A következő napokban Julien csak arra tudott gondolni, vajon mennyi igazság van abban, amit Armand mondott. Bármennyire is furcsának és következetlennek tartotta apját, mégsem tudta elképzelni, hogy ilyesmit hazudjon a saját apjáról, még ha nincsenek is beszélő viszonyban. Bármilyen más válasz is megfelelt volna, Julien, Marc hiányában meg sem tudta volna az igazat, Mesélhette volna, hogy nagyapja bankrabló vagy háborús bűnös, esetleg csaló vagy gyilkos, lerázásnak ezek is megtették volna. Lehetséges lenne, hogy nagyapja becsapta őt, amikor olyan kedvesnek és barátságosnak tűnt? Valahogy őszintébbnek tűnt számára nagyapjának viselkedése, őt még nem látta olyan helyzetekben, mint Armandot. De ha Armand hazudik, mi haszna van belőle? Miért tiltaná el őt nagyapjától? Napokig töprengett, megpróbálta kitalálni, ki mondhat igazat, de a végén feladta és egy este, amikor Armand már elaludt, kiosont a nappaliba és átvitte a telefont a szobájába. Remélte, hogy Remy veszi majd fel, úgy gondolta, vele könnyebben megbeszélheti a problémáit, nem akarta közvetlenül nagyapjának feltenni a kényes kérdést: valóban tett-e olyasmit, amivel a fia vádolja? Tárcsázott, közben arra gondolt, milyen jó, hogy elkérte a számot. Kicsengett, egyszer, kétszer, háromszor.

– Tessék, Morin-lakás! – szólt bele egy hang, aminek hallatán Julien elmosolyodott.

– Szia Remy, Julien vagyok!

– Szia rokon! Miért suttogsz? Armand nem tudja, hogy minket hívsz, igaz?

– Igaz.

– Baj van? Szóljak nagyapának?

– Ne! Veled szeretnék beszélni.

– Hehe, tanácsadás. Nyertem?

– Olyasmi. Figyelj Remy, el kell mondanod nekem, mi történt nagyapa és Armand között.

– Abban maradtunk, hogy ezt majd nagyapa mondja el.

– Azóta történt valami. Megkérdeztem Armandot, mi történt és válaszolt, vagy legalábbis mondott valamit. Azt mondta, hogy… nagyapa ott van valahol?

– Nincs, a szobájában ül.

– Az jó. Olyasmit mondott, amit nem szívesen ismétlek el. Szóval azt mondta, hogy nagyapa olyasmit követett el, amit nem tudott elviselni.

– Mit a lófaszt kavar az apád már megint?

– Na jó, azt mondta, hogy nagyapa gyerekeket molesztált.

A vonal másik végén csend lett, amit Julien kétféleképpen is magyarázhatott.

– Remy, ott vagy még?

– Itt vagyok – mondta a fiú kis habozás után.

– Igaz ez?

– Apád teljesen hülye, ugye tudod?

– Tudom – mondta Julien halkan.

– Te elhitted, hogy nagyapa ilyesmire képes?

– Nem tudom, mit higgyek, Remy. Miért mondta volna Armand, ha nem igaz? Miért éppen ezt találta volna ki, amikor annyi minden mást is mondhatott volna?

– Julien, ez egy nagyon hosszú történet. Jobb lesz, ha ezt nagyapa mondja el neked.

– Nem értem, miért kellett ezt csinálnia? Ez egy aljas húzás volt tőle.

– Azt hiszem, ő csak képtelen felfogni, ami történt.

– Miért, mi történt? Mégis történt valami?

– Julien, nem fogom tudni elmondani telefonon keresztül.

– Te mindent tudsz, igaz?

– Igen. Tudod, mit? Segítek valamennyit, de ígérd meg, hogy nagyapának nem mondod el.

– Persze, megígérem.

– Armand fel szokta bontani a csomagjaidat?

– Nem tudom, még soha nem kaptam csomagot.

– Akkor majd én küldök egyet. Lesz benne valami, ami segít majd eldönteni, kinek hiszel. Ne mutasd meg Armandnak, csak neked küldöm. Ha apád megtalálja, abból botrány lesz.

– Köszi, vigyázni fogok rá.

