Teltek a hetek, Armandot kiengedték a kórházból, Julien is hazamehetett végre. A dolog nem volt zökkenőmentes, mivel Armand dühös lett, amikor megtudta, hogy a távollétében Marc Julien segítségével rendbe hozta a lakást, kitakarított és bevásárolt, egyszóval felkészült az ő fogadására. Armand fel volt háborodva, hogy az apja az ő lakásában pakolászik és beleszól az életébe, de Julien megvédte az öreget, Armand pedig kénytelen-kelletlen belátta, hogy nincs miért dühöngenie, de azért napokig morcos volt, Julien pedig fejcsóválva kerülgette, de már sejtette, hogy nehéz időszak következik. Amikor először átlépte a lakás küszöbét, elmosolyodott.

Még ősszel, amikor táskájával a kezében becsukta maga mögött az ajtót, nem gondolta, hogy valaha is visszatér majd ide. Mennyi minden változott azóta! Megismerte nagyapját, akiről eddig azt sem tudta, hogy létezik, összebarátkozott Remyvel, legyőzte Serge-t és mintha Martinnal is rendeződtek volna a dolgok. Armand kicsit bizonytalannak tűnt, de megpróbált jó apa lenni, érdeklődött az iskola iránt, kikérdezte a leckét, aminek ugyan Julien nem tudott örülni, de értékelte apja próbálkozásait. Mire Julien hazaért az iskolából, már várta az ebéd, hétvégenként elmentek sétálni, múzeumba vagy moziba, amire eddig nem nagyon volt példa. Armand csak nagyon ritkán ment el otthonról, estére mindig hazatért és elmondta Juliennek, merre járt. Munkát ugyan még nem kapott, de Julien látta rajta, hogy próbálkozik. Kezdte magát úgy érezni, mintha valódi családja lett volna. Martin rendszeres vendég lett náluk és Julien egyre többször gondolkodott el azon, hogy beszélnie kellene apjával, de egyre csak halogatta, mert sejtette, Armand képtelen lenne megérteni a dolgot.

Ezt leszámítva azonban minden rendben volt. Illetve… egyvalamiről, pontosabban egyvalakiről soha nem esett szó, a nagyapjáról. Bár Armand megígérte, hogy amint hazatérnek, mindent elmond, egyelőre nem volt hajlandó beszélni róla, különféle kifogásokat talált ki és homályos időpontokat mondott, amikor majd szó eshet a dologról. Egyelőre úgy tűnt, semmi sem változik, ha nagyapja felhívta őket és Armand vette fel a telefont, szó nélkül adta át Juliennek, soha egyetlen szót nem beszélt az apjával és Marc sem tett kísérletet arra, hogy szóba elegyedjen vele. Julien elhatározta, hogy a kezébe veszi a dolgokat. Egyik nap ebédnél közömbösen megszólalt:

– Kitaláltam, mit kérek karácsonyra.

– Remek. Megkapod, ígérem – válaszolta Armand. – Csak nem egy új magnót szeretnél?

Julien egy pillanatra elgondolkodott az ajánlaton, de aztán összeszedte magát.

– Nem, azt hiszem, az még bírja egy darabig, mondjuk a születésnapomig. Viszont arra gondoltam, meghívhatnánk ide nagyapát és persze Remyt is. Ezt kérem karácsonyra.

Armand nem válaszolt, csak nagyot sóhajtott.

– Nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb időpont arra, hogy beszélgessünk vele… és ki az a Remy?

– A fia, a te öcséd – mondta Julien egykedvűen. Még soha nem esett szó a fiúról, Julien nem akart beszélni róla, mert attól félt, előbb-utóbb Armand kérdezősködni kezdene és akkor mesélnie kellene róla, amit nem akart. De most, a cél érdekében bevetette őt is. Armand meglepetten nézett rá.

– Fia van? Kitől?

– Örökbe fogadta. De ez most mindegy, majd ő elmondja. Megígérted, hogy megkapom, amit kérek.

