette Julient.

– Először is, sokkal idősebb vagyok nálad, hogy jössz ahhoz, hogy kiabálj velem? Másodszor, negyven éve vagyok rendőr, hidd el nekem, pontosan tudom, mit csinálok és fel tudom fogni azt, amit látok, nem csak bepánikolok és menekülök, ahogy te tetted. Ahelyett, hogy kerestél volna valakit, akit megkérdeztél volna, hogy mi történt, elrohantál és elloptad a borítékot.

– Irene, Irene, kérlek… – emelte fel a kezét Marc.

– Jól van, ne haragudjatok – dőlt hátra a nő, ingerülten igazgatva őszülő haját. Felemelte a bögréjét és nagyot kortyolt a kávéjából. Marc nézte és nem szólt semmit. Julien felváltva nézte őket és próbálta felfogni az utolsó perc eseményeit. Szinte sokkolta, ahogy a nő kiabált vele és igazából még azt sem fogta fel, hogy apja él.

– Bocs, hogy beleszólok… – mondta Kerim. Mindenki rápillantott. A barna fiú egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta:

– Ezek szerint nincs semmi baj, igaz? Úgy értem, Armand él, Julien hazamehet, kék az ég és zöld a fű, nemde?

– Voltaképpen… – mondta Marc a szakállát simogatva.

– Nem – mondta Irene. – Armand kórházban van és amíg ott van, addig nem tudja gondját viselni Juliennek, aki most ugye eltűnt és a rendőrség keresi. Ha előkerül, haza nem tudják vinni, mert ott egyedül van, más hozzátartozója nincs… tudom Marc, dehogy nincs, de te most nem számítasz, ha a gyámhatóság meghallja, milyen viszonyban vagy a fiaddal, nem fogják nálad hagyni a gyereket, ebben biztos lehetsz.

– Akkor mit tehetünk?

– Én nem fogok gondot okozni, Marc. De legfeljebb két napot késlekedhetsz, utána már bajba kerülhetsz. Beszélj a gyámhatósággal, mondd el nekik, hogy Julien itt van nálad, már gondozásod alatt van egy problémás fiú, akit mintaszerűen nevelsz, te elvállalod a fiút, amíg az apja haza nem mehet. Aztán már csak várni kell. Nem biztos, hogy simán fog menni, de vér szerint rokon vagy, nevelőszülő és itt van Remy, akit most nagyszerűen felhasználhatsz érvként.

– Megpróbálom. Köszönöm, Irene. Kinél kezdjek?

– Talán érdemes lenne felhívni Maurice-t, a múlt hónapban nevezték ki osztályvezetőnek, ha ő nem tud segíteni, akkor senki.

– Köszönöm.

– Nincs mit, Marc. Viszont most megyek, már éppen eleget időztem, csak azért ugrottam be, hogy elmondjam a hírt, mennem kell tovább. Ráadásul Remy is nemsokára hazajön az iskolából és nem szeretnék találkozni vele.

– Nos, bocsánatot kérek a nevében a múltkoriért…

– Nem szükséges, úgy látszik, azok a gyerekek, akik egy napnál többet töltenek el nálad, automatikusan ellenszenvesnek tartanak engem. Talán nem véletlen, hogy nincs gyerekem.

– Az első alkalommal elvágtad volna a torkukat, ha rosszat csinálnak – mosolygott Marc.

– Meglehet. De ez már nem derül ki. Köszönöm a kávét, Marc.

– Én köszönöm a segítséget. Kikísérjelek?

– Nem, köszönöm, megtalálom az ajtót. Szervusztok!

– Szervusz Irene.

– Viszlát – mondta Kerim. Julien hallgatott.

Ahogy a nő kilépett az ajtón, Kerim kíváncsian fordult az öreghez.

– Ki volt ez a… néni?

– Irene egy régi barátom, még azokból az időkből, amikor Párizs mellett éltem. Nagyon furcsa stílusa van, de azért remek ember.

– Utálom – mondta Julien halkan.

– Ezt most inkább hagyjuk, Julien. Lehet, hogy nem egy tündér, de olyan hírt hozott, ami mindent megváltoztat. Hirtelen nem is tudom, mihez kezdjek.

– Tényleg nincs komoly baja Armandnak?

– Irene azt mondta, hogy nincs.

– Akkor nemsokára hazaengedik. Addig meg itt maradhatnék nálad, nem? Minek kell ebbe belekeverni a gyámhatóságot meg a rendőrséget?