– Szívesen.

– Remy! Nyugtass meg, nagyapa tényleg nem csinált semmi olyasmit, ami miatt aggódnom kellene?

– Erre csak azt tudom mondani, Julien, hogy nekünk sok mindent meg kell értenünk, nem lehetnek előítéleteink.

– Ezzel nem nyugtattál meg, sőt!

– Nagyszerű. Ezek szerint sejted, mit akarok mondani. Néhány nap múlva megkapod a csomagot, addig gondolkozz. Na most mennem kell, mert jön nagyapa. Szia!

– Szia – mondta Julien, egy darabig még tartotta kezében a süket telefonkagylót, majd letette és hátradőlt. Remy nem nyugtatta meg, mégis jobban érezte magát. Bár a szőke fiú nem mondta ki, Julien mégis úgy érezte, nagyapja ártatlan. Talán majd Remy csomagjából minden kiderül. Vajon mit küldhet? Régi fényképeket, újságkivágásokat? Talán olyan lesz, mint egy krimi a tévében, össze kell rakni a részleteket és abból majd minden kiderül. Csak a fiú utolsó mondatait nem értette. Mit jelent az, hogy nekünk sok mindent meg kell értenünk, nem lehetnek előítéleteink? Halványan sejtette, miről lehet szó, de nem akarta érteni. Talán jobb lenne nem is kérdezősködni, de már túl messzire ment. Ki kell várnia, amíg megjön a csomag, addig úgysem tud meg semmit.

– Ez most komoly?

– Egy fél órája hívott Kerim, ő mondta. Az apja állítólag egész csendesen viselkedett, nem volt baj, nem üvöltözött, csak bejelentette és kész.

– Nem lesz ebből baj?

– Nem hiszem, elvégre ő kezdte, csak magának köszönheti. Meg aztán ez nem is ma volt, hanem még tegnapelőtt.

– Nekem miért nem mondta?

– Szerintem hétfőn akarta.

– Az lehet.

Csendesen ültek egymás mellett. Julien néha oldalra nézett. Annyiszor elképzelte már, mit fog tenni, ha egyszer eljön ez a pillanat, de most tökéletesen elégedett volt azzal, hogy Martin mellett lehet. Az utóbbi hetekben mintha minden egyre jobb lett volna, Armand végre igazi apaként viselkedett, bár ez néha elég idegesítő volt mindkettejüknek. Az iskolában minden rendben volt, már senki nem említette Serge-t, sem azt a bizonyos délutánt. Az eset után egy héttel Julient és Armandot behívatták az igazgatóhoz, ahol a tantestület igen szigorú arccal várakozott. Julien fel volt készülve arra, hogy kicsapják vagy legalábbis órákon keresztül sorolják majd, milyen szabályokat szegett meg és ezért milyen büntetést érdemel, de meglepetésére egészen csendesen tárgyalták meg az ügyet. Julien elmondta, hogy Serge miket művelt vele és másokkal, nagyapja tanácsára többször is elmondta, mennyire sajnálja a dolgot és ha lehetne, meg nem történtté tenné.

Armand, Julien nagy meglepetésére egész kis szónoklatot vágott ki, amelyben finoman ugyan, de az iskolát hibáztatta azért, hogy a dolgok idáig fajulhattak, majd önmagát is vádolta egy-két mondat erejéig, a végén pedig kijelentette, mindent elkövet majd, hogy ez az eset ne ismétlődhessék meg. Egyszóval az egész egy kellemes színházi előadás volt. Julien tudta, hogy a következő ilyen esetnél már nagyobb eséllyel fogja megvédeni magát, Armand is tudta, hogy ha kell, előadja még ezt a figurát párszor és valószínűleg a tanári kar is tisztában volt azzal, mi történt valójában. A tény pedig, hogy Serge apja bejelentette, hogy másik iskolába viszi a fiát, elég indok volt arra, hogy ne erőltessék a szigorú büntetést. Julien tehát kapott egy igazgatói intőt, amit tudomásul vett és a tárgyalás végén Valence kisasszony rámosolygott, ami azt jelentette, hogy voltaképpen nem is történt semmi.

