A folyosón sötét volt, csak a hold sápadt fénye világította meg valamennyire a falakat, furcsa, félelmetes kékes színben mutatva a nappal ismerős formákat. A padló szürkés márványlapjai most feketék voltak, a mennyezet szinte teljes homályba burkolózott, csak sejteni lehetett a formákat és íveket. A folyosó végén lévő hatalmas üvegtábla mögött sejtelmes árnyak mozogtak. Csend volt, különös, szinte tapintható, kényelmetlen csend. Lenéztem. Hálóingben álltam a folyosó közepén, meztelen talpam alatt éreztem a márvány szinte jeges érintését. Csak saját lélegzetvételemet hallottam, leheletem meglátszott az egyre inkább észrevehető hidegben. Megborzongtam. Mit keresek itt? Nem emlékeztem arra, miért és hogyan jöttem ki a szobámból. Eszembe jutott a nap, az első napom ezen a helyen, az első este, Julien és minden, amire nem akartam emlékezni. Újra megfogadtam, hogy amint lehetőségem lesz rá, megszököm erről a helyről és soha nem térek vissza.

Elindultam a folyosón. Lassan mentem, igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, bár úgy tetszett, olyan nesztelenül lépkedek, ahogy még soha. Hirtelen valami zajt hallottam a hátam mögül. Megpördültem, de senkit nem láttam, a folyosó üres volt, csak azok az ismeretlen árnyak mozogtak csendesen a nagy ablak túloldalán. Egy rövid pillanatig csak álltam és igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy csak a képzeletem játszott velem, amikor mintha valami megmozdult volna az egyik, félig falba süllyesztett fülkénél, amelyben talán egy szobor állt. Egy újabb pillanattal később már ebben sem voltam biztos, de valami ismét odavonzotta a tekintetem. Valami vagy valaki határozottan megmozdult. Magam sem tudom, miért, de megijedtem. Mit is gondolhattam? Hogy indulhatnék el ruha nélkül az éjszakában? Merre mehetnék, hiszen azt sem tudom, hol vagyok? Hogyan jutnék ki az épületből? A gondolat, hogy éjszaka végigsétáljak a mezőn, furcsa, megmagyarázhatatlan félelemmel töltött el. Ismét zajt hallottam. Megpördültem és a következő pillanatban egy sötét árnyat pillantottam meg, szinte közvetlenül magam előtt. Nem volt alakja, mintha maga is egyike lenne azoknak a sötét árnyaknak, amelyek az ablakon túl mozogtak. Talán felsikoltottam ijedtemben, talán csak képzeltem, de a következő pillanatban rohanni kezdtem az ellenkező irányba. A legfurcsább az volt, hogy pontosan tudtam, milyen ostobaságot teszek és már láttam magam másnap reggel, amikor ott állok az igazgató előtt, aki számon kéri rajtam az éjszakai kalandozást.

Lihegve álltam meg a folyosó végén a nagy üvegablak előtt. Vajon ki elől menekültem? Meg sem néztem, csak elrohantam, mint egy kisgyerek. Összeszedtem magam és megfordultam, hogy visszamenjek és bocsánatot kérjek ostoba viselkedésemért, de a látványtól szinte földbe gyökerezett a lábam. A fekete alak közeledett felém, lassan, teljesen hangtalanul és a következő pillanatban megláttam valamit, amitől egész testemben reszketni kezdtem. Az alak arca láthatatlan maradt, de szemei vörösen izzottak üregükben. Ahogy közelebb ért, felemelte egyik kezét, és amikor a holdfény halványan megvilágította ezt a kezet, eltakartam a szemem és térdre rogytam, de ez sem segített, még mindig láttam magam előtt a sárgás csontujjakat.

– Mit keres a folyosón? – hallottam egy ismerős hangot. Egész testemben reszketve kinyitottam a szemem és megpillantottam Bouches urat, aki értetlenül nézett rám drótkeretes szemüvege mögül. Homlokát ráncolva hajolt közelebb.

