...és itt az első fejezet második része. Ha van kedved, írd meg kommentben, hogy tetszett, mi jut eszedbe róla, vagy amit csak akarsz!

Tehát:

A fiú vergődni kezdett, két kezével megpróbálta eltolni Javier fejét, de a vámpírkölyök akkor már csak a vér szagát érezte. Lefogta a fiú kezeit és szorosan tartotta. Nem akarta bántani, de nem volt abban az állapotban, hogy a lelkével foglalkozzon. Félig ráfeküdt, érezte Killian testének melegét és tudatának kétségbeesett kuszaságát.

A kis tolvaj egy darabig még küzdött, aztán hirtelen elernyedt, de Javier szinte észre sem vette, a fiú vérének édes zamata kezdte elvenni az eszét. Csak ivott, mintha soha nem akarná abbahagyni és képtelen volt bármi másra gondolni.

Hirtelen meglódult vele a világ és arrébb hemperedett a bálán. Egy rövid pillanatig azt sem tudta, hol van, de amikor felnézett, látta felvillanni Juanita égővörös szemeit, aki úgy vetette rá magát a kölyökre, mintha ott helyben szét akarná tépni.

Javier ilyen durvaságért másnak már a hátába állította volna a kardját, de most nem szólt. Nem volt szokás kettőjük között ez a viselkedés, de tudta, milyen hatással van húgára a vér szaga, ő is csak nehezen tudta türtőztetni magát.

Hagyta, hogy Juanita igyon, aztán gyengéden, de határozottan a vállára tette a kezét és hátrébb húzta. Érezte, ahogy húga egy pillanatig ellenáll, rávillantotta tekintetét, aztán engedelmesen elhúzódott. Mindketten érezték a vágyat, hogy újra megsebezzék Killiant, de vissza kellett fogniuk magukat. Lehunyt szemmel várták, hogy csillapodjon bennük az éhség és újra képesek legyenek gondolkodni.

A kölyök még mindig vérzett, ezért Javier lassú mozdulattal, nehogy Juanita félreértse, odahajolt hozzá és lenyalta a sebet, hogy elállítsa a vérzést, aztán hatalmas erőfeszítéssel elfordította a fejét és fogait összeszorítva várt, amíg el nem múlt a kényszerítő érzés.

Izmai megfeszültek, teste meg-megrándult, vért követelt. Nagyon ritkán érezte ezt, legtöbbször meg tudott állni néhány kortynál, de ennek a kölyöknek csodálatos íze volt.

Egész életében csak két olyan lénnyel találkozott, akinek a vére teljesen megvadította. Az első egy dél-amerikai széles csípőjű, nagymellű negyvenes nő volt boglyas koromfekete hajjal, rikító színű ruhában, de ennél többre nem emlékezett. Ez mentette meg a nő életét, mert ha újból találkoznak, nem lett volna képes leállni.

Romantikusan hangzana, ha azt mondaná, hogy a másik Dávid volt, az ő halott testvérkéje, de ez nem lenne igaz. Már tudta, hogy a különleges vér és a gazdája iránt érzett még különlegesebb vágy kombinációjának tragédia a vége.

A másik egy kutya volt. Az út szélén feküdt, keresztülhajtottak rajta és otthagyták, egy-két órája fekhetett ott, még a rovarok sem találták meg. Azóta is bűntudatot érzett, amiért egy állat vére ízlett neki a legjobban, de nem tehetett róla.

Végignézett a kölykön. Killian mozdulatlanul feküdt, egyenletesen lélegzett, energiahullámai tompák és lassúak voltak. Talán mégis túl sokat ittak belőle? Így legalább nem fog elmenekülni.

Már nem volt szomjas, mégis folyamatosan az járt a fejében, hogyan juthatna Killian véréhez anélkül, hogy baja esne. Még a sötétben is látta a világos pihéket a kölyök fehér nyakán, érezte bőre alatt az ér lüktetését, már abban sem volt biztos, hogy a vérét vagy a testét kívánja jobban. Bizonyos esetekben a vér iránti vágy furcsa módon alig különbözik a szexuális vágytól. Juanita is Killiant figyelte, olyan tekintettel, mint általában a korabeli fiúkat szokta.

Javier egy idő után arrébb mászott egy másik bálára, maga mellé húzta Juanitát, aki nem ellenkezett, csak vetett egy utolsó vágyakozó pillantást Killian nyakára, aztán odahúzódott testvére mellé.

– Most mit csinálunk vele? – kérdezte.

– Megdugjuk – súgta Javier, mire a lány elnevette magát és orrával megbökdöste bátyja fülét.

– Peched van! Érzem rajta, hogy engem szeretne. Amúgy ő az a kölyök, aki egész délután követett minket.

– Tudom – sóhajtott Javier. Az első pillanattól érezte, hogy a kölyökből hiányzik az a jellegzetesen vibráló mentális jel, az iránta való érdeklődés jele, amit azonnal felismert volna. Nem mintha Killian lett volna álmai hercege, de egy kis hancúrozásra tökéletesen megfelelt volna. Nem örült a dolognak, de tudta, hogy sokkal nagyobb eséllyel fognak ki egy olyan fiút, aki Juanitára bukik.

– Azt teszel vele, amit akarsz! – mondta, aztán morcosan lehunyta a szemét és megpróbált elaludni.

