Ha valamilyen módon ábrázolnom kellene eddigi életemet, azt hiszem, talán egy olyan emberről írnék, aki egy igen hideg téli éjszakán egyszer csak megjelenik a falu főutcáján. Megáll és szemügyre veszi a házakat. Némelyik egyszerű parasztház, zsúptetővel, fehérre meszelt falakkal. Vannak jellegzetes kockaházak, lehetetlen szürke színre vakolva, sátortetővel. Akadnak még nádtetős, omladozó házacskák és egy-két díszesebb, emeletes villa is. Mindegyik ház kéménye füstöl, laknak odabent, ez látszik abból is, hogy világosak az ablakok.

Az ember elindul az utcán a házak között, szépen lassan ballag, neki már nem sietős. Mindegyik ház ablakán benéz és figyeli az embereket. Az egyik házban öregasszony imádkozik egy alacsony zsámolyon térdepelve, az asztalon gyertyacsonk rezgő fénye világítja be a kis szobát. A másik házban egy család vacsorázik. Körbeülik az asztalt. Lassan, jólnevelten, talán kissé túl kimért mozdulatokkal vágják a húst és törik a kenyeret. Senki sem beszél és nem néznek egymásra. A falon egy kakukkos óra ketyeg és az ember még odakint, az ablak előtt is hallja a hangot: tik-tak-tik-tak...

A harmadik házban hófehér hálóinges gyerekek kergetőznek az asztal körül, nevetnek és látszik rajtuk, hogy boldogok. A következő házban egy idős férfi ül egyedül az asztalnál. Előtte pálinkásüveg és egy pohár. Bizonytalan mozdulattal nyúl az üveg után, reszkető kézzel tölt a pohárba, majd egy óvatos mozdulattal visszaüti a dugót az üvegbe. Mohón a szájához emeli a poharat és egy hajtásra kiissza.

A következő házban kenyeret sütnek, máshol lefekvéshez készülődik egy fiatal pár. Az ember szépen lassan végigmegy a főutcán, minden ház ablakán benéz. Keres valamit, de nem találja. Talán azt sem tudja, mit tenne, ha az egyik ház ablakán keresztül megpillantaná azt, amire várt. Lehet, már nem is tudja, mit keres, már abban sem bízik, hogy létezik bármi is, amit érdemes lenne keresni. Igazából nem is érdekli, mi van odabent, azért néz be az ablakon, mert mást nem tehet.

Csak egyet tud. Hiába menne az ajtóhoz, az zárva van. Nem ez az első utca, amelyen végigmegy. Nem ez az első ház, amely ajtaja zárva van. De ez az utolsó falu. Az út megy tovább, de senki sem tudja, hová vezet.

Az utolsó két házhoz már oda sem megy. A földet bámulja maga előtt, talpa alatt ropog a frissen hullott hó. A falu végén, az utolsó ház előtt megáll és visszafordul. Újra végignéz a főutcán. Nem lát mást, mint saját lábnyomait. Még vár egy kicsit, talán arra, hogy valaki meglássa. Talán arra is, hogy behívják az egyik házba, de azt sem tudja, vajon bemenne-e, hiszen nem ismer senkit és érdemes-e egyáltalán bárhová is bemennie.

Itt emberek élnek, akik azt sem tudják, hogy ezen az éjszakán valaki végigment a főutcán. Pedig bármikor kinézhettek volna az ablakon, de nem tették. Holnap reggel majd felfedezik a lábnyomait. Talán azt is megkérdezik egymástól: ki lehetett? De az is lehet, hogy soha senki nem fog tudni arról, hogy itt járt.