A lakótelep közepén, hosszú tízemeletes toronyházak betonszalagjaitól körülölelve terült el a telep egyfajta központjának megálmodott füves terület, át- és átszelve keskeny betonjárdákkal ott, ahol a lakótelep megálmodói tervezték és kitaposott ösvényekkel ott, ahol a lakók kényelmesebbnek ítélték a közlekedést. A fű sok helyen kikopott vagy megsárgult, az egykor egyenletesen zöld fűszőnyeg elgazosodott, a fekete szeméttároló fémkosarak mellett csak gyűlt a papírpohár, sörösüveg és megannyi másfajta szemét.

A kis tér közepére épített játszótérből mára nem sok maradt. Egy-két magányos mászóka, amelyek fémrúdjairól részben már lekopott a színes zománc és két homokozó, amelyekben a piszkos homok közé falevelek, ágak, papírpoharak keveredtek. A négy hinta közül kettő volt működőképes, a harmadik teljesen hiányzott, a negyedik egy láncon lógott.

A játszótér legépebb darabja a csúszda volt, valószínűleg azért, mert betonból lévén, sokkal nehezebb volt kárt tenni benne, mint a többi játékban. Arrébb egy beton ivókút állt, félig összetörve, a rozsdás vascsőből még vékony sugárban folyt a víz, de már senki sem állt meg, hogy igyon belőle. A parkosításkor telepített és egy időben szépen nyírt bokrok most szabálytalan formában ágaskodtak az utak mellett, egyre elvadultabb külsőt adva a parknak.

Hasonlóképp lepusztult állapotban voltak a teret körülvevő betonházak is. Távolabbról nézve csak a szokásos szürke és barna panelszín látszott, de közelebbről feltűntek a régen festett ablakkeretek, a betonelemek közül kilógó szigetelés és az embermagasságban összefirkált falak.

Kívülről nem látszott, de az öreg házak - bár öregnek mondani őket pusztán a koruk alapján nem lehetett, hiszen alig voltak harminc-negy­venévesek - belülről sem voltak jobb állapotban. A vaskos alumíniumkapuk mögött sötét és piszkos aulák, félhomályos lépcsőházak várták a jobb időket, amelyek talán már soha nem jönnek el.

A parkot három oldalról ezek a tízemeletes házak vették körül, a negyedik oldalon forgalmas autóút húzódott. Az úttest túloldalán több nagy épület is állt, egy-kétemeletes betonkockák, amelyek szintén a lakótelephez tartoztak. Az egyik legnagyobb épület egy iskola volt, mellette fedett tornaterem, füves focipálya és egy kis elkerített rész két mászókával, amelyek nem voltak sokkal jobb állapotban, mint a játszótériek.

Kissé távolabb ott állt a szupermarket nagy, lapos épülete, arrébb egy furcsa, szögletes betonkompozíció, amely építésekor talán még modernnek hatott és amelyben helyet kapott egy kis étterem, fodrászat, néhány kisebb üzlet, bankfiók, gyógyszertár, egyszóval egy kis üzletközpont. Ez az építés idejében talán így is volt, de azóta sok minden megváltozott. A régi boltok szinte már mind megszűntek és egyre több italbolt nyílt a házak között, pontosan jelezve a környéken végbemenő változásokat.

A széles betonút végigkanyargott a kockarengeteg épületei között, hogy eltűnjön a lakótelep szélén lévő kiserdő mellett, ahol éppen egy csuklós busz vánszorgott végig hangosan hörgő motorral. Szinte teljesen üres volt, mindössze négyen utaztak rajta.

Egy kopott kabátos, szemmel láthatóan ittas férfi, két fekete hajú, barna bőrű cigány nő hosszú szoknyában, élénk színű blúzban, copfba font hajjal, a leghátsó ülésen pedig egy fiatal fiú. Lehunyt szemmel ült előrecsúszva a széken, de nem aludt. Minden megállónál kinyitotta a szemét és körülnézett, ilyenkor egy mozdulattal kiseperte szeméből hosszú, háta közepéig érő egyenes szálú fekete haját. Arca csinos volt, dús szemöldöke szépen ívelt, ajka kissé érzéki, legalábbis a korához képest, mégsem volt lányos, ahhoz vonásai túlságosan határozottak voltak. Egyszerű fekete farmernadrágot viselt, hozzá vörös dzsekit, ami alól kilátszott színes ábrával díszített fekete pólója. A minta valami halálfejszerű dolog volt, felette gót betűkkel egy szó, talán egy együttes neve. Kezeit az ölében pihentette, egyik ujján fényes ezüstgyűrű csillant meg.