– Jól érzi magát? – kérdezte. Felálltam és elvörösödve próbáltam valami magyarázatot találni arra, mit keresek az éjszaka közepén a folyosón és miért menekülök előle, de csak dadogni tudtam. Nem is gondoltam arra, hogy hazudjak, hirtelenjében nem is találtam volna megfelelő kifogást, az igazat pedig, hogy nem tudom, mit keresek itt, nem akartam megmondani, mert minden bizonnyal ostobának tartott volna.

– Tudja, hogy ezért büntetés jár? – kérdezte furcsa, színtelen hangon.

– Igen, tanár úr – mondtam halkan. Bouches úr elgondolkodott.

– Mivel is büntessem? Azt hiszem, megvan. Igen, ez lesz a leghelyesebb – mondta, megragadta a vállamat és rám meredt. Tekintetünk találkozott, éreztem, hogy csontos ujjai belemélyednek a vállamba. Néztem az arcát és elszörnyedve láttam, hogy a drótkeretes szemüveg mögött szemei vörös fénnyel felizzanak, gúnyos vigyorra torzult szájából agyarak meredeznek, és csak jön, egyre közelebb, közelebb, közelebb…

Felriadtam. Az első pillanatban azt sem tudtam, hol vagyok, de ahogy körülnéztem, megláttam Jacques-ot a másik ágyon, ahogy a fal felé fordulva aludt. Felkeltem és az ágy szélére ültem. Nem akartam aludni, elegem volt. Sokszor álmodtam ezt, néha szökni akartam, de minden ajtót zárva találtam, néha pedig tanárok üldöztek, de szerencsére soha nem értek el. Szabadulni szerettem volna ezektől az álmoktól, de időről időre előjöttek. Már egy hónapja éltem a kollégiumban, megszoktam a furcsaságokat, megtanultam engedelmeskedni a szabályoknak és nappal úgy tűnt, minden rendben van, de éjszakánként jöttek az álmok. Nem minden éjszaka, de elég gyakran ahhoz, hogy komolyan aggódjak magam miatt. Már régen letettem arról a szándékomról, hogy megszökjek, megértettem, hogy ennél ostobább dolgot nem is tehetnék, de még mindig hiányzott valami, amit nem tudtam néven nevezni. Felálltam és az ablakhoz mentem. Felhős volt az ég, a hold néha kibukkant a felhők mögül, amiről eszembe jutott az álmom és inkább elfordultam. Egyáltalán nem voltam álmos. Az asztalhoz léptem és a hold rossz emlékű fényénél megnéztem a zsebórámat. Hajnali hármat mutatott és tudtam, hogy már nem fogok elaludni. Visszaültem az ágy szélére és elkezdtem magamban felmondani a következő franciaórára feladott verset. Amikor ezzel végeztem, újra elmondtam, de most csak minden második versszakot.

– Miért nem alszol? – hallottam Jacques hangját. Felnéztem. Felkönyökölt az ágyban és úgy nézett rám, mintha minden gondolatomat pontosan ismerte volna.

– Megint rosszat álmodtál? – kérdezte.

– Nem tudnék újra elaludni – mondtam. Jacques felült az ágyban.

– Mit álmodtál? – kérdezte.

– A folyosón voltam és menekültem valaki elől, aki Bouches úr volt, legalábbis azt hiszem.

– Még nagyon korán van, mit akarsz csinálni reggelig?

– Bármit – vontam meg a vállam

– Beszélgessünk?

– Aludj csak, nem akarom, hogy miattam fent maradj.

Úgy éreztem, határozottan kedves tőle, hogy felajánlja, de nem akartam olyan önző lenni, hogy elfogadjam. Nem is értettem, mi van velem, nem értettem az álmokat.

– Biztos, hogy nem akarsz aludni? – kérdezte. Megráztam a fejem. Láttam rajta, hogy gondolkodik valamin, de végül nem szólt semmit, csak visszafeküdt. Lehunytam a szemem és újra elkezdtem mondani a verset, de Jacques félbeszakított.