– Julien, a gyámhatóságot te keverted bele, amikor megszöktél.

– De hát honnan tudhattam volna? Miért várja el mindenki, hogy úgy gondolkodjak, mint egy felnőtt? Miből tudhattam volna, hogy nem halt meg?

– Jól van Julien, nyugodj meg…

– De nem tudok! Minden felesleges volt, amit csináltam, ennek az egésznek nem volt értelme, megszöktem, átutaztam a fél országon és az egész szart sem ért!

– Ez nem igaz. Megtaláltál engem. Ha nincs ez a félreértés, talán soha nem találkozunk.

Julien nem válaszolt, csak nézett maga elé. Teljesen hülyének érezte magát, szinte várta, hogy kiröhögik mindazért, amit tett. Vajon honnan kezdve vált nevetségessé ez az egész? Amikor rábeszélte Kerimet, hogy szökjenek meg? Vagy amikor nem ment be az iskolába? Vagy amikor először találkozott Martinnal? Ki tudja, mit nem kellett volna megtennie.

– Szerintem most az lesz a legjobb, ha felkészítjük Kerimet az útra. A kora délutáni vonattal el is indulhat, estére otthon lesz. Marad körülbelül két napunk, ahogy Irene mondta, addig még sok minden történhet. Ma este pihenünk és gondolkodunk…

– Én nem akarok gondolkodni – mondta Julien.

– Pedig van min – felelte az öreg. – De ma este nem csinálunk semmit. Holnap reggel felhívom Maurice-t, egy volt kollégámat, aki sokat segített eddig is.

– Nagyapa…

– Igen?

– Már legalább harmadszor mondjátok, hogy Remy problémás fiú. Mitől az?

– Nos, valahol minden gyerek problémás. Remy nagyon kedves gyerek és szerintem rövid időn belül barátok lesztek, csak ez a fontos. Most pedig edd meg a reggelidet, mert teljesen meg fog száradni a kenyér. Ha végeztél, segíthetsz Kerimnek.

A busz beállt a megállóba és kinyitotta az ajtókat. Kerim megfordult.

– Akkor… én elmentem. Minden jót, Marc, örülök, hogy megismerhettelek. Szerintem szuper nagyapja leszel Juliennek.

– Én is örülök, hogy megismertelek, Kerim. Nagyszerű srác vagy, igazán nagyszerű.

– Hát akkor… szia Kerim! – mondta Julien és lehajtotta a fejét. A barna fiú odalépett hozzá és magához ölelte. Julien tétován átkarolta, majd magához szorította és adott az arcára egy puszit.

– Vigyázz, nehogy rúzsnyomot hagyj a ruhámon – súgta oda Kerim. Julien akarata ellenére elnevette magát.

– Nem fogok.

– Jól van. Ne aggódj, velem nem lesz semmi baj. Könnyű halálom lesz, de nehéz estéim, karácsonyig biztos nem nézhetek tévét.

– Hát ha ezzel akartál megnyugtatni…

– Nem. Nem ezzel. Figyelj haver, kicsit kalandos lett ez a kirándulás, de azt hiszem, jó vége lesz. Nemsokára megint együtt leszünk az iskolában, majd fenntartom neked a helyet, jó?

– Oké. Kösz.

– Na megyek, mert már csak engem várnak.

Kerim kezet nyújtott Juliennek, majd Marc következett. Tőle is elbúcsúzott, majd intett egyet és fellépett a busz lépcsőjén, az ajtó szinte azonnal bezárult utána. Julien szomorúan nézte, ahogy a barna fiú eltűnik a szeme elől. Nagyapja átkarolta, de teljesen megnyugtatni nem tudta. Hátrébb léptek és nézték, ahogy a busz lassan kigurul a megállóból és elindul az úton. Julien nagyot sóhajtott.

– Menjünk! – mondta Marc és Julien engedelmesen elindult.

– Ne arra menjünk. Erre van a másik megálló, itt fog leszállni Remy. Szerintem várjuk meg, már csak tíz perc és itt a busz.

Átballagtak az úton és lassan elsétáltak a megállóig. Ott leültek a sárgára festett padra és várták a buszt. Julien a kavicsokat tologatta a cipőjével.

– Ne okold magad semmiért, Julien.

– Olyan feleslegesnek tűnik minden.

– Mire gondolsz?

– Azt hittem, ha idejövök, minden megoldódik.

