Javier felsóhajtott. Miért van az, hogy soha nem képes megérteni, az emberek joggal várják el tőle, hogy meséljen? Érthető, ha meg akarják ismerni, de ahhoz, hogy megértsék, miért nem mond semmit, olyan dolgokat kellene megtudniuk, amire az esetek legnagyobb részében nincsenek felkészülve. Miért nem lehet ez egyszerűbb?

Arra gondolt, milyen örömmel osztotta meg vele Dávid az életét, milyen boldog volt, hogy valaki érdeklődött iránta. Talán megpróbálhatná kiengesztelni, mielőtt meggondolja magát és kidobja innen. Ennek ugyan nem volt sok esélye, mert már túlságosan ragaszkodott hozzá, de bármikor elküldheti és ha nem akar komolyabb gondot magának, el kell mennie.

Dávid után ment. Nem kopogott az ajtón, egyszerűen csak bement. A zuhanyfülke ajtaja be volt húzva, csak a kölyök körvonalait látta, ahogy ott áll a vízsugár alatt. Egy darabig csak figyelte és azon gondolkodott, vajon az történik-e, mint az előző ezer alkalommal, aztán közelebb lépett a fülkéhez és nekidőlt a falnak.

– Az én életem nem olyan egyszerű, mint mondjuk a tiéd. Soha nem laktam sokáig egy helyen, nem voltak igazi barátaim, akikkel együtt lehettem volna és nem volt olyan környék, amire azt mondhattam volna, hogy az az otthonom. Amit mesélhetnék, annyira ismeretlen és szokatlan lenne számodra, hogy talán meg sem értenéd. Annyira messze van mindattól, amit magad körül látsz és ismersz, hogy el sem hinnéd.

Tudta, hogy Dávid hallja, amit mond. Lassan mozdult, a fülke ajtaja félrehúzódott és a fiú vizes feje megjelent a nyílásban. Ahogy ránézett, Javier már tudta, hogy ennyi elég is volt, már régen megbocsátott, egyszerűen félt attól, hogy haragudnia kelljen rá.

– Hol van az otthonod? – kérdezte.

– Nincs otthonom. A szüleim már nagyon régen meghaltak. Az egyetlen ember, akihez bármiféle közöm van, egy Vasquez nevű ember és egy Juanita nevű lány, aki a testvérem. Évek óta nem láttam őket.

– Menekülsz?

– Nem követtem el semmit, ha erre gondolsz. Nem üldöz a rendőrség, nem keresnek.

– De akkor miért nem vagy azokkal, akikhez tartozol? – kérdezte. Javier néhány pillanatig csak nézte nagy kék szemeit, a fejéhez tapadó vizes haját, az orra hegyén csillogó vízcseppet és azon gondolkodott, tényleg el akarja mondani neki? Tényleg be akarja avatni valami olyasmibe, amit soha nem fog tudni elfelejteni?

– Miből élsz? Hová jársz iskolába? Mit csinálsz, ha beteg leszel?

– Nem járok iskolába, soha nem is jártam. Mindig, mindenütt tanulok, ha nem is úgy, mint te. Tudok írni, olvasni, számolni, mindenhol megértetem magam, ismerem a világot. Tudom, mikor halt meg Richelieu bíboros és hogyan készül a kénsav. El tudom mondani, hogyan működik a rádió és hogyan kell ellátni egy sebesült embert.

– Van valami, amit nem tudsz? – kérdezte. Javier akár gúnyosnak is gondolhatta volna a kérdést, de ahogy a szemébe nézett, tudta, hogy őszintén érdekli.

– Van. Nem tudom, milyen, amikor az anyám átölel vagy milyen érzés hazatérni.

Nem akarta, hogy Dávid megsajnálja, nem volt rá szüksége. Ezeken a dolgokon már túltette magát, nem hiányzott a karácsony, sem egyéb ünnepek és nem tudta, valóban vágyik-e egy házra, amelyre láthatatlan betűkkel ki van írva: otthon. Nem akarta, hogy Dávid úgy gondoljon rá, mint akinek szüksége van arra, hogy… de amikor a következő pillanatban a fiú megmozdult, kilépett a fülkéből és átölelte, úgy érezte, igenis van valami, amire szüksége van. Lehunyta a szemét és szótlanul magához szorította. Érezte testének melegét, hallotta a szívverését és nagyon örült annak, hogy képtelen az ő energiahullámait érzékelni.

Dávid hirtelen kibontakozott az ölelésből, kezével hátrafésülte a haját és azt kérdezte:

– Akarsz egy testvért?

Javier nem tudta, mit tervez, de bólintott, így talán nem ront el semmit. Dávid a faliszekrényhez lépett és valamit leemelt az egyik polcról. Amikor Javier felismerte a tárgyat, már tudta, hogy ellenkeznie kellett volna.

– Kössünk vérszerződést – mondta.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Javier, de Dávid nem is figyelt rá, annyira megtetszett neki az ötlet, hogy már ki is bontotta a borotvapengét és Javier felé nyújtotta.

– Persze, azt jelenti, hogy testvéremmé fogadlak – mondta. Javier nagyon gyerekesnek találta a gondolatot, de hogy őszinte volt, ahhoz kétség sem fért és ez jólesett.

– Gondolod, hogy enélkül nem lehetnénk testvérek?