– Ha akarsz, idejöhetsz mellém – mondta halkan és a falhoz húzódott. Volt valami a tekintetében, amit még soha nem láttam, és ami arra késztetett, hogy elfogadjam az ajánlatát. Egy pillanatra ugyan átfutott az agyamon, hogy ha reggel egymás mellett találnak minket, abból talán baj lehet, de a következő pillanatban már ott voltam mellette. Lehunytam a szemem és éreztem, hogy valami kellemes nyugalom tölt el, valami békés és szelíd érzés. Már nem éreztem magam olyan egyedül.

Az avatási ünnepséget október első vasárnapján rendezték, ez volt a legfontosabb ünnepség, leszámítva az évzárót, amelyet sokkal jobban vártunk. Számomra ezek az ünnepek nem jelentettek semmit, néha egy kicsit furcsán is éreztem magam, hiszen ahogy körülnéztem, láthattam néhány átszellemült arcot, de én bárhogy is erőltettem, képtelen voltam átérezni az ünnep jelentőségét. Bouches úr az avatási ünnepség hetében minden nap elmondta, hogyan zajlik le az ünnepség, mit kell tennünk, mikor hová kell állnunk, néznünk és mit kell mondanunk. Az elején szórakoztatónak tűnt, de a harmadik naptól kezdődően kissé terhes lett a sok ismétlés, magyarázat. Elgondolkodtam, vajon miért nem érzem át, milyen megtiszteltetés a Saint-Michel diákjának lenni?

Julien, akivel pénteken találkoztam, szintén szóba hozta. Ez volt azon kevés alkalmak egyike, amikor beszélgettünk. Elmondta, hogy nagyon keveseknek adatik meg, hogy háromszor láthassák az avatásra díszített üres termet. Ezt nem értettem.

– Első alkalommal természetes, hogy látod, hiszen elsős vagy és téged avatnak, az egész ünnepség neked és rólad szól. Második alkalommal akkor láthatod, ha másodikos lettél és van apródod. Két alkalommal szinte mindenki láthatja, de harmadszorra csak akkor, ha te díszíted fel avatásra, erre a harmadikosokat szokták megkérni, közülük is a legjobbakat.

Nem akartam részt venni az ünnepségen, soha nem szerettem a sorban állást, a beszédeket, zászlókat, jelvényeket, az ünnepélyes hangulatot, jobban szerettem volna csendesen megkapni a jelvényemet, ami az iskolához való tartozásomat jelképezte, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Minden elsős családja meghívást kapott az avatásra, ez külön is feszélyezett. Nagyon hiányoztak a szüleim, de valahogy mégsem akartam, hogy itt lássanak engem. Talán attól féltem, hogy miután találkoztam velük, sokkal jobban fognak hiányozni. Csendesen álldogáltam a többiekkel a nagyteremben és hallgattam az igazgató úr beszédét. Jacques mellettem állt, és amikor ránéztem, jobb kedvem lett. Örültem, hogy van itt egy barátom.

A beszéd után kettesével felsorakoztunk a nagyteremben, az igazgató egyesével szólított bennünket és nekünk fel kellett lépni az emelvényre, ahol a mellünkre tűzték az iskola jelvényét, amit ezentúl mindig viselnünk kellett, majd oda kellett lépnünk az iskola sötétkék zászlajához és a szegélyét megérintve néhány szavas esküt kellett tennünk. Kissé zavart, hogy bár tisztában voltam azzal, mit jelképeznek az egyes szavak és mozdulatok, mégsem éreztem át a jelentőségüket. Számomra csak gépiesen elvégzett rituálé volt az egész és csak csodálni tudtam azokat, akiknek arcán láthattam, mennyire megérintette őket a dolog. Ahogy ott álltam az emelvényen és körbenéztem, megláttam szüleimet. Apám büszkén nézett rám és mosolygott. Visszamosolyogtam. Aztán megláttam Julient, ő is engem nézett. Azt hiszem, mosolygott, de inkább szomorúnak tűnt valamiért. Nem sokat törődtem vele, csendesen beálltam a helyemre. Amikor mindenki sorra került és az elsősök kivétel nélkül ott álltak az emelvényen, elénekeltük az iskola himnuszát és az ünnepség véget is ért.