Javier korán ébredt, odakint még sötét volt. Felkelt és kinyitotta az ablakot, de a redőnyt nem húzta fel. Nem akarta, hogy a szomszédok, akik valószínűleg tudták, hogy Dávid nagyapja meghalt, kíváncsiskodni kezdjenek, ki lehet a lakásban. Különben is, jól megvolt napfény nélkül, félhomályban jobban szeretett gondolkodni. Mondjuk azon, hogyan tovább.

A terve sikerült, van fedél a feje felett. Milyen furcsa ez a kölyök! Egyetlen barátja sincs, az osztálytársai levegőnek nézik, aki meg nem, az megkergeti és meg akarja verni, ő pedig annyira megbízik egy ismeretlen fiúban, hogy beengedi egy lakásba, amelyben Javier gyors felmérése alapján vannak olyan dolgok, amelyeket érdemes ellopni. Ott van a festmény a falon, hónapokig meg tudna élni az árából és a szekrényekben, fiókokban is lehetnek olyan tárgyak, amelyeket jó áron el lehetne adni. Nem nézett körül, úgy érezte, ez hálátlanság lenne.

Vajon miért ment bele ebbe az egészbe? Egyrészt a kényelem miatt, hiszen puha ágyban aludhat, annyiszor fürödhet, ahányszor csak akar, tévét nézhet, bár utóbbi nem nagyon kötötte le és különben sem lenne tisztességes, hogy visszaéljen Dávid vendégszeretetével. Vasquez most ránézne és azt mondaná: jól van kölyök, hagyjuk a dumát, mit akarsz tulajdonképpen? Igaza lenne, a kényelem másodlagos, ugyanilyen jól érezné magát egy pincében vagy egy sátorban a patakparton. Az igazi ok, amiért hagyta magát bezárni, Dávid volt. Először nem akarta elhinni, amit érzett, de tegnap, a hosszú séta alatt kezdett egyre biztosabb lenni abban, hogy Dávid a barátja lehet.

Javier számára ez sokkal bonyolultabb volt, mint akár Juanita, akár Vasquez vagy a többiek számára. Egy olyan ember számára, aki egész életében vándorol, nehéz barátokat találni, olyan embereket, akikhez visszatérhet és akik megérthetik őt és az életet, amelyet él.

Azt az első pillanatban érezte, hogy Dávid nem csak azért kedvelte meg őt, mert megmentette a veréstől és meghallgatta. Tudta, hogy a fiú vonzódik hozzá, ezt világosan mutatták a mozdulatai, a pillantása és az, ami tegnap történt. Szinte látta maga előtt Juanitát, aki kaján vigyorral kérdezné meg tőle, hogy ha már eldöntötte, hogy meg akarja dugni a kölyköt, miért nem teszi meg? Határozottan érezte, hogy amit Dávidtól akar, az nem az, amire Juanita dugásként hivatkozik, bár kétségtelen, nagyon gyengéd tudna lenni vele. Mást akart, olyasmit, amire Juanita soha nem vágyott, mert másképp élte meg saját helyzetét.

Az igazat megvallva, egyszerűen félt belevágni. Félt, hogy kiderül, tévedett és Dávid nem több, mint azok a fiúk, akikkel már megpróbálta és csalódnia kellett. Félt, mert a kudarc, ha későn jön rá tévedésére, végzetes lehet, akár a szó szoros értelmében.

Talán ezért hagyta Vasquez, hogy elmenjen. A bizonytalansága miatt.

Pedig még mindig együtt lehetnének, ha Vasquez végre felhagyna azzal, hogy mindenáron el akarja fogadtatni az elméletét. A bizonyítékai meggyőzőek, a legjobb példa erre maga a létezésük és a képességeik. Javier arra gondolt, ha képes lenne arra, hogy higgyen egy istenben, az sokkal inkább lehetne a hús-vér Vasquez, mint a szellemforma, levegőben lebegő, de soha senki által nem látott Quassian.

De Vasquezre sem tudott istenként nézni.

Visszagondolt eddigi életére, a hosszú útra, amelyet bejárt, hogy megtalálja benne a helyét. Eddig nem sikerült és talán nem is fog. Talán mégsem ez volt az a világ, amelyet elképzelt magának. Néha arra gondolt, akár ott is maradhatott volna az öreg spanyol mellett, de utána mindig eszébe jutott, hogy akkor talán már nem élne. Képes volt megvédeni magát és harcolni, de nem akarta, hogy kizárólag erről szóljon az élete.