– De én nem akarok beszélni az apámmal, mikor érted meg már végre?

– Majd ha megmagyarázod, miért.

– Julien, kérlek, ne akarj veszekedést!

– Veszekedést? Én csak látni akarom a nagyapámat. Hogy a fenébe kívánhatod tőlem, hogy értsem meg a gyűlöletedet, ha nem vagy hajlandó elmondani, mi bajod van vele? Én szeretem őt és látni akarom!

– Ne gondold, hogy csak azért költöztem el otthonról, mert éppen nem volt jobb dolgom. Én is szerettem volna a családommal lenni, otthon lakni és olyan életet élni, mint mások, de nem tehettem.

– Miért?

– Mert… mert… nem kell erről tudnod, Julien, neked is sokkal jobb, ha nem tudod.

Armand kezdett ingerült lenni és Julien számára ez jót jelentett. Nem ez volt az első eset, hogy szóba került az öreg és Armand valószínűleg már nagyon unta az állandó kérdezősködést. Julien azt remélte, egyszer majd dühében elmondja, mi a baja az apjával, csak hogy hagyja már békén ezzel az egésszel. Még rá is tett egy lapáttal.

– De én nem akarom, hogy nekem jó legyen. Tudni akarom! Marc nagyon rendes ember, az alatt a néhány nap alatt láttam, mire lenne képes értem!

Armand felhorkant.

– Szerencsére nem láttad, mire lenne képes.

– Ha nem akarod meghívni őket, majd meghívom én!

– Azt meg ne próbáld!

– Hiába fenyegetőzöl – harciaskodott Julien. – Amíg nem mondod meg, mi történt veletek, addig azt fogom csinálni, ami nekem tetszik. Meghívom őket karácsonyra és együtt fogunk vacsorázni.

Armand hátradőlt a széken. Julien várta, mit mond, de apja hallgatott. Hosszú percek teltek el így, Julien csak várt, de amikor látta, hogy semmiféle választ nem fog kapni, felállt és úgy tett, mint aki arra készül, hogy sértődötten elvonuljon.

– Szóval azt akarod, mondjam el, mi történt? – kérdezte Armand. Julien visszaült.

– Még van egy lehetőséged. Ne akard tudni, neked is egyszerűbb lesz.

– Tudni akarom!

– Rendben. Azért mentem el hazulról és azért nem állok szóba az apámmal, mert rájöttem, hogy olyasmit tett, amit én képtelen voltam elfogadni. Az apámról kiderült, hogy egy bűnöző.

Julien meglepődött. Valami igazán nagy dolgot várt, valami hihetetlent, de ez azért meglepte. Hosszú másodpercekbe került, mire meg tudott szólalni.

– Mit csinált?

– Mindegy.

– Nekem nem mindegy. Ha már elkezdted, mondd végig.

– Nem. Legyen elég ennyi. Fogadd el, hogy azért nem keresem a társaságát, mert bűnöző.

– De mégis… bankot rabolt? Sok pénze van. Vagy csalt? Lopott? Mit csinált?

– Ennek semmi köze a pénzhez, Julien, semmi köze.

– Mondd meg!

– Tényleg azt akarod? Hát jól van, megmondom én. Nem akartam beszélni erről, de kikényszerítetted. A te drága nagyapád gyerekeket molesztált. Ez van. Most jobb, hogy tudod?

Csend lett. Julien döbbenten meredt apjára, aki széttárta a kezét, mondani akart valamit, de csak legyintett. Julien kétségbeesetten próbált rendet tenni gondolatai között. hihetetlennek tűnt, hogy nagyapja képes legyen olyasmire, mint amivel Armand megvádolta, de valami oka csak lehetett annak, hogy elhagyta. Vajon félreismerte volna nagyapját? Megtévesztette volna a kedvessége? Képes lenne bántani egy gyereket? Egyáltalán, mit csinálhatott? A szó, molesztált, nem mondott számára semmit, egyszerűen nem volt jelentése számára. Hallotta már többször is, de mindig csak valami homályos, szörnyű dolgot fejeztek ki vele, valamit, amit az ember nem mond el másoknak és nem részletezi. Ez lenne az igazság? Vagy még annál is rosszabb, mint amit most elképzelt?

