Javier két napig várta, hogy Juanita visszatérjen, aztán feladta. A lány alig néhány perc alatt képes volt elérni, hogy kizökkenjen nyugalmából és ordítani kezdjen, ennek ellenére hiányzott. Furcsa testvérek voltak, furcsa emlékekkel. Mások általában úgy kezdik a történeteiket: amikor kicsik voltunk. Javier soha nem tudta, milyen volt Juanita kislányként, soha nem látta háromévesen és nem tudta, hogy nézett ki tízévesként. Minden emléke ugyanarról a lányról szólt. Juanita számára mindig is a vele egykorú testvért jelentette. Ez persze nem zavarta, hiszen nem is tudta, milyen érzés látni, ahogy valaki felnő.

Azt a néhány embert, akit barátjának nevezett, általában néhány évente látta, volt, akit még ennél is ritkábban, így a változás szembetűnő volt, néha riasztó, néha elgondolkodtató. Már nem volt képes sorba rendezni az emlékeit, képtelen volt évszámhoz vagy bármi máshoz kötni, így ezek a képek mintha csak a levegőben lebegtek volna.

Az első napokban nem érezte jól magát, mégpedig Dávid állapota miatt. Azt hitte, az átváltozás olyan, mint egy múló betegség, egy nátha, amelyik néhány nap alatt elmúlik és utána visszatérhet ahhoz az élethez, amit megszokott. Az igazat megvallva, a betegségekről sem rendelkezett emlékekkel, hiszen amióta átváltozott, soha nem volt beteg és a lepra is inkább csak mint egy szó élt tudatában, már kezdte elfelejteni, milyen érzés volt, ha végigfuttatta ujjait a bőre alatti kemény tapintású daganatokon. Azt hitte, egy szempillantás alatt túl lesznek ezen az egészen és akkor végre nekikezdhet élete legnagyobb feladatának, vámpírt nevelhet Dávidból. Azonban úgy tűnt, az átváltozás soha nem fejeződik be.

Általában hajnalban kelt, nem csak azért, mert Dávid akkor kezdett nyöszörögni, hanem azért is, mert a nap első sugarai olyankor világították be azt a sarkot, ahol aludni szokott. Felkelt és kiment a kúthoz mosakodni. Az egyetlen dolog, amit igazán élvezett, hogy ilyenkor meztelenül szaladgálhatott.

A hideg víztől felfrissült, átmozgatta tagjait, aztán eloldozta Dávidot, hogy ő is megmosakodhasson. Kivételt képeztek azok a napok, amikor üvöltésre ébredt és egy vörösen izzó szemű vámpírkölyköt talált az ágyban, aki egyre növekvő dühvel próbálta kiszabadítani magát a kötelek közül. Ilyenkor csak húzott egy vödör vizet a kútból és a fiúra öntötte, majd ellenőrizte a köteleket és elment ennivalót keresni.

Ahogy teltek a napok, ez egyre kockázatosabbá vált, hiszen a környéken csak három tanya volt és Javier jól tudta, a gazdák nem veszik jó néven, hogy az állataik eltünedeznek.

Bemehetett volna a városba, hiszen még ott volt Andrea kocsija, de aggódott, mi történik távollétében. Talán már észrevették, hogy a nő eltűnt és Javier tudta, hogy ilyenkor mindenféle vizsgálat indul, talán a kocsit is körözik, ha a városban bajba kerül, előfordulhat, hogy napokra is magára kellene hagynia Dávidot. Így viszont nem maradt más, apróbb állatokra kellett vadásznia. Szerencsére Dávid nem volt válogatós, csak ki kellett várnia, amíg olyan állapotba kerül, amikor sokkal kevésbé emlékeztet régi emberi mivoltára.

Napközben általában az udvaron gyakorolt. Rászokott arra, hogy két kardot használjon, sokkal jobban átmozgatta, mint bármilyen más gyakorlat. Kísérletezett, hogyan tudná összehangolni a két kard mozgását és csakhamar ráérzett a dologra, bár pontosan tudta, hogy ahhoz, hogy ezt harcban is bevethesse, nagyon sokat kellett gyakorolnia.

