Volt már olyan, hogy eszedbe jutott egy jelenet, ami annyira megtetszett, hogy szinte már láttad, milyen nagyszerű történetet fogsz írni belőle? Gyorsan le is firkáltad valahová, hogy el ne felejtsd, bár úgy érezted, ez maga A Jelenet, amit soha nem fogsz elfelejteni, mert van benne valami nagyon izgalmas, valami nagyon rejtélyes és egyáltalán, egyike a legjobb ötleteidnek. El is döntötted, hogy holnap, legkésőbb holnap elkezded írni. Aztán ahogy teltek a napok, kezdtél rájönni, hogy azon az egy jeleneten kívül az égvilágon semmid nincs, amit felhasználhatnál. Voltaképpen fogalmad sincs, miért is olyan jó. Pedig biztos, hogy jó. Legalább olyan jó, mint az a másik, amit még… igen, amit még tavaly írtál le. Vagy ez itt, amit két éve. Jé, ezek is itt vannak még! Nahát, ezt szinte el is felejtetted, pedig akkor (két éve? három?) napokig ez járt a fejedben. Most meg van belőle… ha jól számolod, huszonhét darab. Huszonhét fájl az Ötletek mappában, huszonhét teljesen egyedi, külön-külön is briliáns ötlet, amelyek már olyan porosak, hogy még az egérkurzor is megakad rajtuk. De a legrosszabb az, hogy ha visszaolvasod őket, már nem érzed, mennyire nagyszerűek voltak. Azok voltak?

Na így érzem magam most.

Az aktuálisan nagyszerű jelenet egy iskolában játszódik. Óra van, a gyerekek a füzet fölé hajolva írnak, esetleg a feladatot másolják a tábláról. Egy pillanatra látjuk a pontos időt a falon függő órán, csak néhány perce kezdődött a tanítás. A tábla tetején aznapi dátum, késő tavaszi, talán április vége, május eleje. A tanítónő, egy középkorú, sötétbarna rövid hajú, szemüveges nő az asztalnál áll, valamit lapozgat, gondolatban máshol jár. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón, a tanárnő felnéz és az egyetlen üres székre pillant. Kissé értetlenül néz az ajtó felé, amely ebben a pillanatban kinyílik, egy fiú lép be rajta. Látszik rajta, hogy sietett, csapzott haja a szemébe lóg, kezében táskáját fogja. Színtelen hangon hadar valami bocsánatféleséget és már indul is a helyére, furcsa, felemás, sáros lábnyomokat hagyva maga után a padlón.

A tanárnő döbbenten markolja papírjait, egyetlen szót sem tud kinyögni. A gyerekek közül is egyre többen néznek fel és amelyik rápillant a frissen érkező fiúra, elkerekedett szemmel, döbbenten ejti ki kezéből a ceruzát. A fiú mindebből nem vesz észre semmit, ledobja a táskáját a padra és leül. A tanárnő nekitántorodik az asztalnak, arcán értetlenség és döbbenet.

A fiú kivesz egy füzetet a táskájából. A füzet dohos szagú és szinte szétmállik, csak a nylonborító tartja egyben, nedves cuppanással landol a padon. Előkerül egy ceruza is. Nincs hegye, fája szétrothadt. A fiú kapkod. Arca falfehér, beesett, szemei alatt fekete karikák. Hosszú barna haja összetapadt, ragacsos tincsekből áll, benne fűszálak és por. Lerángatja magáról vastag kék dzsekijét, amely kopott és gyanús foltok vannak rajta. A szék támlájára teríti, a háta mögött ülők látják, hogy egy helyen végig van hasadva a háta és kilátszik a sárgásbarnára színeződött vattabélés. Bár a pad takarja, de mi látjuk, hogy a fiú nadrágja vastagon mocskos, sötétbarna és fekete foltok összevisszasága a valaha világoskék anyagon, mintha évek óta nem lett volna kimosva. Egyik csizmája hiányzik, meztelen lábfeje fekete a kosztól, lábkörmei alatt gyászkeret. Az egész osztályt valami furcsa, nedves és dohos, egyre fullasztóbb és baljósabb szag lengi be, senki sem tudja vagy inkább nem meri megnevezni, egyedül a tanárnő ismeri fel határozottan a nedves erdei föld szagát és a rothadás édeskés bűzét.

Azt is tudja, honnan ered. A fiút nézi, aki szemmel láthatóan nincs tudatában, mi történik körülötte és mi történt vele az elmúlt három hónap alatt, amíg egy egész város kereste. A tanárnő egyre azt ismételgette magában: istenem, ne engedd, hogy újra megtörténjen…

Az osztályban csend van, néha megreccsen egy-egy pad, a rosszul szigetelt ajtó résén át besüvít a huzat. Senki sem mozdul, egyik-másik kislány falfehér arccal mered a fiúra, egy másiknak remeg az alsó ajka, szemmel láthatóan mindjárt sírva fakad. Van, aki zsebkendőt szorít arca elé és ijedten pislog.

A fiú felnéz és tekintete összeakad a tanárnőével, aki már elejtette a papírjait, azok a lábai előtt hevernek. Egyik kezét szája elé kapja, a másikkal az asztal lapjának támaszkodik. A fiú lassan körülnéz, tekintetében értetlenség és növekvő félelem. Mindenki őt nézi, látja az ismerős arcokat, de mintha mégis minden más lenne. A szemekben döbbenet és félelem. Egyre ijedtebben kapkodja a fejét, hátha meglát valamit, ami ismerős, ami megnyugtató, de nem talál semmit. Akkor észreveszi a dátumot a táblán, majd visszanéz társaira, a rövid ujjú ingekre és rövidnadrágokra, szoknyákra. Végignéz saját magán, mocskos ruháin, a vastag dzsekin, a fél pár csizmán. A tanárnő ekkor váratlanul felzokog és kirohan a teremből, kitaszítja az ajtót, amely hangos csattanással vágódik neki a folyosó falának.

Menekül, mert tudja, mi fog történni. Menekül, mert túl kell élnie. Másodszor is.

Eddig a jelenet. A huszonnyolcadik.

Megy a többihez. Elfér.