A sarkon leintett egy taxit. Az úton végig azon gondolkodott, vajon Jacques azért kereste, amiért gondolja vagy valami más miatt? Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatja? Mint mindenkinek, neki is voltak emlékei, barátai, bár leginkább csak egykori barátai. A legtöbb emberrel, akivel találkozott, nem tartotta a kapcsolatot, nem is tudták, kicsoda valójában, egy-két évig maradt egy helyen, addig ez ki sem derült. De voltak néhányan, akikkel őszinte volt és akik megértették. Ők esküt tettek, hogy megőrzik a titkot, cserébe Javier időnként meglátogatta őket és eltöltöttek együtt néhány napot. Különlegesebb emberek voltak, akik képesek voltak felfogni azt a végtelen másságot, azt az időn kívüliséget, amit ő képviselt és túl tudtak lépni azon, hogy felettük eljárt az idő, Javier viszont ugyanaz a fiú maradt, akit tíz vagy akár ötven évvel ezelőtt megismertek. Általában maguk is furcsák voltak, kirekesztettek, néha társadalmon kívüliek, ezért voltak képesek elfogadni őt.

Furcsa barátságok voltak ezek, tele szeretettel, emlékekkel és szenvedéssel. Számukra sem volt könnyű a találkozás, mert szembesülniük kellett a ténnyel, hogy egyikük még akkor is élni fog, amikor a másikra már senki nem emlékszik majd. Jacques a régi barátok egyike volt, akinek Javier ígéretet tett és most attól félt, nem lesz ideje arra, hogy betartsa. Gyűlölte ezeket a helyzeteket, de nem tehetett mást.

A kórház épülete előtt megállt, kifizette a taxist, töprengett egy darabig, a hátizsákból elővett egy mobiltelefont és a füléhez szorítva bement a főkapun. Az információs pultnál megállították és rögtön el is akarták küldeni.

– Gyerekeknek nem adunk felvilágosítást!

– Nem is nekem kell, hanem az apámnak.

– Add át a telefont, majd elmondjuk neki, amit tudni szeretne.

Javier átnyújtotta a készüléket, de félúton megállt a keze.

– Beszél spanyolul? – kérdezte kedvesen a világoskék köpenyes, fiatal nőtől, aki hirtelen meggondolta magát.

– Mi a kérdés?

Innentől kezdve már könnyen ment, öt percen belül megtudta, hol keresse Jacques-ot és hogy mikor van vége a látogatásnak. Sejtette, hogy ahhoz, hogy senkinek ne tűnjön fel, késő este vagy éjszaka kell érkeznie. Megköszönte a segítséget, a telefont, amely soha nem működött, visszatette a zsákba és kisétált az utcára. A nap további részében a városban mászkált, vett két új pólót, bement egy híres cukrászdába és vásárolt egy doboz különleges és méregdrága bonbont, amelyet egyedül itt lehetett kapni.

Amikor sötétedni kezdett, visszament a kórházhoz és felkészült. Megkerülte az épületet és miután meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben, átvetette magát a kerítésen. Felnézett az épületre, számolta az ablakokat. Elégedetten látta, hogy a felhők miatt a hold is csak halványan világít. Levette a cipőjét, betette a zsákba, azt a hátára vette és a falhoz lépett.

Kezeit a falra tette, nekirugaszkodott és fellépett rá. Karmait a kőbe mélyesztette, úgy haladt felfelé, mintha csak sziklát mászna egy parkban, csak sokkal gyorsabban és biztosabban. A harmadik emeleti ablakok előtt megállt, megnézte, jó helyen jár-e, majd szemügyre vette az ablakot. Szerencsére résnyire nyitva volt.

Benézett. Odabent kis kétágyas szobát látott, az egyik ágy letakarva, a másikon egy ember feküdt. Szenvedést és fájdalmat érzett felőle, magányt és megannyi rossz dolgot. Belépett az ablakon. Az ember megmozdult, látta, ahogy felül az ágyban és vaksin körülnéz. Odalépett hozzá és megállt az ágy mellett.

– Szervusz, Jacques. Én vagyok az, Javier.

A férfi nem szólt egy szót sem, csak kinyújtotta feléje a kezét. Javier megfogta és megsimogatta. Jacques borzalmasan nézett ki. Nagyon öreg volt, szinte teljesen megkopaszodott, bőre foltos és ráncos lett, arca beesett. Furcsán vette a levegőt, Javier érezte rajta a gyógyszerek keserű szagát és valami mást is, amiről azonban nem akart tudomást venni.