Esténként, amikor lement a nap, Dávid ágya mellett üldögélt és beszélgettek, legalábbis amíg az estefelé érkező roham lehetetlenné nem tette. Ilyenkor csak mesélt, régi történeteket Vasquezről, Alene-ről és másokról, a régi időkről, amikor a Dávid által ismert világból szinte még semmi sem létezett. Néha csak ült az ágy szélén és Dávid ujjait simogatta vagy hozzábújt egy kicsit és hallgatta a szívverését, máskor pedig olyan hasznos dolgokat mesélt, hogy lehet tájékozódni a sötétben, honnan tudhatja meg, merre jár, hogyan tud állatokat fogni.

Voltak kellemetlenebb beszélgetések is, Dávid tudni akarta, honnan van pénze, hiszen nem dolgozik. Őszinte volt, mesélt azokról az üzletekről, amelyeket olyan emberekkel kötött, akiket nem igazán érdekelt, melyik fajhoz tartozik az, aki megoldja a problémáikat. Nem titkolta, hogy néha olyasmit is tett, amire nem volt büszke. Dávid nagyon sokat kérdezett. Javier azt hitte, a fiú egyértelműen elutasítja majd a pénzkeresetnek ezt a formáját, de rugalmasnak bizonyult, bár valószínűleg azért, mert fogalma sem volt, hogyan néz ez ki a valóságban.

Tíz nap múlva Juanita visszatért. Ugyanolyan hirtelen, mint ahogy eltávozott, egyszer csak ott állt az udvaron. Javier persze már hamarabb megérezte, hogy jön és egy kicsit jobban érezte magát tőle, bár sejtette, hogy az öröm nem fog sokáig tartani. Nem mondta el, miért jött vissza és Javier nem kérdezte, felesleges volt. Úgy tettek, mintha az a bizonyos beszélgetés, amely után Juanita elrohant, meg sem történt volna, bár valószínűleg mindketten érezték, hogy egyszer úgyis szóba kerül.

Teltek a napok, Javier most már Juanitával gyakorolt és ezt nagyon élvezte, mert a lány stílusa eltért az övétől, számtalan apróságot lesett el tőle, amely harci stílusát kiszámíthatatlanabbá tette. Esténként ugyanúgy ott ült Dávid ágya mellett, de most már Juanita is csatlakozott hozzá. Javier látta, hogy Dávid nem nagyon örül ennek, de több okból sem akarta elküldeni testvérét. Egyrészt ők egymáshoz tartoznak, Dávidnak meg kell szoknia és el kell fogadnia a lányt, testvéreként kell kezelnie és persze hozzá kell edződnie Juanita stílusához is, ami nem egyszerű feladat. A lánynak is el kellett fogadnia, hogy Dávid már a család része, a családé, amely már soha nem lesz ugyanolyan, mint volt, de másmilyen még lehet.

A Juanita visszatérését követő második héten úgy döntött, hogy megpróbálkozik valamivel. Egy reggel leoldotta Dávid köteleit és a fiút kivezette a tanyaudvarra. Dávid hunyorgott az éles fényben, de maga is meglepődött, hogy szeme milyen könnyen hozzászokott a világossághoz. Körülnézett. Egy düledező istállót látott meg egy kisebb házacskát. Kissé arrébb egy szemétkupacot, azon kívül csak a port, egy-egy fát és a kék eget. A kútnál ott állt Juanita, éppen egy vödör vizet zúdított a saját fejére. Meztelen volt és ettől Dávid zavarba jött, hirtelen ráébredt, hogy rajta sincs ruha és bár Javier mellett ez egyáltalán nem zavarta, a lány látványa szégyenlőssé tette. Javierre pillantott, aki elnevette magát.

– Még sosem láttál meztelen lányt?

Dávid vállat vont. Ahogy vissza tudott emlékezni, talán óvodás lehetett, amikor utoljára látott ilyesmit, de már azt sem tudta, pontosan mit. Azt sem értette igazán, miért kényelmetlen számára a látvány, hiszen alapjában véve nem volt szégyenlős. Javier nem hagyott időt a töprengésre, odakísérte Dávidot a kúthoz, Juanita pedig a kezébe nyomta a vödröt. Dávid vizet húzott és fel sem tűnt neki, hogy a vödör súlyát szinte nem is érzi, csak akkor döbbent rá, hogy képes volt felemelni, amikor feltette a kút kávájára.

