Amikor meghallotta, hogy valaki a zárba illeszti a kulcsot, felkészült a kellemetlen beszélgetésre. Tudta, hogy Dávid az és azt is, hogy egyedül jött. Éppen időben érkezett, nem tudott volna tovább várni rá. Rámosolygott, de a fiú nem mosolygott vissza, feszültnek tűnt, így nem lépett oda hozzá, ahogy tervezte, csak hagyta, hogy megálljon a nappali ajtajában.

– Szia Dávid!

– Szia…

– Féltem, hogy soha nem jössz vissza.

Dávid nem válaszolt, csak lassan elindult Javier felé, aki érzékelte a felőle áradó bizonytalanságot, ezért nem mozdult, hagyta, hogy Dávid kezdeményezzen. Egyetlen szót sem szólt, csak figyelte, ahogy egyre közelebb jön, majd néhány lépésnyire tőle megáll.

– Ki vagy te?

Javier felsóhajtott.

– Te mit gondolsz, ki vagyok?

– Nem tudom. De tudnom kell.

– Az vagyok, aminek gondolsz. Mondd ki, ha akarod.

– Te… vért iszol – mondta halkan Dávid és nem nézett Javier szemembe.

– Igen…

– Halott vagy?

– Nem. Élek, éppúgy, mint te. Dobog a szívem, érezhetted már.

– De… akkor nem lehetsz… az.

– Félsz tőlem? – kérdezte Javier, maga sem tudta, miért. A Dávid felől érkező érzelemhullámok inkább csak bizonytalanságot mutattak, nem félelmet.

– Nem… azt hiszem. De… nem tudom, mit gondoljak. Talán van más magyarázat is.

– Szeretnéd, ha lenne?

– Nem tudom. Egyszerűbb lenne.

– Nekem is. De nincs más magyarázat.

– Miért csináltad azt… ott a fürdőben?

– A te érdekedben. Kénytelen voltam elállítani a vérzést.

– De hogy csináltad? Nem látszik a seb.

– Képes vagyok begyógyítani.

– Mire vagy még képes?

– Sok mindenre, amire ti nem. De nem ölök embereket, nem csak éjszaka létezhetek, nem öl meg az ezüst, nem ijeszt el a fokhagyma, a kereszt, a szenteltvíz. Nem vagyok gonosz, csak… más.

– Fogsz még inni a véremből?

– Ha nem akarod, akkor nem.

– Hány éves vagy igazából?

– Annyi, amennyinek látszom. Én soha nem leszek idősebb.

Dávid töprengett egy darabig, majd elindult Javier felé. Még nem volt biztos abban, hogy helyesen döntött, de Javiernek most semmi nem jutott eszébe, amivel ezt bebizonyíthatta volna. Dávid odalépett hozzá és megölelte, a mozdulat kissé váratlanul érte Javiert, mert sokkal intenzívebb volt, mint ahogy számított rá, de miután megértette, miért teszi, magához szorította. Érezte, ahogy Dávid hozzásimul és arra gondolt, vajon ő képes lenne-e megölelni valakit, akiről azt sem tudja, milyen fajhoz tartozik és igazából mire képes. Dávid most bátrabban viselkedett, mint ő valaha is.

– Köszönöm – mondta.

– Mit?

– Hogy bízol bennem.

– Te vagy az egyetlen barátom.

Javier nem válaszolt. A fényképekre gondolt, a keményfedelű albumra és arra, hogy éppen arra készül, hogy megölje annak a fiúnak az anyját, aki éppen most bizonyította be, hogy szereti és megbízik benne. Eltolta magától Dávidot.

– El kell mondanom valamit.

Végig sem tudta mondani a mondatot, már érezte felőle a félelmet és a bizonytalanságot.

– Dávid, el kell mennem. Meg kell látogatnom valakit, akit már nagyon régen nem láttam és ez az utolsó alkalom, hogy találkozzak vele. Aztán visszajövök hozzád és ígérem, hogy együtt töltjük a nyarat.

– Biztos, hogy visszajössz?

Dávid szemébe nézett és igyekezett őszintén válaszolni:

– Igen, megesküszöm, hogy visszajövök.

Dávid lehajtotta a fejét. Javier tudta, mennyit jelent neki a jelenléte és mennyire fájna neki, ha nem térne vissza. Rosszul érezte magát, amiért nem mondja el a teljes igazságot, de tudta, abban a pillanatban elvesztené és talán őt is meg kellene ölnie. Vasquez nem habozna, azonnal megölné a nőt és ha szükséges, a fiút is, de ahogy ő tudta, az öreg spanyol soha nem volt szerelmes és nem vágyakozott senki után. Talán igaza lenne, de Javier képtelen lett volna ártani a fiúnak.

– Ha visszajössz… segítesz, hogy olyan legyek, mint te?

– Már nagyon közel jársz ahhoz, hogy olyan legyél, mint én – mondta Javier mosolyogva. Dávid ránevetett és újra megölelte, magához szorította, Javier érezte szívdobbanásait és arra gondolt, vajon megéri elveszíteni őt azért, hogy beteljesítse a bosszúját? Most azt mondta volna, hogy nem.

– Mikor indulsz?

– Most.

– Most? De hát… azt hittem…

– A barátom haldoklik, oda kell érnem, hogy életben találhassam. Már el kellett volna indulnom, de meg akartalak várni. Reméltem, hogy eljössz.

– Nem akarom, hogy elmenj!

– Tudom. De megígérem, hogy visszajövök és akkor mindenre megtanítalak, amit csak tudni szeretnél.

– Vissza kell jönnöd, mert olyan akarok lenni, mint te.

– Mint én? – kérdezett vissza. Dávid a szemébe nézett, Javier még soha nem látta ennyire komolynak és amikor megérezte fényesen vibráló energiahullámait, amelyek erősebbek és határozottabbak voltak, mint eddig bármikor, már tudta, mit akar. A vállára vette a hátizsákot és elindult az ajtó felé. Dávid szó nélkül követte, az ajtó előtt még arcon csókolta, válaszképpen Javier megsimogatta, majd elmosolyodott és kilépett az ajtón.