– Nem akarod? – nézett rá Dávid és Javier érezte, ha ellenkezik, az ő kedvét is elveszi. Kivette Dávid ujjai közül a pengét, felkészült a fájdalom érzésére és lassú mozdulattal, a pengét a karjára nyomva megvágta magát. Testén végighullámzott az ismerős érzés, az első pillanatban jéghidegen, aztán forrón cikázott végig rajta a fájdalom, ismerős volt a sebből kibuggyanó vér színe is.

Egy rövid másodpercig csak állt és nézte, ahogy az első vörös cseppek elindulnak végig a csuklója irányába, majd átnyújtotta Dávidnak a pengét. Biztos volt benne, hogy sikerült elvennie a kedvét a dologtól. Látta, ahogy a fiú megremeg, ahogy kinyújtja kezét és elveszi a pengét. Javier csendesen nézte, ahogy Dávid a csuklójára illeszti, közben arrébb lépett és a kezét a mosdókagyló felé helyezte, hogy a vér abba csepeghessen. Érezte, hogy Dávid harcol önmagával, nem akar gyávának bizonyulni, de a mosdóba csepegő vér látványa megrémíti. Javier szándékosan nagyobb sebet ejtett annál, mint amekkora ehhez a művelethez szükséges lett volna, hátha elijeszti vele Dávidot, bár nem tudta, miért akarja ennyire megóvni ettől az egésztől. Az a néhány csepp vér, amit tőle kaphat, nem okozhat problémát, inkább csak azt nem akarta, hogy így történjen meg.

Néhány másodpercig csak álltak, Dávid a csuklójára illesztett pengével, Javier csendesen figyelve őt és arra várva, hogy összeszedje a bátorságát, majd amikor úgy gondolta, hogy már eleget idegeskedett, megmozdult, hogy kivegye a kezéből a pengét. Ekkor végre Dávid összeszedte magát és hirtelen mozdulattal megvágta a csuklóját. Javier érezte, ahogy összerezzen és ahogy a csuklójára pillantott, már tudta, hogy hamarabb kellett volna mozdulnia.

Az utolsó pillanatig azt gondolta, Dávidnak csak egy egészen apró, felületes vágáshoz lesz bátorsága, így amikor meglátta a mély sebet, amelyet véletlenül okozott, azonnal tudta, hogy ebből baj lesz. Mire el tudott szakadni a látványtól, Dávid tenyere már tiszta vér volt és a padlón is növekedni kezdett a vértócsa.

Javier gyors mozdulattal megnyitotta a hideg vizes csapot és odahúzta a fiú karját, de tudta, hogy ez már nem elég. Néhány másodpercig nézte, ahogy a vér a vízzel keveredve rózsaszín patakokat alkotva kavarog a lefolyóban, aztán találkozott a tekintetük. Javier tudta, hogy a fiút már csak néhány pillanat választja el a pániktól, nem csak a mély seb miatt, hanem amiatt is, amit az ő szemében látott. Még nem találkozott senkivel, akit ez a vörösen izzó szempár ne rémített volna meg, de nem tehetett semmit ellene, a friss vér mindig ilyen hatással volt rá. Igyekezett szelíden nézni rá, de tudta, hogy ebben az állapotban nem fogja fel, csak a szemeit látja.

A következő pillanatban Dávid meglódult és el akart rohanni. Javier utánanyúlt és visszarántotta. Jobb kézzel megragadta a fiú csuklóját, közvetlenül a seb felett, bal kezét a mellkasára téve nekiszorította a falnak, csuklóját a szájához emelte és ajkait rátapasztotta a sebre.

Lehunyta a szemét és igyekezett visszafogni magát, csak néhány kortyot nyelt le, közben érezte, hogy teste reagál a vérre, szíve gyorsabban ver és ismerős forróság áramlik végig rajta. Dávid el akarta taszítani magától, de nem volt hozzá elég ereje, néhány erőtlen mozdulat után karja lehanyatlott. Reszkető térdekkel állt, lehunyta szemét és megpróbálta felfogni, mit csinálhat vele a fiú, akit testvérévé akart fogadni és aki nem akarta elmondani neki azt, amire az elmúlt pillanatokban már magától is rájött.

Javier néhány pillanatra elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, nem létezett más számára, csak a vér íze. Aztán elengedte a fiút, de még egy utolsó mozdulattal lenyalta csuklója belső feléről a vért. Dávid hosszú ideig csak állt előtte, a csuklóját nézte és a sebet kereste, ami mostanra vékony, vörös szélű heggé vált. Javier pontosan tudta, mennyi idő kell ahhoz, hogy a seb végképp eltűnjön, éppen elégszer csinálta már. Tíz perc múlva nyoma sem lesz. De hogy Dávid képes lesz-e feldolgozni, hogy valaki ivott a véréből?

Hagyta, hogy elmenjen. Talán meg kellett volna magyaráznia, ami történt, de tudta, hogy ebben az állapotban úgysem fogná fel. Talán ha lecsillapodik, megérti vagy legalábbis elfogadja azt, ami történt. Nekitámaszkodott a falnak, Dávid testétől még meleg volt a csempe, lehunyta a szemét és várt. Hiába menne utána, hiába próbálna bármit is mondani. Hallotta a hangokat, ahogy Dávid felöltözik és ahogy kattan utána a bejárati ajtó zárja. Egyedül maradt.

Mint mindig.