– Ez még csak a kezdet. Hadd segítsek! – mondta Juanita, azzal felkapta a vödröt. Dávidnak a lélegzete is elakadt, amikor a jéghideg víz a nyakába ömlött. Dühösen fordult Juanita felé, de még idejében felfogta, hogy a lány nem gúnyosan nevet, inkább jókedvűen. Kiseperte szeméből és hátrafésülte haját, majd Javier felé nézett. Valami nagyon furcsa dolgot érzett, mintha nem csak saját, most már talán kevésbé bizonytalan érzelmei lennének jelen tudatában. Juanita felől jókedvet, Javier felől valami olyasmit érzett, amivel még nem találkozott. Tényleg olyan volt, amilyennek Javier leírta, egyértelműen tőle független érzések, a sajátjától elkülönülve. Nagyon furcsa volt, de egyben izgalmas is. Hirtelen felfedezte, hogy mintha sokkal többet érzékelne a világból. Nem tudta néven nevezni ezeket az eddig nem létező információkat, de tudta, hogy ott vannak.

– Mit szóltok egy kis kergetőzéshez? – kérdezte Javier. Dávid ránézett és úgy érezte, abban a pillanatban átváltozott. Régebben félrevonult volna, mert úgy gondolta, nincs értelme és különben sem lenne képes megfogni senkit, de most csak bólintott és a következő pillanatban már a kút körül rohangáltak.

Mindhárman jól érezték magukat, Javier különösen élvezte, hogy egy időre újra annyi idős lehetett, amennyinek kinézett, Juanita pedig örült, hogy újra együtt lehet a bátyjával. Dávid jobban élvezte a kergetőzést, mint valaha is gondolta volna, sikerült elkapnia Juanitát és letepernie, majd Javierrel birkózott és csak akkor döbbent rá, mit csinál, amikor már mindhárman ott feküdtek a porban egymás mellett és vigyorogtak, mint az óvodások. Csak akkor fogta fel, hogy újra olyan, mint volt, képes járni és szaladni, képes volt felhúzni egy vödör vizet a kútból és mintha az utóbbi hetek, hónapok meg sem történtek volna.

Felpattant. Körülnézett, mivel próbálhatná ki magát. Felkapott egy féltenyérnyi követ a földről és elhajította, a kő süvítve szállt és Dávid döbbenten nézte, milyen messzire sikerült hajítania. Gyorsan felemelt egy valamivel nagyobb követ és azt is elhajította. Javier figyelte izmainak mozgását és elmosolyodott. Dávid felnézett az égre, majd Javierre és úgy érezte, még soha nem érezte magát ilyen jól.

– Látom, élvezed – mondta Javier és rákacsintott. A fiú szélesen elmosolyodott.

– Tök jól érzem magam! Láttad, milyen messzire dobtam azt a követ?

– Láttam. Egész jó volt, de még nem az igazi. Leszel te ennél még erősebb is.

– Már a lábam sem fáj, csak olyan… furcsa, mintha még meg kellene tanulnom használni. Érzem, hogy vannak izmaim.

– Nézd meg a kezed – tanácsolta Javier. Felállt és odaballagott a fiúhoz.

– Nincs rajta semmi, olyan, mint volt.

– Képzeld azt, hogy macska vagy…

– Nyávogjak? – kérdezte kuncogva Dávid.

– Akár nyávoghatsz is, a lényeg az, hogy gondolj arra, ahogy kiereszted a karmaidat.

Dávid benne volt a játékban, elnyávogta magát és úgy tett, mintha meg akarná karmolni Javiert, kezeivel játékosan a fiú felé kapott. Javier elkapta a kezeit, de nem szorította meg, csak tartotta. Dávid megpróbálta megkarmolni, a játék hevében nem is érezte a tompa bizsergést az ujjhegyeiben, majd amikor Javier elengedte és a kezére pillantott, a vigyor lehervadt arcáról és döbbenten meredt ujjaira, amelyek végein hosszú karmok meredeztek. Szemei elkerekedtek és csak nézte saját kezét, lassan behajlította az ujjait, hogy minden szögből szemügyre tudja venni új testrészeit. A karmok tompán csillogtak, úgy néztek ki, mintha csak műkörmök lettek volna, de a furcsa, ismeretlen bizsergés az ujjai hegyén nyilvánvalóvá tette, hogy a karmok hozzá tartoznak.