– Azt hittem, már soha nem látlak – suttogta. Nem volt teljesen érthető a beszéde, Javier látta az ágy melletti pohárban a műfogsort. Most hálát adott a sorsnak, amiért neki soha nem kell megöregednie.

– Megígértem, hogy eljövök. Bocsáss meg, hogy ennyit késtem.

– Még időben jöttél.

– Csináljak egy kis világosságot?

– Ne! Nem akarom, hogy így láss – mondta. Javier torka elszorult, nem volt szíve emlékeztetni az öreget arra, hogy így is tökéletesen lát.

– Ezek szerint megkaptad az üzenetemet.

– Igen, megkaptam és azonnal jöttem.

– Köszönöm, kicsim. Szeretném, ha megtennél nekem valamit, még utoljára.

– Mit szeretnél? – kérdezte Javier és letérdelt az ágy mellé. Jacques kitapogatta a sötétben a fiú arcát és végigsimított rajta.

– Hihetetlen… még mindig olyan puha a bőröd, mint volt. Nagyon szép lehetsz.

– Olyan vagyok, amilyen voltam…

– Sajnos én nem. Meghalok, Javier. Rákom van, áttétes. Az orvosaim azt mondják, még lehet hátra néhány hónapom, talán egy fél évem, de az már csak szenvedés lenne. Alig tudok járni és ez egyre csak rosszabb lesz, szinte semmit sem látok és mindenem fáj. Amim meg nem fáj… hát azt nem is tudom, mikor használtam utoljára.

Az öreg erőtlenül felnevetett, de Javier érezte mögötte a keserűséget és fájdalmat.

– Azt akarod, hogy segítsek meghalni? – kérdezte. Nem akart kegyetlennek tűnni, de ezt Jacques-nak kellett kimondania.

– Pontosan. Nem akarok tovább szenvedni. Még el tudom látni magam úgy-ahogy, de ki tudja, meddig. Nem akarom, hogy fiatal nők cseréljék alattam a pelenkát, etessenek, itassanak. Nem tudok lemenni a kocsmába meginni egy sört vagy egyszerűen csak élvezni, hogy élek. Undorító vagyok, egy beteg roncs, aki végre pihenni akar, mielőtt ezek a kis rohadékok itt bent végleg felzabálják. Tedd meg nekem, Javier.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Javier halkan és érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Szenvedés volt így látni az öreget. Tudta, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat, pontosan tudta, hogy egyszer mindenki meghal majd körülötte, de akkor is fájt.

– Egészen biztos.

– Úgy szeretnéd, ahogy megbeszéltük?

– Pontosan. Ne egyenek meg a kukacok.

– Jacques! Mi történt veled? Elmentem a lakásodra, de ott egy idegen él.

Jacques sokáig hallgatott, Javier megbánta, hogy szóba hozta, nem akarta még jobban elkeseríteni. Végül csak annyit mondott:

– Öreg vagyok és gyenge… ő meg fiatal…

– Akarod, hogy visszaadjam, ami a tiéd?

– Nem kívánom én senkinek a halálát, Javier. Te jó fiú vagy… az én kis kölyökvámpírom, de az én nevemben ne gyilkolj. Én, érted, én megtettem volna, de már mindegy.

– És ha megígérem, hogy életben marad?

– Megesküszöl?

– Meg.

– Akkor… legyen – mondta és lehunyta a szemét. Javier benyúlt a hátizsákba, elővette a kis csomagot, felbontotta és egy bonbont az öreg szájába tett.

– Emlékszel még erre?

– Hogy felejthettem volna el? Csodálatos íze van, éppen olyan, mint régen. Már évek óta nem ettem ilyet. Köszönöm, kisfiam.

– Kérsz még egyet?

– Kérek. Mesélj egy kicsit magadról közben, szeretem hallani a hangodat.

– Járom a világot, csak úgy. Mindenfelé. Jártam Svájcban, napokig vonatoztam, gyönyörűek voltak a hegyek. Megértettem, miért fényképeznek az emberek mindent, amit csak meglátnak.

– Attól félnek, hogy most látják utoljára?

– Azt hiszem, igen. Számukra talán sokkal szebb látvány volt, hiszen csak egyszer láthatták. Én megnézhetem ezerszer is, nekem soha nem lesz olyan szép. Néha sajnálom, hogy ilyen vagyok.

– Ne sajnáld, így nem leszel olyan roncs, mint én. Akkor, amikor azt kértem, hogy változtass át, hogy olyan legyek, mint te, reméltem, hogy megúszom a dolgot és soha nem halok meg. Mostanában gyakran gondolok erre, olyan jó lett volna.

– Nem Jacques, nem lett volna jó. Nem lettél volna jó vámpír.