– Az élet nem ennyire egyszerű. Nem vagy rossz helyzetben, Julien. Armand él, legalábbis remélem, hogy két nap múlva nem kapok más hírt, mert az már sok lenne nekem. Ha kiengedik a kórházból néhány hét múlva, minden ugyanolyan lesz, mint volt. Bár én azt remélem, nem lesz minden ugyanolyan.

– Nagyapa, mi történt köztetek? Miért nem akarod elmondani?

– Már elmondtam az este.

– Tudom, hogy nem ez volt az igazság…

– Remy mondta, igaz? – kérdezte az öreg.

– Nem – vágta rá Julien, talán kicsit túl gyorsan is.

– Gondoltam… nézd Julien, valóban van itt valami, amiről nem beszéltem és nem véletlenül. Nem vagyok biztos benne, hogy megértenéd. Nem azt mondom, hogy annyira buta vagy, hogy nem fognád fel, de… ehhez ismerned kellene néhány dolgot az életben.

– De Remy tudja…

– Remy különleges gyerek… igen, tudom, most mondom ezt negyedszerre, de hidd el, nem mondhatok mást. Szépen lassan mindent meg fogsz tudni, de nem most.

– Intézetbe kerülök?

– Nem hiszem. Már van egy tervem, de előbb beszélnem kell Maurice-szal. Ha ő azt mondja, hogy rendben van, akkor biztosan nem. Julien, harcolni fogok érted. Pontosabban nem csak érted, hanem Armandért is. Nem véletlen, hogy találkoztunk. Talán a sors akarta így, lehet, hogy most rendezhetjük a viszonyunkat Armanddal.

– Ha el akarnak vinni, inkább megszökök.

– Nem tartom jó ötletnek. Miért félsz ennyire ettől?

Julien vállat vont. Mit mondhatna? Talán azt, hogy egyetlen Serge-től sem tudta megvédeni magát, mit kezdene egy olyan helyen, ahol csak úgy hemzsegnek az ilyenek.

– Azt hiszem, sejtem – mondta az öreg.

– Látom rajtad, Julien. Nekem jó szemem van a gyerekekhez, rajtad is azonnal megláttam a határozatlanságot. Nézd meg Remyt. Az ember meg nem mondaná róla, hogy képes megvédeni magát, de ha kell, bárkinek nekiugrik. Ezt kellene megtanulnod tőle, az önbizalmat. Bár Remy esetében más is van mögötte, de a lényeg, hogy bízz önmagadban, bíznod kell abban, hogy egy konfliktusból győztesen fogsz kijönni.

– És ha mégsem? – kérdezte Julien. Az öreg széttárta a kezét.

– Nem lehet mindig győzni. Remyt is verték már meg, de nem adta fel. Nem azt mondom, hogy mindenért ütni kell, de vannak helyzetek, amikor muszáj. Nem a verekedést kell megtanulnod, hanem azt, hogy elhidd, akár ott is győznél. Önbizalomra van szükséged, nem másra. Kerim sokat segített neked, igaz?

– Ő a legjobb barátom – mondta Julien.

– Megvéd a többiektől, igaz? Láttam, ahogy egymással viselkedtek. Tudom, hogy szereted őt és tudom, hogy aggódsz, mi lesz majd veled most, hogy nincs itt. De gondolom, te is tudod, hogy nem lehet mindig melletted egy Kerim.

– Én ilyen vagyok…

– Tudom, de te is érzed, hogy ez így nem jó. Remy élete sokkal nehezebb lenne, ha nem tudná megvédeni magát és ezt tudja is. Ha nagyobb önbizalmad lenne, a te életed is könnyebb volna.

Julien nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Nagyapjának igaza volt, ő is érezte, hogy ha oda merne állni mondjuk Serge elé és lenne bátorsága elküldeni a francba, talán békén is hagyná. Nem csak ő, a többi Serge is. Ha egyszer sikerül, sikerül másodszor is. Nem mintha Serge ekkora problémát jelentene… bár az egész úgy kezdődött, hogy nem mert bemenni az iskolába, mert félt attól, mit fog kapni Serge-től. Vagy talán nem is itt kezdődött a baj, hanem akkor, amikor megtörtént az a bizonyos dolog Martinnal?

Felnézett. A kanyarban megjelent a nagy ezüst színű busz, lassan közeledett a megállóhoz, majd megállt, a motor hangos hörrenéssel leállt, majd újraindult. Kinyílt az ajtó és a gyerekek kezdtek leugrálni. Julien nézte őket, némelyik kifejezetten barátságosnak tűnt, de felfedezett egy-két olyan fiút is, akik külsőre Serge-re emlékeztették. Aztán feltűnt Remy is, világoskék farmerben volt és sötét dzsekiben, vállán ott lógott a fekete vászontáska. Amikor meglátta nagyapját, fülig szaladt a szája, odaszaladt hozzá és megölelte. Julien nézte, ahogy Marc a fiú haját simogatja és újra arra gondolt, vajon mi lehet az oka, hogy Armand otthagyta az apját.