Egy ideje már nem voltak tervei, csak vándorolt a világban és hol itt, hol ott állt meg hosszabb-rövidebb időre. Ebben az országban is járt már, megfogadta, hogy még egyszer nem teszi be ide a lábát, de úgy látszik, a saját magának tett ígéreteit sem tudja megtartani. Akkor egy faluban kötött ki, ahol minden olyan békésnek tűnt. Ha megállt a főutcán, úgy érezte, mintha az utóbbi száz évben semmi sem változott volna. A falun túl egy elhagyott tanyát foglalt el, ahol nem volt villany és víz is csak az öreg kútban, de ez nem zavarta különösebben.

A falubeli gyerekek a tanya melletti tóhoz jártak fürdeni és Javier csatlakozott hozzájuk. Hamarosan összebarátkoztak és szinte egész nap ott játszott velük, fürödtek, a vízbe ugráltak, kergetőztek és azokban a hetekben úgy érezte magát, mintha ő is csak egy egyszerű gyerek lett volna.

Megismerte Gergőt, akire elég volt egyetlen pillantást vetnie ahhoz, hogy tudja, szerelmes lett belé. Minden szabad idejüket együtt töltötték, Javier megtanította úszni, fára mászni, hosszú órákat feküdtek a padláson egymás mellett és beszélgettek. Őszinte volt hozzá és Gergő elfogadta olyannak, amilyen valójában volt.

Emlékezett, milyen csodálattal nézett rá a fiú és mennyire szeretett volna hasonlítani hozzá. Arra kérte Javiert, tegye meg azt, de ő elutasította. Gergő sírva fakadt és kérlelni kezdte, de újra nemet mondott. Pontosan tudta, hogy nem teheti meg, Gergő képtelen lenne úgy élni, ahogy ő. Szelíd, kedves fiú volt, senkinek nem tudott volna ártani és pokollá tette volna az életét, ha belekényszeríti egy olyan világba, amely nem az övé.

Aztán megtörtént az, amire számíthatott volna. Felfedezték őket, Gergőt a saját nővére árulta el. Talán ő sem tudta, milyen következményei lesznek, de beárulta őket mindenkinél, akinél lehetett és a következő este nem csak a falubeliek jelentek meg a tanyán, de azok is, akiket Javier és társai csak Angyaloknak hívtak.

Felsóhajtott. A többire nem akart visszaemlékezni, mert csak a mélységes emberi ostobaságot, babonás félelmet, kegyetlenséget és bosszúvágyat látta volna. Azt az éjszakát túlélte, de a fiú, aki az egészről semmit sem tehetett, meghalt. A nővére pedig, aki mindezért felelős volt, nem bűnhődött. Azok viszont, akik saját korlátoltságuk és babonás félelmeik által űzve megtámadták, azon az éjszakán megtanulták, kicsoda Javier Francisco Vasquez Gómez de Navalón.

Egy ideig csak a bosszú járt a fejében, de tudta, ha visszamegy, bajt hoz a fejére és bajból amúgy is volt elég. Aztán ahogy telt az idő és egyre kevésbé érezte a haragot, már nem vágyott a bosszúra. Most pedig, hogy újra itt van, talán csak néhányszáz kilométerre attól a helytől, már nem lenne értelme. Az élet megy tovább, a végén úgyis mindenki megkapja a büntetését, ő pedig, ha csak képletesen is, mindegyikük sírjánál ott fog állni.

Felnézett, a redőny résein keresztül már beszűrődött a reggeli napfény. A falon lévő óra szerint háromnegyed hét volt. Javier felkelt és rendet rakott maga után, aztán megmosakodott és visszament a nappaliba, hogy átmozgassa a tagjait. Mindig ruganyos és hajlékony volt, talán éppen ezért vált belőle jó tolvaj, Vasquez felbukkanása után megerősödött, bár ez nem látszott rajta. Az öreg spanyol néha végignézett rajta és azt mondta: soha nem lesznek olyan izmaid, mint nekem. Javier erre mindig azt felelte: köszönöm, én így vagyok szép.

Miután mindennel végzett, párnája alól elővette a legfontosabbat, a szürkés színű fémhengert és az övén lévő tartóba csúsztatta. A folyosó felől megérezte Dávid jelenlétét és hallotta, ahogy beilleszti a zárba a kulcsot. A következő pillanatban a fiú szőke feje jelent meg az ajtónyílásban. Mosolygott és nyugodtnak tűnt, semmiféle szorongást vagy félelmet nem érzett felőle.

