Teltek a hetek, odakint a fák elhullatták leveleiket, hideg szél fújt, gyakran esett az eső. Reggelenként egyre hidegebb volt és egy december eleji napon leesett az első hó is. Többeket örömmel töltött el a tél közeledte, síelésről, téli utazásokról beszélgettek a fiúk egymás között. Én soha nem szerettem a telet, olyan lehangolónak éreztem, a kopasz fák mintha segítségért nyújtanák görcsös ágaikat az ég felé és a madarak is tanácstalanul repdestek egyik ágról a másikra. A frissen hullott hó látványa ugyan szép volt, de a hideget nagyon nehezen viseltem. Mintha minden meghalt volna néhány hónapra. A kertészlakba sem mehettünk, mivel télen ugyanolyan hideg volt a kis házban, mintha az udvaron álltunk volna, nyomainkat pedig megőrizte volna a hó.

Jacques nekifeszült a tanulásnak és én, mást nem tudván tenni, csatlakoztam hozzá. Egész délutánokat töltöttünk a könyveink fölé hajolva és bármennyire is furcsának tűnt a számomra, szinte könnyedén jegyeztem meg az eseményeket, évszámokat és képleteket. A verskönyvemet lapozgatva jutott eszembe, milyen szép lenne verset írni arról, amit érzek. Verset írni Jacques-ról, magamról, erről a furcsa, de mégis csodálatos barátságról, mindarról, ami történt velünk. Sokszor ültem már az asztalnál rímeket keresve, de hamar rá kellett jönnöm arra, hogy nem tudok verset írni. Ettől egy kicsit szomorú lettem, azt hittem, verset írni könnyű dolog, hiszen csak szavakat kell egymás után tenni és más verseit olvasva nem tűnt ördöngösségnek, de saját kudarcaim ráébresztettek, hogy erre nem mindenki képes. Töprengéseim közben arra is rájöttem, hogy nincsenek szavaim mindarra, ami kettőnk között történt. Barátok vagyunk, ez volt az első gondolatom. De hiszen otthon is vannak barátaim, a régi iskolatársaim, a kis Eric, akit szerettem és a többiek, de rájuk soha nem gondoltam úgy, amint Jacques-ra. Ők mások voltak. Vagy Jacques más, mint a többiek?

– Már csak két nap – mondta Jacques és kinézett az ablakon. Odakint hullott a hó, az ablakpárkányra vastag rétegben rakódott le. Jacques kinyitotta az ablakot és belemarkolt a hóba. Nevetve gyúrt belőle hógolyót, majd úgy tett, mintha meg akarna dobni vele. Csak néztem vidám arcát és arra gondoltam, hogy most több mint két hétig nem fogom látni. Jacques hozzátartozott mindennapi életemhez, reggel őt láttam meg elsőként, este utoljára az ő arcát néztem, napközben egymás mellett ültünk. Már szavak nélkül is értettük egymást, nem akartam nélküle eltölteni a karácsonyt, de tudtam, hogy Jacques szülei már eltervezték az ünnepeket, rokonokhoz utaznak, ezért nem kérhetem meg őket, hogy engedjék el hozzánk. Apám levelében azt írta, mi csendesen fogunk ünnepelni. Csendesen és egyedül, gondoltam. Valahogy nem vágytam a karácsonyra, bár annak örültem, hogy nem a kollégium falai között kell ünnepelnem. Még mindig nem sikerült megszeretnem ezt a helyet, de már elfogadtam, beletörődtem, hogy itt kell élnem. Jó lesz újra látnom anyámat és apámat, Colette-et, a szobalányt, a szobámat, jó lesz újra a saját ágyamban ébredni. Elmosolyodtam. Otthon addig alhatok, ameddig kedvem tartja, nem fog felébreszteni a csengő hangja, este nem kell várakoznom a fürdő előterében, hiszen saját fürdőm van. Ha kedvem van, beszélgethetek az ebédnél és akár este is kimehetek a kertbe, ha úgy tartja kedvem.

– Min gondolkodsz? – ült mellém Jacques és megsimogatta az arcomat, keze még hideg volt a hógolyótól, amelyet végül is kidobott az ablakon. Ránéztem és szerettem volna neki valami szépet mondani, valami kedveset, de végül csak a kezembe fogtam a kezét és rámosolyogtam.

– Furcsán érzem magam – mondta Jacques. – Soha nem szerettem ezt a helyet, de most, hogy elmegyek, még ha csak két hétre is, azt hiszem, hiányozni fog.

– Nekem nem – mondtam. Jacques sietett helyesbíteni.

– Nekem sem a kollégium fog hiányozni, hanem te. Mindig itt vagy mellettem, most olyan furcsa lesz egyedül ébredni. De remélem, azért jól fogom magam érezni. Síelni megyünk a hegyekbe.

– Olyan jó lenne még egyszer kimenni a kertészlakba – mondtam. Jacques felnevetett.