– Hát még vámpírnak sem lennék jó? – kérdezte halkan az öreg.

– Nem ezt mondtam. Te egy szelíd ember vagy, csupa szeretet, képtelen lettél volna ölni vagy megtámadni másokat, hogy életben maradj. Éhen vesztél volna és mosolyogva haltál volna meg egy emberekkel teli város közepén. Jobb neked, hogy ember maradtál.

– Lehet… te olyan különleges vagy. Szeretlek, Javier.

– Én is szeretlek – mondta a fiú, odahajolt az öreghez és adott az arcára egy puszit, közben úgy érezte, megszakad a szíve. Csendesen térdelt egy darabig az ágy mellett és az öreg kezét fogta, aztán vett egy mély levegőt és megkérdezte:

– Felkészültél?

– Igen, Javier. Felkészültem. Várok a halálra.

– Rendben! Odaát találkozunk majd. Szép álmokat, Jacques herceg! – mondta Javier és megremegett a hangja. Jobb kezével óvatosan benyúlt Jacques feje alá, ballal megtámasztotta az állát és hirtelen mozdulattal elfordította a fejét. Tompa reccsenés hallatszott és érezte, hogy az öreg szíve megáll, energiahullámai egyre halványodtak, majd elenyésztek. Hátrébb lépett és hagyta, hogy a könnyei szabadon folyjanak.

Néhány perc múlva felemelte a fejét. A hátizsákból elővett egy ezüstszínű fémdobozt, lecsavarta a tetejét és gondosan ügyelve arra, hogy a benne lévő szürkés port ne lélegezze be és a kezéhez se érjen, szétszórta az ágyon. Halk sistergést hallott, pontosan tudta, mire képes ez a por és nem akarta látni, mit tesz egykori barátja testével. A dobozt gondosan lezárta és leellenőrizte, majd visszatette a zsákba és anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna a háta mögé, kilépett az ablakon.

Puhán ért földet a fal tövében, körbepillantott, de senkit sem látott. Felállt és elballagott a falhoz. Már sehová nem kellett sietnie. Vajon mikor fogja megszokni? Vajon hány barátot lát még meghalni? Nagy sóhajjal állt meg a fal előtt, felnézett rá. A következő pillanatban iszonyatos fájdalom hasított a fejébe, mintha odabent valami felrobbant volna. Lehunyta a szemét és térdre rogyott, csukott szemhéjai mögött hófehér izzás borított el mindent és úgy érezte, mintha az agyát satuba szorították volna.

Nem kiáltott fel, de lehet, hogy csak nem emlékezett rá. Néhány perc múlva a fájdalom úgy, ahogy jött, eltűnt, az izzó fényesség lassan kihunyt és valamiféle hirtelen üresség maradt utána. Javier levegőért kapkodott, kinyitotta a szemét, de semmit sem látott, olyan érzése volt, mintha a napba bámult volna. Lábai alig engedelmeskedtek, mégis felállt valahogy és a falnak támaszkodott. Elképzelni sem tudta, mi történt. Az első gondolata az volt, talán valaki megtámadta és ilyen érzés, amikor az embert fejbe lövik, de aztán arra gondolt, akkor már nem élne.

Mi volt ez? Rosszul érezte magát, szinte félt, mert olyasmi történt a testével, amit nem tudott kontrollálni és ami élete lényegét, a halhatatlanságot és a majdnem igazi sebezhetetlenséget kérdőjelezte meg. Még mindig érezte a fejében az az űrt, valami aprócska hely, valami félreeső zug, de mégis tudta, hogy hiányzik az, ami ott szokott lenni, mintha valami már nem lenne olyan, amilyen volt.

Első ijedtében üzenni akart Alene-nek, aki talán tudja, mi lehet ez. Még élt benne a rettenetes érzés emléke, még át tudott volna adni neki belőle valamit. Ismét lehunyta a szemét és felidézte maga előtt Alene-t, amikor eszébe villant, hogy jobb, ha erről inkább Vasquezt kérdezi. Felidézte maga előtt – és megdermedt. Hirtelen felfogta, mit jelent az az üresség és ettől ismét térdre rogyott. A jel, amit hosszú évek, évtizedek és talán évszázadok óra folyamatosan érzett agyának egy eldugott szegletében, a pislákoló kis fény, amely Vasquez mentális jelenlétét mutatta, megszűnt. Egyszerűen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Javier érezte, hogy szíve gyorsabban kezd el verni és a keze remegett. Nem akarta felfogni, megérteni és elfogadni, pedig tudta, hogy csak egyetlen dolog történhetett.

Vasquez meghalt.