Egymáshoz érintette őket, a szájába vette az egyiket és megpróbált beleharapni, aztán csak állt és gyönyörködött új fegyvereiben. Szinte tökéletesek voltak, nem volt bennünk semmi szörnyszerű, mintha egyszerűen csak megnövesztette volna őket.

– Ez… ez… félelmetes. Karmaim vannak.

– Tökéletesek – nevetett Javier.

– Ezek most így maradnak? Elég kényelmetlenek lesznek.

– Majd visszahúzódnak, ha lecsillapodsz. Előbb-utóbb megtanulod használni őket. Rendkívül hasznosak, megtartanak, ha meg akarsz kapaszkodni valahol, mondjuk egy fán vagy akár a falon is és fegyvernek is nagyon jók, a márványon is nyomot hagyhatsz velük.

– Lesz még valami meglepetés? Vámpírfogaim is lesznek?

– Nem, az egy hülyeség, bár a fogaid megerősödnek. Erről jut eszembe, nem vagy éhes?

– De! Nagyon is!

– Jól van, akkor várj egy kicsit, mindjárt visszajövök.

Dávid nézte, ahogy Javier eltűnik a ház mögött, aztán ismét karmaival kezdett játszani. Felvett egy követ a földről és megkarcolta, majd összevissza karmolta a kő sima felszínét. Aztán keresett egy faágat és élvezettel farigcsálni kezdte, majd odaszaladt a legközelebbi fához és felnézett rá. A feje felett látott egy vastagabb ágat, nem tudta megítélni, milyen magasan lehet, de megpróbált felugrani és belekapaszkodni, bár sejtette, hogy úgysem fog sikerülni. Az első ugrást elvétette, de mintha karmai valaminek nekiütköztek volna. A második ugrásnál lendületet vett és sikerült megkapaszkodnia az ágban.

Elvigyorodott örömében és alig várta, hogy Javier visszatérjen, hogy megmutathassa neki, milyen ügyes volt. Ahogy ott lógott és élvezte, hogy van a karjaiban annyi erő, hogy megtartsa magát az ágon, hirtelen rádöbbent, hogy ez az ugrás sokkal nagyobb volt, mint gondolta, hiszen szinte egy magasságban volt a ház padlásával.

Lenézett és jóleső borzongással állapította meg, hogy legalább három méter magasan lóg. Hirtelen jókedve lett, hintázni kezdett az ágon és ordítani támadt kedve. Megcsinálta! Képes arra, hogy itt lógjon a fán, nem esett le, nem csúszott ki a kezei közül az ág. Hirtelen ötlettől vezérelve jobb kezével elengedte a fát és vigyorogva vette tudomásul, hogy egy kézzel is képes megtartani magát. Kezet váltott, majd újra megkapaszkodva ismét hintázni kezdett az ágon.

Javier ekkor lépett ki a ház mögül, észrevette a fáról lógó és önfeledten hintázó meztelen fiút és elmosolyodott. Hirtelen arra gondolt, hagyja a fenébe, amit tervezett és inkább szeretkeznek egyet, de aztán úgy döntött, ez a próba fontosabb. Amikor a fa alá ért, intett Dávidnak, hogy ugorjon le. A földet érés nem sikerült tökéletesen, egy átlagember valószínűleg eltörte volna a bokáját egy ilyen leérkezés után, de Dávid vigyorogva állt fel.

– Felugrottam! – újságolta boldogan. – Csak úgy, felugrottam.

– Nagyon ügyes – nézett fel Javier. Egy kicsit meglepte, hogy a fiú ennyire jól halad, de nem mutatta. Dávid közben a Javier kezében lévő tollas valamit nézte.

– Ez micsoda?

Javier megrázta a tollcsomót és az kárálni kezdett. Csapkodott a szárnyaival, így Dávid azonnal felismerte.

– Egy tyúk! Vagy kakas? Mi ez?

– Ebéd…

– Az jó! – lelkesedett Dávid. – Szeretem a rántott csirkét.

Javier nem szólt semmit, de ahogy Dávidra nézett, annak lassan lehervadt az arcáról a mosoly. A tyúkra pillantott, aztán Javierre, majd ismét a tyúkra, aztán tekintete megállapodott Juanitán, aki éppen akkor ért oda, hogy végignézze, mire készül Javier.