– Látom, nagyon megkedvelted. Hiányzik az öreg faláda és a dohos matrac, igaz?

– Igaz. De leginkább… – elhallgattam. Nem akartam kimondani, hogy leginkább az hiányzik, hogy ismét olyan módon lehessünk együtt, ahogy szoktunk.

– Értem – mondta gyorsan Jacques. Hirtelen összerezzentünk, megszólalt a csengő. Jacques felállt, az ágyához ment és lefeküdt. Én levetettem a köntösömet, felakasztottam a szekrényben, majd lekapcsoltam a lámpát és ágyba bújtam. Csendesen feküdtünk és azon gondolkodtam, talán a nyári szünetben vendégül láthatom Jacques-ot. Saját lakosztályomban lakhatna, akár egy ágyban is aludhatnánk. Sétálhatnánk, kergetőzhetnénk a parkban, lovagolhatnánk és akár fürödhetünk is a patakban. Ezt ugyan anyám tiltotta, de ennek ellenére minden nyáron ott fürödtünk a többi fiúval. Hirtelen eszembe jutott valami. Elképzeltem magam Jacques-kal meztelenül a patakparton és valami furcsa szégyenkezésfélét éreztem. Furcsa volt, mivel hosszú évek óta jártunk szüleim tudta nélkül a patakra és mindig ruha nélkül ugrottunk a vízbe. Soha nem éreztem semmiféle szemérmességet, teljesen természetes volt a meztelenség, most pedig úgy éreztem, talán nem lenne illendő levetkőznöm mások előtt. A fal felé fordultam. Nem értettem, mostanában miért gondolkodom ilyen furcsaságokon. Miért lenne baj, ha Jacques-kal együtt fürdenénk? Ez a gondolat megvigasztalt, egyre biztosabb voltam benne, hogy a következő nyarat együtt töltjük majd és az életünk egyik legszebb nyara lesz.

Kényelmesen elnyújtóztam a fülkében és néztem, ahogy elsuhan mellettem a téli táj. Vidám voltam, mintha csak most értettem volna meg, hogy több mint két hétig nem kell kollégiumi diáknak lennem. Anyámra néztem. Milyen régen nem láttam! Az avatási ünnepség óta csak leveleztünk, szinte el is felejtettem, milyen érzés mellette lenni. Hozzábújtam és ő átkarolt. Jó érzés volt, egy kicsit olyan, mint Jacques-kal, de mégis egészen más. Ugyanolyan meleg és puha érzés, de egészen mást jelentett számomra.

– Remélem, sokat fogsz mesélni a kollégiumról – mondta anyám, mire elnevettem magam. Valóban sok mesélnivalóm lenne!

– Meséljek? – kérdeztem és nagyon megörültem, amikor apám rám nézett és letette az újságot, amit eddig olvasgatott. Örültem, mert ez azt jelentette, hogy csak rám figyel. Meséltem neki hát az első napokról, a szobámról, az első ebédről. Meséltem a tanárokról, a szünetekről, a délutánokról és mindenről, ami velem történt. Majdnem mindenről. Beszéltem Jacques-ról, de magam sem tudom, miért, elhallgattam barátságunk intimebb részleteit, bár csak sejtettem, miért teszem.

– Ó, tehát ő az a fekete hajú fiú, akivel együtt álltál a lépcső tetején – mondta anyám. – Nagyon kedves fiúnak látszik. Igazán bemutathattad volna nekünk.

– Igen, Marc-Antoine, udvariatlanság volt, amit tettél – mondta apám. – Szerettem volna megismerni azt a fiút, akit barátodnak választottál és azt hiszem, ő is örült volna neki, ha megismerhet minket, elvégre a te életed részei vagyunk, amit talán meg akar ismerni. De most hagyjuk ezt, karácsony van, foglalkozzunk vidámabb dolgokkal. Inkább mesélj még arról, milyen a Saint-Michelbe járni? Ha még egyszer gyerek lehetnék, mindent megtennék azért, hogy ott tanulhassak.

Az utolsó pillanatban haraptam el a szót, majdnem elmondtam, mit is érzek a kollégium iránt. Apám bizonyára nem szeretne arról hallani, hogy csak egyvalami, pontosabban egyvalaki miatt viselem el azt a helyet. Meséltem tehát a szabályokról, a tanárokról, Bouches úr ósdi csiptetős szemüvegéről, Gilbert úr tisztaságmániájáról és a többiekről. Beszéltem a földrajzórákról, amikor Gilbert úr átszellemült arccal magyarázott a régi görögökről, Bouches úr unalmas óráiról, a délutáni sétákról. Anyát inkább a fürdő érdekelte és hogy rendesen kimossák-e a ruháinkat és az ágyneműinket. Részletesen kikérdezett az ételekről, tudni akarta, nem szenvedek-e hiányt valamiben. Apám csak mosolygott ezeken a kérdéseken, látszott rajta, hogy elégedett azzal, amit megtudott, a többit pedig amolyan asszonybeszédnek tartotta, amelynek ugyan megvan a helye és az ideje, de csak azután, miután minden fontosabb dolgot átbeszéltünk.

