A következő hetekben annyi időt töltött Dáviddal, amennyit csak lehetséges volt, minden délután együtt voltak, néha csak beszélgettek, máskor gyakoroltak. Először saját magát kellett elfogadtatnia vele, megértetnie, hogy legalább annyit ér, mint a többiek, ha nem többet és semmi miatt nem kell szégyenkeznie. Ennek pedig az volt a legegyszerűbb módja, ha felismerteti vele saját nagyszerűségét és megmutatja neki, hogy őt lehet és kell is szeretni. Az igazat megvallva, ez nem esett nehezére. Többször érezte már, amikor ránézett vagy hozzáért, hogy az energiahullámai szinte megkergülnek, szabálytalanokká és élénkebbé válnak. Pontosan tudta, mit jelent ez, ő is hasonlóan reagálhatott, bár ennek érzékelésére Dávid egyelőre képtelen volt.

– Mit látsz, ha belenézel a tükörbe?

– Magamat. Dávid. Földlakó.

– Ennyi?

– Mit lássak?

– A valóságot. Gyere, menjünk be a fürdőbe. Nézd meg magad a tükörben.

Javier mögé állt és a vállára tette a kezét, egy ideig csak nézték magukat és egymást a tükörben.

– Nézd meg magad. Szerinted szép vagy?

– Nem tudom – vonta meg a vállát.

– Ha azt mondaná valaki, hogy az vagy, elhinnéd neki?

– Hát…

– Ha én mondanám, nekem elhinnéd?

– Te most udvarolsz nekem? – nézett rá csodálkozva. Javier egy pillanatig nem tudta eldönteni, komolyan kérdezi-e, aztán rájött.

– Szeretnéd, ha udvarolnék?

El akart fordulni a tükörtől, de Javier nem engedte, a vállánál fogva visszafordította.

– Az első lépés, hogy elfogadd és vállald önmagad. Miért nem mondod ki azt, amit már mindketten tudunk? Azt gondoltad, még nem jöttem rá? Az első pillanattól tudtam. Gondolod, hogy most itt lennék, ha nem fogadnálak el úgy, ahogy vagy?

Lassan lejjebb csúsztatta kezeit, végigsimította Dávid karját, majd hátulról magához ölelte és csak hagyta, hogy hozzásimuljon. Érezte, ahogy reszket, de tudta, hogy nem fél. Már nem kellett félnie. Dávid lehunyta a szemét és nem szólt egyetlen szót sem, csak álltak és Javier úgy érezte, most már elfogadta annyira, hogy továbbléphessenek.

Szándékosan csak annyit tudatott vele, amennyit mindenképpen szükséges volt. Ha elmondott volna mindent, azzal elriasztotta volna, valószínűleg végérvényesen. De nem is volt szükség minden tudásra. Javier bizonytalan volt. Még soha nem tett ilyesmit, ez valami olyasmi volt, amit eddig csak Vasquez tett, illetve tehetett volna, ő és Juanita csak nézhették és remélhették, hogy egyszer majd ők is megtudják, milyen érzés csodát tenni.

Addig azonban Javiernek egy másfajta csodát kellett tennie, rá kellett vennie Dávidot, hogy bízzon önmagában. Minden napra előírt számára pár gyakorlatot, reggelenként egy kis futást, délutánonként pedig azt gyakorolták, hogyan védheti meg magát. Őszintén szólva azt gondolta, nem jut vele semmire, de tévedett. A kulcsszó a bosszú volt. Dávid azt gondolta, Javier valóban meg fogja tanítani mindenre, amire szüksége van, de azt nem sejtette, hogy a dolog egy kicsit másról is szól. Egyrészt Javier valóban kíváncsi volt, mire képes a fiú, másrészt viszont azt is el kellett döntenie, vajon alkalmas lesz-e arra, hogy vele éljen. Ehhez azonban el kellett volna mondania, hogy ez mit jelent, ezt pedig nem akarta. Egyelőre nem.

Semmi nem siettette, ráért volna akár hónapokig is, de gondolnia kellett arra, hogy helyzete nem tartható a végtelenségig. Egy idegen lakásban él, bárki észreveheti, az is elképzelhető, hogy vannak Angyalok a környéken, ezért nem mászkálhat az utcán egész nap. Dávid önállótlan, az anyja nélkül csak egy gyerek, ez az első pillanatban látszott, szinte biztos, hogy nagyon nehezen viselné, ha itt kellene hagynia. Javier tudta, ha vele él majd, itt nem maradhat. De egyáltalán akarja-e? Fel tudja-e fogni, mit jelent mindaz, amit ő képvisel?

Úgy tervezte, ha már képes lesz megvédeni magát, elmondja neki, kicsoda.

De nem így sikerült.