A következő megállónál a busz a szokásosnál nagyobbat fékezett, Javier kinyitotta a szemét, majd lenyúlt az ülés mellé, hogy ellenőrizze terepszínű hátizsákját, amely mellette feküdt. Kinézett az ablakon, a következő pillanatban már le is ugrott a buszról, az ajtók azonnal becsukódtak mögötte. Hátára vette a zsákot és elindult. Elsétált a zebráig, megállt az út szélén és megvárta, amíg elmennek az autók. A piros lámpánál átment az úttesten és elindult. Ráérősen lépkedett, zsebre dugott kézzel, közben a házakat nézegette.

Miután körbejárta a telepet, betért a szupermarketbe. Felvett egy kopott műanyag kosarat a földről és körülnézett. Sokáig válogatott a csokoládék és egyéb édes­ségek között, de végül egy csomag felvágottat, sajtot és három zsemlét vett, a hűtőből pedig egy üveg ásványvizet.

A biztonsági őr szinte azonnal követni kezdte, amit Javier szórakoztatónak talált. Kényelmes tempóban körbejárta az egész üzletet, legalább negyedóráig vezetgette az őrt a polcok között, néha felgyorsított és eltűnt a következő sorban, máskor meg irányt változtatott, hogy felbosszantsa. Érezte, hogy a férfi egyre ingerültebb, de tudta, hogy semmit nem tehet, mert egyszer sem láthatta, hogy akár csak egy szelet csokoládét is zsebre tett volna, pedig már hét darab volt elrejtve a dzsekijében.

Amikor megunta a játékot, beállt a pénztárhoz és fizetett. Remélte, hogy az őr utánamegy és megpróbálja visszarángatni, mert akkor olyan botrányt csapott volna, amilyet még senki a környéken. Persze tudta, hogy lopni nem szép dolog, de ezek az emberek mindig kihozták belőle a rosszabbik énjét. Imádta bosszantani azokat, akik valamilyen módon a rendet tartották fenn.

A parkban keresett egy padot, letelepedett, a zsákját maga mellé tette az ülésre és beleszórta a lopott édességeket, majd elővett egy kést és nekiállt reggelizni. Jobb kezében a zsemlét tartotta, a ballal az oldalához szorította a jéghideg vizes palackot. Jólesett a jeges érintés, az oldala sajgott a néhány nappal ezelőtti találkozástól. Szerencséje volt, hogy megúszta, ha csak néhány centivel arrébb áll, a fémrúd felnyársalta volna, így csak mély sebet döfött az oldalába, amely szépen gyógyult ugyan, de tudta, hogy még napokig fájni fog.

Harapott még egyet a zsemléből. Elege volt az egészből, úgy érezte, nem tud olyan messzire menekülni, hogy mind­az, ami Vasquez mellett körülvette, ne érhesse utol. Körülnézett és úgy érezte, most még a szokottnál is magányosabb. Hiányzott neki az öreg spanyol, a mély, szinte dörmögő hangja, amikor magyarázott, a harsogó nevetése és a mérhetetlen tapasztalata.

Vasquez mindig mindenre tudta a megoldást, bármilyen helyzetben kiismerte magát és mindenkivel szót tudott érteni. Szeretett volna mellette lenni, de tudta, hogy ez egyikük számára sem lenne jó.

Nézelődött egy kicsit, aztán felkelt és találomra elindult. Azt várta, valami olyasmivel találkozik, ami meggyőzi arról, hogy jól tette, amikor itt szállt le a buszról. Egyelőre azonban nem látott semmit, ami megnyerte volna a tetszését. A szürke panelházak lehangolták, valami színesre vágyott, élőre, mozgalmasra vagy arra, hogy találjon valamit, ami szép. Aztán eszébe jutott, hogy ezek a házak ugyan rondák, de talán van pincéjük, ahol ellakhat néhány napig. Egy ház tetején is elaludhatna, egész kellemes idő van és még eső sem várható. Olyan lehetne, mint egy kirándulás. Bár egy ideje már semmi nem olyan.

Befordult a sarkon és meglátott egy élénk lilára festett épületet, amely úgy nézett ki a szürke házak között, mintha valaki véletlenül színes tintát cseppentett volna a lakótelep tervrajzára és a munkások így építették volna meg.