– Szia Javier!

– Szia!

– Csak két percre jöttem, tegnap elfelejtettem, hogy ha bezárlak, nem fogsz tudni elmenni vacsorázni. Bocsánat, nem gondoltam rá.

– Semmi baj, volt nálam csoki.

– Az jó – könnyebbült meg Dávid. – De hoztam neked valamit.

A táskájába nyúlt és elővett két szalvétába csomagolt szendvicset.

– Anyám csomagolta, az egyik sajtos, a másik szalámis. Tedd el, én majd veszek valamit a büfében.

– Köszönöm – mondta Javier és majdnem olyasmit mondott, amit úgyis megbánt volna. Elvégre nem történt semmi, csak hozott egy szendvicset.

– Bocs, tényleg nem gondoltam arra, hogy éhes leszel. De… te vagy az első fiú, akit bezártam valahová és még nem vagyok profi benne.

Javier elnevette magát. Látta Dávid szemében a csillogást, most sokkal jobb kedve volt, mint tegnap és Javier biztos volt benne, hogy miatta.

– Most megyek, mert mindjárt csengetnek, de délután itt vagyok. Szia!

Azzal eltűnt az ajtó mögött, fordult a kulcs a zárban és Javier már csak a lépteit hallotta, azt is nagyon halkan. Arra gondolt, ez nagyon kedves dolog volt tőle, a saját tízóraiját adta oda. Ezt valahogy meg kell majd hálálnia.

A nap lassan telt, Javier a tévé elé ült és megpróbálta megtudni, mi folyik a világban. Nem különösebben érdekelték a helyi konfliktusok, a bulváros hírek, nem is értette, miért fontosak ezek, miért rombolják le az emberek biztonságérzetét és jókedvét ezekkel a hírekkel, de nem tett különösebb erőfeszítéseket, hogy megértse. Amikor pedig a különböző csatornákat váltogatva, több nyelven is meghallgatta a híreket, még jobban elbizonytalanodott, néha mintha nem is ugyanarról szóltak volna.

Dávid nem jelentkezett. Nem tudta, mi lehet az oka, abban biztos volt, hogy nem felejtette el. Ha ő bezárna valakit egy lakásba, biztosan nem felejtené el, hacsak nem szándékosan.

A szendvicsek jók voltak, egészen délutánig nem is volt éhes, de utána már kezdett kényelmetlenné válni a helyzet. Tudta, hogy maradt még egy tábla csoki a hátizsákban, de most valami tartalmasabbat akart enni, amit biztosan nem talál meg a Dávidtól várható szendvicsekben.

Vasquez gyakran mondta neki, csak olyan ajtót engedjen magára zárni, amit ki is tud nyitni. Bár értett ahhoz, hogyan szabaduljon ki egy zárt szobából, mégsem akart az ajtóval próbálkozni. Vasquez ugyan tanítgatta a zárnyitás tudományára, de nem volt túl lelkes tanítvány, ellenben ha be kellett rúgni egy ajtót, arra mindig vállalkozott.

Elhatározta, hogy ha Dávid estig nem jelenik meg, a maga módján oldja meg a dolgot. Már az első napon feltérképezte a lakást, ha esetleg baj történne, merre tud menekülni. Ott volt az ajtó, két ablak, amelyek az utcára néztek és egy harmadik a parkra. Mindössze az okozott gondot, hogy a negyedik emeleten volt és feltűnést keltett volna, ha csak úgy kiugrik az ablakon.

Dávid nem jött, Javier úgy döntött, nem vár tovább. Bement a hálószobába és kinyitotta az ablakot. Kinézett rajta, a park fáit látta, a játszótér egy részét, a távolban más házakat, kicsit arrébb a telepet megkerülő út egy darabját. A ház előtti lámpa nem világított és ennek most kifejezetten örült, a sötétség mindig nagy barátja volt, ha olyasmit tett, amihez nem volt szükség közönségre. Megkapaszkodott az ablakkeretben és fellépett a párkányra. Négy emelet magasan volt, a ház előtti füves területen nem látott bokrot, sem földből kiálló csonkokat, amelyek veszélyesek lettek volna és mivel késő délután esett az eső, a föld talán még nem száradt meg teljesen. Ellenőrizte, minden nála van-e, amire szüksége lehet, aztán egy polcról leemelt vastag könyvvel kiékelte az ablakot, nehogy becsukódjon. Még egyszer körülnézett, majd kivetette magát az ablakon.