– Ugye nem azt akarjátok, hogy megöljem?

– Miért? Eddig élve etted a csirkét? – kérdezte a lány, miközben haját rendezgette.

– Nem, de… soha nem én öltem meg. Minek kell ez? Inkább eszek valami mást.

– Nem!

Javier a fiú kezébe nyomta az állatot, Dávid két kézzel fogta, a tyúk egy pillanatra rámeresztette buta szemeit, aztán heves szárnycsapkodásba kezdett. Dávid eltartotta magától.

– El fogom dobni – mondta. Javier hátrébb lépett, Juanita viszont közelebb ment és ujjai rákulcsolódtak Dávid csuklójára. A szemébe nézett és egészen közel hajolt hozzá.

– Érezd!

Csak ennyit mondott. Dávid értetlenül nézte. Mit kellene éreznie? Kezében vergődött a tyúk, ő meg csak állt és nézte, aztán hirtelen megértette. Olyan érzése támadt, mint amikor a képrejtvényben hirtelen megtalálja a megoldást, amit már percek óta keresett. Végigfutott a hátán a hideg. Érzett valamit! Először azt hitte, a saját félelmét, de aztán… mintha ennek az érzésnek iránya lenne, mintha… pontosan tudná, merről jön.

– Fél tőlem – mondta és a tyúk szemébe nézett. Az állat azonnal elhallgatott.

– Igen. Élvezd, hogy fél tőled.

– Én nem élvezem…

– Dehogynem – suttogta Juanita. – Ki félt eddig tőled? Hányszor érezted már, hogy hatalmad van valaki felett? Milyen érzés tudni, hogy most te vagy az, aki irányít, aki mindent megtehet, akár azt is, hogy örökre elhallgattatja? Felejtsd el, hogy ez egy tyúk, nem ez a lényeg. Most hatalmad van, te rendelkezel az élete felett, mert megteheted.

– De nincs okom megölni… nem ártott nekem.

– Hogyan akarsz egy emberrel végezni, ha egy tyúkkal sem tudsz?

– De ő nem bántott… – nézett fel Dávid és érezte, hogy valami fojtogatja a torkát. Javierre nézett, de a fiú arcáról semmit nem tudott leolvasni, csak nézte őt kíváncsian, de nem szólt.

– Duma – mondta Juanita. – Ez nem ember, ez az ebéded. Meg kell ölnöd, hogy lásd, milyen egyszerű. Szükséged van rá, hogy megtedd. Meg fogod látni, miért.

Dávid a tyúkot nézte. Hirtelen megérezte a súlyát, testének jóleső melegét, puhaságát, szinte látta az állat ereiben keringő vér színét, hallotta szívverését. Rámeredt a tyúkra, mintha most látna ilyet először és megértette, mire gondolt a lány, amikor azt mondta, ez csak ebéd. Ujjaiban a furcsa bizsergés újra felerősödött, a tyúk mintha most fogta volna fel, mi vár rá, újra hangosan kárálni kezdett.

Juanita elengedte a kezeit, Dávid megragadta a tyúk nyakát és egyetlen, finomnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal letépte a fejét. Maga is meglepődött azon, hogy sikerült, a recsegve roppanó, cuppanó hang kissé kellemetlen volt, de nem zavarta annyira, hogy elgondolkodjon azon, mit is tett.

Az állat vére szertefröccsent, jutott belőle az arcára, a mellére is és amikor meglátta a tépett nyakból előbuggyanó vöröslő vért, valami átvette az irányítást a teste felett. Megérezte a vér szagát, a várt undor helyett valamiféle furcsa izgalom fogta el. Nem emlékezett rá, mikor érzett utoljára ilyesmit, de tudta, engedelmeskednie kell az új ingernek.

A vér végigfolyt a kezén, önkéntelenül mozdult és lenyalta róla, most először ízlelte meg a meleg, friss vért és azonnal tudta, hogy ez az az íz, amire várt. Ismerős volt, meleg, selymes és lágy, de nem emlékeztetett arra az ízre, amit még régen érzett, nyoma sem volt a fémes, kissé sós és némiképp undorító anyagnak. Ez egyszerűen… jó volt, mintha egymagában tartalmazta volna mindazt, ami ízlelőbimbóinak a kellemeset jelentette. Valahogy ismerősnek érezte, mintha már kóstolta volna valamikor. Most már értette, miért nevetett Javier, amikor azt kérdezte, mi lesz, ha nem fogja szeretni. Ezt nem lehet nem szeretni, mert ez minden alapja, ez maga az élet, mostantól az õ élete is.