Nagy, kétemeletes, szögletes C-forma beszorítva a házak közé. Előtte kis tér, éppen csak akkora, hogy észrevehető legyen, a szélén három paddal, kicsit arrébb egy beton pingpongasztal. A nyitott ablakokon át kihallatszó hangokból azonnal tudta, hogy ez egy iskola, pár pillanattal később meg is szólalt az óra végét jelző csengő. Javier leült az egyik pad támlájára és figyelni kezdte, mi történik.

Teltek a percek, megjelentek az első gyerekek, fiúk és lányok vegyesen. Úgy találta, ők sem különböznek azoktól, akiket eddig látott. Színesek, hangosak és frissek, már ha a gondolataikat figyeli. Talált rockereket is, egyikük valamiért felkeltette a figyelmét. Magas volt, rövid barna haja oldalt felnyírva, fekete pólóján valami együttes logója, a fehér betűk alja vérben ázott. Ennek láttán elhúzta a száját. Nem a vér miatt, az nem zavarta, inkább a gondolat, hogy a fiú valószínűleg nem látott még annyi szenvedést, vért és kegyetlenséget, amennyiről a dalokban hall, mégis vonzódik hozzájuk. Nevetségesnek tűnt. Vajon csak keménynek akar látszani? Ahhoz nem kell vérben tocsognia. A kisugárzása sem tetszett, valami furcsa áradt belőle.

Gonoszság. Éretlen, primitív és gyáva, de fejlődőképes gonoszság. Amikor az arcát is meglátta, eldöntötte, hogy nem foglalkozik vele tovább. Nem volt csúnya, de az arca, egészen pontosan a szemei olyanok voltak, mint a gondolatai és ez taszította, inkább elfordult.

Egy csapat lány haladt el előtte, egymás között sugdolóztak és nevetgéltek, mindenféle színes ruhákban, némelyik szűk nadrágban, mások szoknyában. Az egyik barna, hosszú hajú lány hosszan nézte és ő rákacsintott, mert szórakoztatta a dolog. A lány azonnal a többiekhez fordult és valamit súgott nekik, aztán felnevettek és mindannyian rábámultak.

Egy szemüveges, nagy fenekű szőkésbarna lány alaposan megnézte magának, ez meglepte és némiképp zavarba is hozta, mert a lány felől színtiszta vágyat érzett, nem afféle kislányos gondolatokat.

Megborzongott. Ha odamenne és felajánlaná magát, talán még ma megdughatná. Kissé kényelmetlenül érezte magát, hiszen nem akart tőle semmit, nem is akart tudni arról, mit szeretne. Félrenézett és hagyta, hogy az érzések elsodródjanak. Aztán mások jöttek, újra és újra kiválasztott valakit és figyelte, aztán amikor elment, kiválasztotta a következőt, amíg a gyerekek lassan el nem fogytak és Javier újra egyedül maradt.

Aztán meglátta a fiút, aki akkor surrant ki a kapun. Furcsa, messziről érezhető vibrálást érzett felőle, aggodalmat és félelmet. Szokatlan volt, hiszen a többieken nyomát se látta ilyesminek. Vajon mitől fél? Talán rossz jegyet kapott és tudja, hogy otthon megbüntetik érte? Nem, ez annál több, ez valami más.

A felőle érkező energiahullámok szimmetrikusak, harmonikusak, szinte tökéletesen formáltak voltak és Javier eddigi tapasztalatai szerint ez általában együtt járt a külső harmóniával. Hosszú, váll alá érő szőke, hullámos haja volt, az arcából ugyan keveset látott, de az a kevés elég volt ahhoz, hogy tudja, egészen helyes.

Kedvelte azokat az embereket, akiknek a kisugárzása megnyugtatta és ellazította, ez a fiú pontosan ilyen volt. Alaposabban szem­ügyre vette. Kék dzsekit viselt fehér csíkokkal, fekete farmernadrágot és fehér edzőcipőt, minden ruhadarabja tiszta volt és új. Vékony volt, szinte vézna, mozgása meglehetősen sokat elárult róla, például azt, mennyire bizonytalan.

Javier figyelte, ahogy elsiet mellette és néha a háta mögé néz, mintha keresne valakit vagy inkább meg akarna győződni róla, hogy nem követi senki. Most már világos volt, hogy valamitől, pontosabban valakitől fél.

Ahogy elment mellette, Javier egyre erősebben érezte a félelmét és még valami mást is. Valami olyasmit, amivel már régen nem találkozott és ez felébresztette benne a vadászt. Megvárta, amíg a fiú megfelelő távolságra ér, aztán felállt, vállára vette a zsákot és elindult utána.