Aznap délután a nappali szőnyegén feküdtek egymás mellett, kezük egymáshoz ért. Akkor fejezték be a napi gyakorlást, Javier alaposan kifárasztotta új barátját. Zenét hallgattak, Dávid az ujjaival dobolta a ritmust, Javier pedig csak feküdt és élvezte a zenét. Nem gondolta volna, hogy ez a fajta zene ennyire tetszik majd neki, bár elég nyitott volt, nem zárkózott el semmi elől, az ő számára az egyenes út lett volna a dinoszaurusszá váláshoz. Mindig képben kellett lennie, mindig tudnia kellett, merre tart a világ. Most egy kicsit sajnálta, hogy nincs zenelejátszója, amivel akkor hallgathatna ilyesmit, amikor csak akar, de tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy eltompítsa a hallását, mindig tudnia kell, mi zajlik körülötte.

Dávid éppen a refrént énekelte.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen zenéket szeretsz – mondta Javier.

– Még egy dolog, amiben különbözök a többiektől.

– Még egy dolog, amiben hasonlítasz rám.

– Miért, miben hasonlítok még?

– Te is olyan szép és ellenállhatatlan vagy, mint én – mondta Javier nevetve.

– Annyira hihetetlen, hogy itt vagy és persze az is, hogy nem kell titkolóznom. Azt hittem, soha nem lesz senki, akinek elmondhatom, hogy milyen vagyok valójában.

– Miért, milyen vagy valójában?

– Ilyen, amilyen most.

– Sokkal többet mosolyogsz, mint az első napokban, mintha kezdenéd elfogadni, hogy igenis szép vagy és legalább annyira értékes, mint a többiek. Már nem érzem benned annyira a feszültséget. Ennek örömére mutatok valamit.

– Mit?

– Valami igazán különlegeset.

Dávid felkönyökölt, Javier látta rajta, hogy valami különlegességre számít. Jól gondolta, amit Javier mutatni akart neki, nem volt mindennapi. Most kiderülhet, mennyire képes elfogadni a teljesen ismeretlen dolgokat. Az övére erősített tokból elővette a hengert, felállt és intett Dávidnak, hogy álljon mellé. A fiú kíváncsian nézte és amikor Javier a kezébe adta, érezte, hogy energiahullámai felpezsdülnek. Alaposan szemügyre vette a kéttenyérnyi hosszúságú, barázdált felületű hengert. A súlyát méregette, megvizsgálta mindkét végét és közelebbről is megnézte a palástján végigfutó díszítéseket.

– Fémből van?

– Igen, valami olyasmiből. Nagyon ellenálló.

– Mik ezek a díszek? Olyanok, mint valami növény levelei meg mintha arab betűk lennének. Jé, ez meg olyan, mint azok az izék a várak tetején, amiknek a szájából folyik a víz.

– Vízköpők?

– Aha. Jó nehéz. Mi ez?

– Szerinted mi lehet?

– Fogalmam sincs, de nehéz. Van vagy két kiló. Mitől ilyen barna? Olyan, mintha rozsdás lenne, de olyan finom tapintása van, hogy nem lehet az. Mi ez?

– Tudsz titkot tartani?

Dávid rápillantott a jól ismert "ez most komoly?" nézéssel.

– Ha jól számolom, másfél hónapja őrzök egy furcsa fiút a halott nagyapám lakásában. Szerinted tudok titkot tartani?

– Jó. Tartsd magad elé, markold meg mindkét kezeddel és csavard meg a felső részét.

Javier arrébb lépett és mutatta, hogyan csinálja. Látta, hogy nehezen megy, de ahogy Dávid jobban megszorította a hengert, annak alsó és felső része egy kissé elfordult egymáshoz képest. Barátjára nézett, hogy jól csinálja-e és Javier bólintott. Tudta, hogy nehezen megy, de nem adta fel, erősebben csavarta, egy kicsit tovább fordult a henger teteje.

– Ezt szét is lehet szedni? – kérdezte és a következő pillanatban összerezzent, ahogy a henger megrándult ujjai között és az egyik végéből két vékony, egymással párhuzamos, hosszú, egyenes fémpenge csapódott ki hangos csattanással. Javier érezte, hogy Dávid egy rövid pillanatra megdermed. Figyelte az arcát és érezte a döbbenetet, amikor a fiú rájött, hogy ezek a pengék valódiak. Kemények, élesebbek, mint bármi, amivel eddig találkozott és hosszabbak, mint maga a markolat, tehát semmiképpen nem férhettek bele. Egyik ujjával megérintette a pengét, majd Javierre nézett.

– Ez micsoda?

– Ez egy kard, egy nagyon különleges darab.

– De ilyen nincs, ezek a pengék bele sem férnek a markolatba. Ez valami poén, igaz?

– Próbáld ki, ha akarod, csak vigyázz, mert nagyon éles.

– Hogy működik?

– Nem tudom. Senki sem tudja, csak az, aki csinálta őket, ő meg nem árulja el. Én sem tudom megmagyarázni, de nagyon szeretem.

– Minek ez neked? Tudsz vele bánni?

Válasz helyett Javier elvette tőle a kardot és néhányszor megpörgette, a pengék baljós surrogással szelték a levegőt és a hangot hallva elégedetten elmosolyodott. Szerette ezt a hangot, mert veszélyes volt, halálos, mégis vidám, mintha egy szellem fütyörészne. Két ujjal megcsavarta a henger felső részét, mire a pengék visszacsusszantak a markolatba. Dávid szeme elkerekedett.