Azóta az élete rendben volt, leszámítva persze a szokásos problémákat. Apjával még mindig nem beszélt nagy titkáról és egyre biztosabb volt benne, hogy nem is fog, bármennyire is megváltozott Armand az utóbbi időben. Hiányzott neki Remy, maga sem tudta pontosan, miért. Az iskolában az intőt leszámítva nem történt semmi érdekes, teltek a napok, egyre közeledett karácsony, amikor is nagyapja náluk fog tölteni két napot. Julien nem tudta, mit várjon ettől a két naptól. Egyrészt nagyon várta, mert szerette nagyapját és együtt akart tölteni vele egy kis időt, másrészt viszont attól félt, kiderülhet, hogy apjának igaza van és Marc valóban olyasmit követett el, ami miatt Armand jogosan hagyta ott és feledkezett meg róla. Remy utolsó mondata is foglalkoztatta, amit ő úgy értelmezett, hogy van valami, amit el kel nézniük az öregnek, Nem akart belegondolni, hogy ez mit jelenthet.

Néhány nappal a telefonbeszélgetésük után Remy csomagja megérkezett. Armand kissé értetlenül nézte a szürke papírdobozt, de Julien nem volt hajlandó elmondani, mi van benne, rögtön a szobájába vitte és magára zárta az ajtót. Leült az ágyra és nézte a dobozt. Vajon mi lehet benne? Megtud-e annyit, amennyi eloszlathatja a kétségeit? Egyáltalán: mit tudhat Remy? Lassan kibontotta a csomagot és kinyitotta a doboz tetejét. A csomagban négy vaskos papírköteg volt, a tetejükön egy kisebb lap hevert, Julien először azt nézte meg. Egy rövid levél volt Remy kézírásával:

Szia!

Nem tudom, jól teszem-e, hogy ezt elküldöm neked, de már megígértem. Olvasd el figyelmesen, tudni fogod, kiről szól. Azt hiszem, ezek után sok mindent meg fogsz érteni, talán arra sem lesz majd szükséged, hogy nagyapa elmondja a Nagy Titkot. Arra kérlek még, hogy neki se említsd, hogy elküldtem. Nem tud róla. Nem szeretek ilyet csinálni, de most muszáj volt, nem hagyhatom, hogy nagyapáról ilyen dolgokat mondjanak. Ugye te egy percig sem hitted el?

Remy

Julien kezébe vette a legfelső köteget. Belelapozott. Sűrűn telegépelt oldalak voltak, az első oldalon, ahol a címet és a szerző nevét várta, nem talált semmit, csak egy számot. Egyes. Talán egy napló. Julien hátradőlt az ágyon és olvasni kezdte:

Összerezzentem, amikor a nehéz kapu hangos csattanással bezárult mögöttem. Minden odakint maradt, amit eddig a világból megismertem, a szüleim, a kastélyunk, a régi barátok és az emlékek. Amit magammal hoztam, csak egy bőrönd, néhány könyv és az új életemtől való félelmeim. Visszafordultam, bár tudtam, hogy apám odakint maradt és már nem láthatom, talán már el is indult hazafelé, itt hagyva ezen a félelmetes helyen.

Kísérőm, az alacsony, pocakos férfi várakozóan nézett rám, majd kimért, de udvarias mozdulattal mutatta az utat. Végigmentünk az udvaron, majd fel pár lépcsőn, be egy széles kapun, amely ugyanolyan csattanással csukódott be mögöttünk, mint az előző. Kísérőm elindult előttem és én, mivel nem tehettem mást, követtem. Csend volt körülöttünk, csak lépteink visszhangzottak a kihalt folyosón. A férfi néhány lépéssel előttem haladt, egyenletes léptekkel, esélyt sem adva arra, hogy kérdezhessek tőle valamit. Igazából nem tudtam, akarok-e kérdezni tőle bármit is, de jólesett volna, ha legalább megpróbálhattam volna. Talán nem éreztem volna magam ennyire nyomorultul, ha a kedvességnek egy halvány szikráját felfedezhettem volna benne, de ő csak ment, cipőjének sarka minden lépésnél tompán koppant a márványlapokon. Mivel gyorsan haladt, alig volt időm körülnézni, de azt láttam, hogy a folyosó széles, de nem különösebben hosszú, az egyik oldalon egyforma ajtók sorakoztak, a másikon nagy, kerek tetejű ablakok és egy átjáró, amely ki tudja, hová vezetett. A folyosó végén lépcsőház széles, alacsony lépcsőfokokkal, díszes korlátokkal. A lépcsőfordulóban egy számomra ismeretlen szobor állt, amely egy tudóst ábrázolt, kezében nagy könyvvel, mintha éppen abból olvasna fel nem létező hallgatóságának.