Magához szorította az állatot, szájába vette a véres, tépett nyakat és szürcsölni kezdte a vért. Tudta, milyen látvány lehet, egykori énje talán most öklendezve rohant volna el, de a mostani élvezte. Maga is meglepődött rajta, milyen könnyedén képes volt váltani, milyen gyorsan maga mögött hagyta azt, amitől a legjobban félt. A kezében lévő állatra nézett. Már nem érdekelte, hogy néhány perccel ezelőtt élt, lélegzett és az sem, hogy õ maga is azzal védekezett, hogy nem képes megölni valamit, ami nem ártott neki. Mindez már nem számított, a tyúk azzá vált, aminek Javier nevezte. Ebéd volt, nem több.

Juanita egy kissé gúnyos "látod, így kell ezt"-pillantást küldött Javier felé, sarkon fordult és bement a házba. A fiú nem törődött vele, elégedett volt, minden úgy történt, ahogy várta. Az átváltozás talán hamarosan befejeződik és végre lesz egy igazi társa, akire mindig is várt.

Rápillantott Dávid vérmaszatos arcára és egyre erősödő vágyat érzett, hogy lenyalja arcáról a vért. Valami kedveset akart mondani, de ahogy kinyitotta a száját, Dávid kiejtette kezéből a tyúkot és Javier valami furcsa döbbenetet látott az arcán. Dávid a saját kezére pillantott, amely véres volt, néhány apróbb toll is ragadt rá, a fiú pedig úgy nézte, mint… Javier nem tudott jobb hasonlatot: mint egy ember. Dávid lassan felnézett, egyenesen Javier szemébe. Néhány másodpercig csak álltak egymással szemben, majd Dávid elindult a ház felé. Javier azonnal látta, hogy valami nincs rendben. Talán egy újabb roham? Vagy ez most valami más? Dávid után indult. Mire beért a házba, Dávid már felöltözött, éppen a cipőjét rángatta fel. Javier megállt az ajtóban.

– Mi történt?

– El kell mennem anyámhoz – mondta Dávid. Hangja furcsán színtelen volt és nem nézett Javierre, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Még nem fejeződött be az átváltozás, ebben az állapotban veszélyes vagy magadra és másokra is.

– Nem érdekel. Látnom kell.

– Miért?

Dávid felállt és az ajtó felé tartott, Javier eléje állt.

– Miért?

– Csak. Tudnom kell, hogy mi van vele.

– Otthon van és arra vár, hogy véget érjen az átváltozásod. Megbeszéltük, hogy addig nem keressük, amíg a folyamat tart, de ezt te is tudod.

– Tudom, de… attól félek, valami baja van.

– Nincs semmi baja. Már képes vagy érzékelni a körülötted lévő embereket, ha bajban lenne, arról tudnál.

Dávid meglepve nézett rá, ez új volt számára, de Javier látta, hogy megnyugtatta. Engedelmesen lerúgta a cipőjét és leült az ágyra. Javier megkönnyebbülten fordult el. Egyelőre minden rendben van, bár kénytelen volt hazudni Dávidnak. Nem értette, mi lehetett az, amitől Dávid ennyire aggódni kezdett. Egész este ezen töprengett. Talán a tyúk megölése? Dávid most először vette el puszta kézzel egy hangyánál nagyobb élőlény életét, de ez nem zaklathatta fel ennyire. Mire gondolhatott vagy mi juthatott eszébe? Tudta, hogy ha megkérdezné, nem kapna rá választ és nem is erőltette. Talán majd holnap. Ez lesz a legjobb. Ha Dávidnak nem lesz rohama az éjjel, holnap reggel majd leülteti és elbeszélgetnek. Még az is lehet, hogy elmondhatja neki az igazságot. Elalvás előtti utolsó gondolata az volt, hogy nemsokára minden rendbe jön.

Másnap reggel, ahogy kinyitotta a szemét, már tudta, hogy tévedett.