Sokáig egyáltalán nem hallgattam zenét, nem érdekelt. Ezt utólag visszagondolva elég furcsának tartom, mivel most el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. A konyhában folyamatosan ment anyámék rádiója, azt kezdtem el hallgatni 8-9 éves korom környékén vagy még később. Nem válogattam, azt hallgattam, amit leadtak. Vagyis popzenét. Modern Talkingot, Bad Boys Blue-t, Pet Shop Boys-t és efféléket, de ezt ma már csak csak akkor vallom be, ha kényszerítenek. Mivel nem volt magnóm, nem voltak kazettáim, a CD meg akkoriban megfizethetetlen úri huncutság volt, maradt a rádió, ahol ezek mentek és én meg voltam vele elégedve.

Volt C.C.Catch-nagylemezem (akire szerintem már senki sem emlékszik), rettenetes bolgár kivitelben, félfamentes, szőrös rajzlap-papírba csomagolva, rajta illúzióromboló cirillbetűs feliratokkal. Volt slágergyűjteményem, ami 140 forintba került, a tahó boltos tollal írta fel az árat a lemezborítóra és csak itthon vettem észre, hogy minden dalt magyarok énekelnek, akik nagyjából úgy beszélték az angolt, mint Fekete Pákó a magyart. Kazettám is volt, echte magyar gyártmány, ahol túl hosszúnak bizonyult az eredeti lemez, ezért a B oldalon a Miami Vice Theme mindössze 59 másodpercesre sikeredett. Lekeverték, hogy felférjen a 60 perces kazettára.

Nem is tudom, melyik volt az első keményebb zene, amelyik megtetszett és arra sem emlékszem, mi volt az, ami megfogott benne, csak azt tudtam, hogy ez jobb, mint bármi más, amit addig hallgattam. Talán egy Quiet Riot-szám volt, mondjuk ez:

Persze az is lehet, nem. Az első műsoros kazettám a Scorpionstól a World Wide Live volt. Talán nem szerencsés, hogy rögtön koncertlemezzel kezdtem, ezt ma már nem tenném, de ezzel szerencsém volt. Ma csak mosolygok azon, hogy egyes számokat túl durvának találtam. Ez, ismerve a Scorpions helyét a műfajon belül, kissé nevetséges, de a Cheri Cheri Lady és a You're My Heart után (amit akkoriban Yamaha néven emlegettünk, mert a franc se tudta, mit énekel igazából, de ezt lehetett kihallani belőle) maga volt a nagybetűs hangzavar és a tömény sátánizmus.

Innentől nem volt megállás. Jött a Helloween és a Walls of Jericho, a két Keeper album, ami után el is felejtettem őket egy időre, pedig az a két lemez zseniális volt. Akkoriban még ment a rettentően frappáns nevű A heavy metál kedvelőinek című műsor a Petőfin, hetente egyszer, talán szombaton leadtak egy teljes nagylemezt, előtte kis ismertetővel. Innen ismertem meg a Tyrant nevű bandát, akiktől leesett az állam, mert ilyen vadállat hangot még nem hallottam addig. A lemezborító magáért beszél, a színpadon egy vaddisznó gitározik köpenyben és szöges mellényben.

Aztán jött a Megadeth és a So Far, So Good... So What?, ami azóta is hatalmas kedvencem, annak idején kívülről tudtam minden hangot, minden szöveget és hosszú hónapokig minden nap meghallgattam. Azóta ilyesmi ritkán fordul elő velem, talán kétszer volt olyan, hogy egy lemezt hónapokon keresztül minden nap meghallgattam és nem untam meg. A csúcs eddig több, mint egy év volt, munkába menet és jövet ugyanazt a lemezt hallgattam, de hogy melyik volt az, soha senki nem fogja megtudni :)

 Így lettem rocker vagy valami olyasmi. A mai napig ilyen zenéket hallgatok vagy még ilyenebbeket, néha magam is meglepődök, miket vagy képes végighallgatni, de erről majd legközelebb.