Az emeletre felérve egy ugyanolyan folyosó fogadott, mint amelyiket az imént elhagytuk. Az ablakokon keresztül áradt a fény a folyosóra, de én úgy láttam, mintha valami furcsa szürkeségbe burkolózott volna minden, bár az is lehet, hogy ezt a szürkeséget csak én láttam. Hangulatom furcsa volt, egyszerre éreztem félelmet, levertséget, kíváncsiságot és mérhetetlen szomorúságot.

Máris gyűlöltem ezt a helyet. Nem ilyennek képzeltem, nem volt jobb vagy rosszabb, egyszerűen másképp volt félelmetes, mint hittem. Ahogy egyre többet láttam az épületből, egyre biztosabb lettem abban, hogy soha nem fogom megkedvelni. A márványpadló furcsa mintái, a falakon látható díszítések és a néhol furcsa szögben álló falak olyan benyomást keltettek, mintha az épületet lázas sietséggel tervezték volna meg. A mi kastélyunkhoz viszonyítva szegényes volt vagy inkább egyszerű, szándékoltan egyszerű. Óvakodtam attól, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le mindebből, de fantáziám újabb képekkel pótolta a látottakat és egyre nagyobb kedvet éreztem ahhoz, hogy sarkon forduljak és rohanni kezdjek, mindegy merre. Persze tudtam, hogy soha nem fogok megszökni innen és kicsit dühös lettem magamra, amiért ennyire gyáva vagyok.

A történet egy korabeli fiúról szólt, akit a szülei kollégiumba küldtek, egy szigorú, előkelő és némiképp rideg, barátságtalan környezetbe kényszerítve őt, ahol megismerkedik egy fiatalabb fiúval és barátok lesznek. Nem tudta, mikor játszódik a történet, valahogy képtelen volt behatárolni az időszakot. Az első néhány oldal határozottan érdekesnek tűnt, különösen akkor, amikor Marc találkozott Jacques-kal, akiről Juliennek Remy jutott az eszébe és az a fénykép, amit nagyapja szobájában látott és már kezdte sejteni, miről is lehet szó, de még nem volt biztos benne. A történet folytatása nagyon tetszett neki, még soha nem olvasott ilyesmit és nem is gondolta volna, hogy valaha is fog. Fel sem merült benne, hogy létezhetnek ilyen történetek, ahol pontosan azt írják le, amit ő is érez és gondol, ahol valaki pontosan azzal foglalkozik, ami őt is érdekli és néha pontosan az ő gondolatait, vágyait és félelmeit írja le. Az első résszel alig egy óra alatt végzett. Valami furcsa izgalom uralkodott el rajta, mintha egy teljesen más világ nyílt volna meg előtte. Csak most ébredt rá, hogy nincs egyedül. Persze ezt eddig is tudta, hiszen ismerte Martint és Remyt, de ez a történet megértette vele, hogy jóval többen léteznek a világban és mindig is léteztek. Egyedül arra nem tudott választ találni, hogy ez egy kitalált történet-e vagy a főszereplő fiút nem véletlenül hívják Marcnak. Bármi is az igazság, Julien tudta, hogy valami olyasmit talált, ami teljesen megváltoztatja mindazt, amit eddig tudni vélt nagyapjáról és talán az egész családjáról.