– Nem hiszed el, igaz? – kérdezte Armand. Julien megrázta a fejét.

– Nem tudom elhinni. Ennyire félreismertem volna nagyapát? Olyan kedves volt velünk, segített, soha nem vettem észre, hogy bármi furcsa lenne körülötte. De h tényleg ezt tette volna, soha nem adták volna oda neki Remyt.

– Ez a Remy hány éves? – kérdezte Armand. Julien felnézett.

– Semmit nem tudsz róla?

– Nem. Apám megpróbált bejönni hozzám a kórházba, de nem engedtem. Nincs szükségem arra, hogy beszéljek vele. Szóval hány éves?

– Annyi, mint én vagy egy kicsit fiatalabb.

– A francba! Na ezért nem akartam, hogy tudj róla.

– Gondolod, hogy Remyvel is csinált valamit?

– Nem szeretnék belegondolni, hogy kivel mit csinál. Ezért jöttem el otthonról, hogy ne kelljen ilyeneken töprengenem. Nem akartam elmondani ezt az egészet, nem akartam, hogy tudj róla, de nem hagytál békén. Sajnálom, ha csalódtál nagyapádban, de nem én tehetek róla.

– Apa… – kezdte Julien. Nem tudta, hogyan kezdje, megpróbálta olyan óvatosan, ahogy csak tudta, mert nem akarta Armandot megsérteni.

– Mondd, egészen biztos vagy abban, hogy nagyapa ilyeneket csinált?

– Nem hiszel nekem, igaz?

– Valami okod csak volt arra, hogy otthagyd – mondta Julien. – De nem tudom elhinni róla.

– Miért hazudnék neked erről?

– Nem tudom – mondta Julien.

– Akkor talán mégis inkább egy magnót vegyek?

– Nem. Most már mindenképp azt akarom, hogy jöjjenek el karácsonyra.

– Az istenért, Julien, mit akarsz attól az embertől? Mit kell még mondanom ahhoz, hogy elhidd, mindkettőnknek sokkal jobb, ha nem találkozunk vele és azt is elfelejtjük, hogy valaha is létezett? Miért vagy ennyire kíváncsi?

– Tudni akarom. Ő a nagyapám, rajtad kívül az egyetlen rokonom, nem érted? Tudni akarom, igazad van-e, látni akarom az arcát és azt akarom, hogy magyarázza meg!

– Miért olyan fontos ez neked? Miért akarsz meggyőződni róla, kinek van igaza? Miért kell újra és újra szembesülnöm ezzel az egésszel?

– Nem tudom. De tudnom kell, értsd meg.

– Miattam? – kérdezte Armand.

– Miattad. Remy miatt. Nagyapa miatt és miattam is.

– Miattad is? Ezt nem értem.

– Nem baj. De már olyan messzire mentünk, hogy nem állhatunk meg. Akár igaz, amit nagyapáról mondtál, akár nem, nekem bizonyosság kell.

– Kevés olyan dolog van, amit jobban utálnék, mint a gondolat, hogy együtt kell lennem vele, de ha ennyire akarod, legyen. Meghívhatod őket, de azt tudnod kell, hogy ha nekem lesz igazam, soha többé nem engedem, hogy a közelünkbe jöjjön. Rendben?

Julien elgondolkodott. Mit válaszoljon? Még nem tud eleget ahhoz, hogy biztos lehessen benne, de valahol mélyen remélte, hogy csoda történik. Tudta, hogy egyetlen esélye, ha erre rábólint, de azt akarta, hogy ne kelljen elfogadnia Armand feltételeit.

– Ha nagyapáról kiderül, hogy valóban rossz ember, akkor rendben.