---

Amikor kinyitotta a szemét, a reggeli napfény keskeny fénysávot rajzolt a bála tetejére, pont az orra elé. A fényben lomhán vitorlázó porszemek csillogtak, Juanitát pedig sehol sem látta. Felült és Killianre nézett, aki a szomszédos bála tetején félig nyitott szájjal, halkan szuszogva aludt. Juanita még az éjszaka összekötözte a kezeit, a zsineget a bála pántjához erősítette, így a kölyöknek elég kényelmetlen pózban kellett aludnia.

Javier alaposabban megnézte. Sportcipőt viselt, amely újkorában fehér volt, most egyszerűen mocskos. Kék, térdeinél kopott farmernadrágját hónapok óta nem tisztíthatták, sötétszürke pólója foltos, dzsekije szakadt és koszos. Ki gondoskodhat erről a kölyökről - vagy kinek kellene?

Átlépett a másik bálára és a fiú mellé térdelt. Killian kinyitotta a szemét. Néhány másodpercig csak nézték egymást, aztán a fiú lehunyta a szemét és lassú mozdulattal elfordította a fejét, felkínálva a nyakát. Javier majdnem elvesztette önuralmát, szinte érezte szájában a kölyök vérének ízét, de nem volt biztos benne, hogy időben le tudna állni, ezért hátrébb húzódott és megrázta a fejét.

– Miért kötöztetek meg? – kérdezte Killian.

– Hogy el ne szökj.

– Meg akartok ölni?

– Nem.

– Megint azt akarjátok csinálni?

– Szeretnénk, de nem biztos, hogy túlélnéd.

– Akkor engedj el. Hallgatni fogok.

– Nem tudom, a húgom mit akar tőled – válaszolta Javier szórakozottan, miközben a fiú arcát nézte. Volt benne valami, ami miatt még mindig kíváncsi volt rá. Energiahullámai szépen formáltak voltak, arcvonásai csinosak. Nem tűnt túl okosnak, Javier úgy gondolta, elhanyagolt külseje éppen ezt bizonyítja.

Killian félreértette a pillantását.

– Nem árulom magam – mondta gyorsan.

– Kár – mondta Javier őszintén.

– Kösz, nem!

– Ne idegeskedj, csak vicceltem. Nem akarlak lefektetni, már úgy értem, pénzért nem. De ha ingyen is bevállalod, akkor érdekelne a dolog.

Killian elmosolyodott, de ugyanabban a pillanatban rájöhetett, hogy Javier komolyan gondolja, mert kissé ijedten komorodott el. A vámpírkölyök látta rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin.

– Érdekel az ajánlat? – kérdezte reménykedve. Killian azonnal válaszolt.

– Nem! Azon gondolkodtam, hogy tényleg azok vagytok-e, akiknek látszotok.

Javier meglepett arcot vágott.

– Azt hittem, elég meggyőzőek voltunk…

Killian elfintorodott, látszott rajta, hogy nem szívesen emlékszik vissza a történtekre.

– Nem akarod leszedni rólam ezt a kötelet? Kérlek! Ne akard, hogy még egyszer összepisiljem magam, annyira megalázó volt.

Javier a kölyök nadrágjára nézett, egy pillanatig elábrándozott bizonyos kézenfekvő lehetőségeken, aztán előrehajolt és mutatóujjának kimeresztett karmával elvágta a kötelet. Killian a csuklóit dörzsölgette, majd felállt, bizonytalanul egyensúlyozva odalépett a bála széléhez és lenézett.

– Szívesen segítek, ha gondolod… – kezdte Javier, de aztán csak legyintett egyet.

Killian leugrott, Javier hallotta, amint talpai a betonhoz csapódtak, a földet érés nem lehetett túl elegáns. Nem ment a fiú után, csak mentálisan követte, ahogy a csarnok egy tartóoszlopához siet és lehúzza a nadrágján a zipzárt. Érezte felőle a megkönnyebbülést és ezen jót nevetett.

Megvárta, amíg Killian végez, aztán utána ugrott. Elsétáltak a csarnok kapujáig, odakint fényesen sütött a nap, enyhe szél fújt a város felől, a levegő friss volt és élettel teli. Egy fán valami magányos madár énekelt, órák óta ismételgette ugyanazt az egy sort. Killian a csarnok bejáratánál szembefordult Javierrel.

– Engedj el, kérlek! Muszáj elmennem, mert már keresnek. Azt mondtad, nem akartok bántani. Esküszöm, hogy senkinek sem beszélek rólatok. Különben sem hinnék el…

Egészen őszintének tűnt és bár Javier tudta, hogy veszélyes, mégis úgy döntött, hagyja elmenni. Amúgy sem szerette volna, ha velük marad és ráhajt Juanitára, aki nyilván örülne, de ő nem akarta nézni, ahogy éjszakánként egymást gyömöszölgetik a sötétben.

– Akkor… elengedsz?

A vámpírkölyök nem válaszolt. Killian várt egy kicsit, aztán lassan hátrálni kezdett. Javier hagyta, hogy elmenjen, bár sejtette, hogy ezért Juanitától kapni fog, de úgy gondolta, jobb, ha megszabadul a kölyöktől. A végén megölnék a vére miatt és még ennél rosszabb is történhet vele.

Csendesen nézte, ahogy a fiú eltűnik a csarnok sarka mögött, aztán visszaballagott a bálához és felkészült a cirkuszra, amit Juanita csinál majd.