Amikor kezébe vette a második papírköteget, elgondolkodott azon, ha ő lenne Marc, a fiatal fiú, vajon ki lehetne David, az ő apródja? Talán Remy, akiről nagyapja valószínűleg Davidot mintázta. De az is lehet, hogy Martin, aki ugyan egyáltalán nem hasonlít rá, de rajta kívül ki másra gondolhatna? Vajon csak az ő képzeletében jelenik meg Remy Davidként vagy nagyapja is így gondol rá? Hirtelen eszébe jutott, micsoda titkok húzódhatnak meg a háttérben. Lehet, hogy a szerelmes részek, amelyeket az öregember a regényben megírt, valóban meg is történtek? Úristen, lehetséges lenne? Ez azt jelentheti, hogy nagyapja és Remy… igaz lenne, amit Armand mondott? Mégis igaz lenne? Ha jobban belegondol, a telefonban Remy nem tagadta a dolgot, bár azt sem mondta, hogy igaz. Csak annyit mondott, hogy Armand teljesen hülye és ebben, bár elég tiszteletlennek érezte a gondolatot, mégis van valami. De mi más miatt hagyhatta volna ott Armand az apját, ha nem valami ilyesmi miatt? Talán szemtanúja volt egy ilyen esetnek? Természetesen nem Remyvel, hiszen ő akkor még nem is élt, de talán egy másik fiúval? Vagy talán Armand lenne David? Julien megrázta a fejét. Nem, az lehetetlen, Armandot még gyerekként sem volt képes elképzelni hasonló helyzetben és ismerve apja hozzáállását az ilyen dolgokhoz. Julien ledobta a papírköteget. Jobb, ha nem gondol bele, mit jelenthet a regény. Talán Remy nem is ezért küldte, csak még nem értette meg, mit akart mondani vele. Nagy sóhajjal újra kezébe vette a regényt és olvasni kezdte.

A második rész pozitív végkifejlete után meglepetésként érte a harmadik rész komorsága és vészterhessége. Zoberben egyszerre látta Thierryt és Serge-t, bár most már tudta, hogy legyőzhetők. Úgy érezte, puszta kézzel meg tudná ölni azt a nyomorult papot, mint… mint… felnézett, egy kirakós egy újabb darabja került a helyére. Határozottan emlékezett, hogy amikor hazakísérték Remyt a buszmegállóból, a fiú valami olyasmit mondott, hogy Marc papokat kaszabol. Ezek szerint mindez megtörtént? Vagy Marc és Remy csak egy bonyolult játékot játszanak, ahol keveredik az öreg által leírtak keverednek a valósággal? Ezt talán soha nem tudja meg, jobb lenne, ha nem is gondolkodna rajta, csak egyszerűen elolvasná az egészet és megpróbálná megtudni, mit akar Zober.

Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire szűklátókörű és gonosz, miért érzi ennyire fontosnak, hogy tönkretegye a két fiú barátságát és ahogy közeledett a harmadik rész végéhez, egyre nagyobb aggodalmat érzett. Azt ugyan sejtette, hogy a két fiú nem halhat meg, de attól félt, az eddigieknél nagyobb szenvedések várnak rájuk. Teljesen beleélte magát a történetbe és a végén már a könnyeivel küszködött, amikor Marc a kastély kertjében újra megtalálta azt, amiért érdemes volt élnie. Most már biztos volt abban is, hogy a főszereplő nem más, mint az ő nagyapja, minden egyes mondatnál egyre biztosabb volt benne és úgy gondolta, már nincs is szüksége arra, hogy elmagyarázzák neki, mi is történt. Minden világos: nagyapja ifjúkori vágyait és álmait írta meg ezeken a lapokon, egy kiváltságos fiú bőrébe képzelve magát. Ha valaki megkérdezte volna, milyen bizonyítéka van arra, hogy ez nem csak egy kitalált történet, Julien nem nagyon tudott volna mit mondani, egyszerűen csak érezte.

Éjfél felé végzett mind a négy résszel, azt hitte, hogy csak beájul az ágyba és alszik másnap délig, de még nagyon hosszú ideig álmatlanul forgolódott. Az olvasottak nagyon felzaklatták és már mindegy volt, megtörténtek-e vagy sem, a gondolat, hogy akár nagyapja, akár más mindezeket átélte, szomorúvá és egyben kíváncsivá tette. Vajon ő mire lenne képes valakiért, akit szeret? Érezni fogja-e azt a mindent elsöprő szerelmet, amit Marc? Találkozik-e ő is saját Davidjával? Vagy már találkozott, csak nem ismerte fel?