– Ezt csináld még egyszer!

Újra megcsavarta a hengert, a pengék előugrottak, majd vissza, de olyan sebességgel, hogy nem lehetett látni, pontosan mi történik. Dávid elvette a markolatot és sokáig állt az ablaknál, minden oldalról alaposan megvizsgálta. Körmével kapargatta a henger oldalát, még meg is szagolta, majd Javierre nézett.

– Ki vagy te?

– Javier. Földlakó.

– Komolyan kérdezem. Egyszer csak megjelensz, tanítani kezdesz, a legjobb barátom leszel, de semmit nem árulsz el magadról. Nekem már nem elég annyi, hogy földlakó. Már ha igaz egyáltalán…

– Miért akarsz többet tudni?

– Hogy miért? Amiért te is többet akartál tudni rólam. Mert érdekel, most már sokkal jobban, mint eddig. Veled valami nincs rendben, Javier. Eddig is olyan furcsa voltál, ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Még soha nem láttam ilyen kardot, ilyen talán még a nindzsáknak sem volt.

– Nekik biztosan nem, de nem is volt szükségük rá – mondta Javier és örült, hogy másról kezdtek beszélni. Már ő is tudta, hogy hülye ötlet volt elővenni a kardot, gondolhatta volna, hogy Dávid kérdezősködni kezd.

– Egy nindzsának nincs szüksége rá, de neked igen? Minek neked egy kard?

– Hogy megvédjem magam.

– Kik ellen?

– Tudod, az egész életemet azzal töltöttem, hogy apámmal vándoroltam ide-oda. Soha nem telepedtünk le, soha nem éltünk hosszabb ideig ugyanazon a helyen. Magunk voltunk és a világnak vannak olyan részei, ahol nem vagy biztonságban.

– Miért nem vagy őszinte hozzám?

– Őszinte vagyok. Nem hazudtam, csak nem mondtam el mindent.

– De ezt így nem lehet! – csattant fel és ez meglepte Javiert.

– Nem bízol bennem? – kérdezte.

– Nem tudom…

– Ha már nem bízol bennem, elmehetek.

– Ne…! Nem lehetne, hogy mindent elmondasz?

– Egyszer mindent el fogok mondani. Esküszöm, hogy egyszer mindent megtudsz, amit csak lehet, de nem most. Elégedj meg azzal, hogy itt vagyok melletted és megtanítalak arra, hogyan legyél jobb, mint valaha.

– Ha jól sejtem, nincs más választásom – mondta Dávid csalódottan.

– Inkább gyere, gyakoroljunk!

– Most nincs kedvem – vont vállat.

– Megsértődtél?

– Igen.

– Kár. Pedig most akartam felajánlani, hogy ha le tudsz győzni, mesélek.

– Biztos?

– Gyere! Lássuk, mit tanultál.

Javier letette a kardot és Dávid felé lendült, majd jobb kezével megmarkolta a bal vállát és megszorította. Dávid emlékezett a válaszra, jobb kezével ráfogott Javier csuklójára és ballal megfeszítve a karját levitte a földre, majd ugyanazzal a lendülettel hátracsavarta a karját és mellétérdelt, jobb kézzel még mindig a csuklóját tartva bal lábával beletérdelt a hátába.

– Ügyes – mondta Javier és látta, hogy Dávid elvigyorodik.

– Egy átlagember ellen hatásos – folytatta, majd Dávid legnagyobb megdöbbenésére kifordította a jobb csuklóját és rámarkolt Dávid kezére. A fiú fél másodpercen belül a földön feküdt. Javier azonnal elengedte.

– Ezt hogy csináltad?

– Mondtam, egy átlagember ellen ez elég lesz. Illetve van még egy apróság. Miután levitted a földre, egyszerűen támaszkodj rá a kezére, ami fogsz. Csak dőlj rá teljes súlyoddal.

– Eltörik?

– A csuklója vagy a könyöke biztosan. Ha ügyes vagy, az ujjai közül is eltörhetsz néhányat, de szerintem kezdetnek ennyi is elég.

– Nem túl durva ez?

– Emlékezz vissza, mi volt az első szabály. Merj és akarj fájdalmat okozni. Hány fekvőtámaszt csináltál tegnap?

– Összesen ötvenet.

– Nagyon jó – mondta Javier, magához húzta Dávidot és megölelte.

– Meglátod, harcost nevelek belőled és majd együtt bekopogunk minden idióta barátodhoz.

– Alig várom! De most te jössz, mesélj!

– Mit meséljek?

– Legyőztelek. Te csaltál, tehát én győztem, most pedig mesélj!

– Nem győztél le, kiszabadultam. Azt mondtam, mesélek, ha legyőzöl.

Dávid dühös pillantást vetett rá, majd felállt és egy szó nélkül kirohant. Javier hallotta, ahogy bemegy a fürdőszobába és magára csapja az ajtót.