Remy kibontakozott az ölelésből, Julienhez lépett és adott neki egy gyors puszit, mire a hátuk mögül gúnyos füttyögés hallatszott. Juliennek nem kellett odanéznie, hallotta már ezt a fajta gúnyolódást éppen elégszer. Remy hátra sem pillantva mutatta fel a középső ujját, mire a füttyögés elhalt.

– Dugd anyádba, hátha megtetszik a dolog – mondta egy hang. Mielőtt Julien felfoghatta volna a dolgot, Remy már ledobta a táskáját és megindult visszafelé. Marc megfogta Julien karját, mintha csak vissza akarná tartani, bár Juliennek meg sem fordult a fejében, hogy segítsen, annál jobban félt az ismeretlen fiútól. Mire megfordult, Remy már egy nála fél fejjel magasabb, fekete hajú fiú pólóját markolta, aki már emelte a kezét, hogy üssön, amikor Remy egy olyan hirtelen mozdulattal, hogy Julien követni sem tudta, térddel ágyékon rúgta. A fiú valami furcsa nyögésszerű hangot hallatva térdre esett.

– Remy, hagyd! – kiáltotta az öreg, Julien összerezzent. Még nem hallotta kiabálni nagyapját és nem volt felkészülve rá. Remy megtorpant.

– Ne csinálj butaságot, Remy – mondta az öreg csendesebben. A szőke fiú lenézett a kötekedő fiúra, szemmel láthatóan azon töprengett, belerúgjon-e, de végül otthagyta. Marc elengedte Julien karját és odasétált a fiúhoz, aki az öreg láttán megpróbált felállni, Julien látta a szemében a dühöt.

– Ma este felhívom az apádat, Thierry és elmesélem neki, mi történt.

– Ne… – mondta halkan a fiú és Julien úgy látta, mintha már meg is adta volna magát.

– Miért ne?

– Tudja maga is…

– Persze, hogy tudom. De ha téged nem érdekel, hogy Remynek fáj ez a gusztustalan gúnyolódás, engem miért érdekeljen, hogy az apád pálcával fog megverni és megint napokig nem tudsz majd leülni? Nagyon unom már, hogy Remy miattad meg a buta barátaid miatt nem érzi jól magát az iskolában. Te is pontosan tudod, mi lesz az eredménye annak, ha elkezdek telefonálgatni. Miért akarod, hogy így legyen?

– Nem akarom… – mondta Thierry lehajtott fejjel.

– Akkor egyezzünk meg, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy elnéztem a dolgot. Legközelebb nem leszek ilyen békés. Rendben?

– Igen, uram – mondta Thierry az eddigieknél is halkabban. Marc bólintott, majd visszasétált Remy mellé, aki néhány méterre állt és onnan nézte, mi történik. Julien Remyt nézte, még mindig hihetetlen volt számára, hogy neki mert menni egy nála nagyobb gyereknek. A fiú észrevette a pillantását és elnevette magát.

– Nyugi, nincs annyi bátorsága, hogy megtámadjon. Az ilyenekre mondtam, hogy falusi tahó.

– Miért csinálja? – kérdezte Julien. Remy Marcra pillantott, majd vállat vont.

– Mert hülye. De komolyan.

– Milyen volt az iskola? – kérdezte Marc.

– Remek volt, pontosan ugyanolyan, mint máskor, csak most még jobban untam.

– Nem mondtak semmit?

– Csak a szokásosat: Remy, egy hónap múlva megint találkozunk itt, rendben van? Erre megkérdeztem, hogy elfogadja-e mentségnek, ha felakasztom magam?

– Ilyesmivel nem viccelünk! – komorodott el Marc. Remy vállat vont.

– Nekem szabad viccelnem vele, te is viccelhetnél azzal, hogy papokat kaszabolsz.

– Akkor most szép csendben hazamegyünk. Azt mondtam, hogy csendben – tette hozzá az öreg, amikor látta, hogy Remy válaszolni akar. Egyetlen hang nélkül mentek tovább. Julien érdeklődve figyelte a jelenetet és azon töprengett, vajon megfejtette-e Remy titkát vagy megint csak félreértett valamit.