Az első napot azzal töltöttem, hogy körbejártam a kastélyt. Utoljára nyáron láttam és bár nem változott semmi, mégis olyan jó érzés volt újra látni a kertet, amely bár most kopasz volt és hó borította, mégis a nyárra emlékeztetett. Jó volt újra látni a régi folyosókat, jó volt újra elnyújtózni kedvenc karosszékemben, újra látni a szobámat, félrehúzni a függönyt és kipillantani a kertre, a nagy tölgyfára és hagyni, hogy a téli napfény beáradjon a szobába. Örültem, hogy találkozhattam a kertésszel, aki szintén gróf úrnak szólított és levette a sapkáját és beszélgettem Gilberttel, a sorőrrel is, akinek elmeséltem, hogy ugyanígy hívják egyik tanáromat is, erre elmosolyodott és megkérdezte, lenne-e kedvem egyszer apám egyik automobilját vezetni. Természetesen igent mondtam és a szavát adta, hogy keres egy megfelelő alkalmat.

A legjobb mégis az volt, hogy ha kedvem volt, magam maradhattam. Ugyan amióta megismertem Jacques-ot, nem nagyon volt kedvem egyedül üldögélni, mégis jólesett a gondolat, hogy ha akarnám, magamra zárhatnám az ajtót és végre nem egy csengő hangjára kellett ébrednem. Nem kellett álmosan leülnöm az asztalhoz, hogy reggeli előtt még egyszer átismételjem a latinleckét és ebédnél nem kellett csendben maradnom. Beszélgethettem a szüleimmel. Apám az iskoláról kérdezett, mint mindig és azt akarta tudni, ilyennek képzeltem-e és meg vagyok-e elégedve a tanárokkal. Elmesélte, hogy jelentős összeget küldött az iskolának. Ránéztem és arra gondoltam, vajon miért bántja ennyire, hogy ő nem járhatott a Saint-Michelbe? Ennyire fontos lenne neki? Ez talán egy olyan dolog, aminek a jelentőségét soha nem fogom megérteni. Apám szerint az iskola nagyon fontos, nem csak azt tanulhatom meg, ami a könyvekben van, hanem azt is, amit soha nem írtak még le. Azt mondta, egy-két év múlva gondoljak arra, amit most mondott. Megígértem neki.

Beszélgettünk arról is, milyen lesz az életem a továbbiakban. Apám azt mondta, hogy igyekeznem kell, jól kell tanulnom, hogy méltó legyek a segítői címre és másodikos koromban nekem is lehessen apródom, akit segíthetek. Nem sok kedvem volt hozzá, emlékeztem még Juliennel való első találkozásomra és hallani sem akartam a dologról. Mindezt persze nem mondtam el apámnak, de el kellett fojtanom egy mosolyt, amikor arról beszélt, hogy a kollégiumban olyan élményekben lehet részem, amelyeket máshol talán nem szerezhetnék meg.

A karácsony pontosan olyan volt, amilyennek szerettem. Meghívtunk néhány rokont, akikkel év közben nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, de apám szerint a karácsony remek alkalom arra, hogy leüljünk beszélgetni olyanokkal, akiket az év közben valamilyen okból kissé elhanyagoltunk és megpróbáljuk ezt jóvátenni. Megérkezett Maurice bácsi, aki a nagybátyám volt, a feleségével, Sophie nénivel, Etienne bácsi, aki katonatiszt volt és most is valahonnan Algériából érkezett, hogy velünk töltsön néhány napot. Kis késéssel megérkezett Jean-Francois is, aki anya öccse volt és aki soha nem engedte, hogy bácsinak szólítsam. Különös ember volt, nem sokat beszéltünk róla, de az elejtett megjegyzésekből és kihallgatott beszélgetésekből kideríthettem, hogy ő a család fekete báránya, furcsa barátai és ügyletei miatt távol került a családtól, egyedül anyám ragaszkodott hozzá, mint kedvenc testvéréhez. Jean-Francois magával hozta Marcelt is, aki két évvel volt fiatalabb nálam és akire már alig emlékeztem. Amikor legutóbb találkoztam vele, nyolcéves volt és csak egy átlagos kisfiú maradt meg az emlékeimben, aki az ólomkatonáim iránt érdeklődött és arról mesélt, hogy ha nagy lesz, király lesz valahol egy szigeten. Most szinte megdöbbentem a változáson. Marcel nagyot nőtt, már csak egy fejjel volt alacsonyabb, mint én, barna apródfrizurájával és hatalmas barna szemeivel határozottan csinos fiú volt.

Mindenkitől megkaptam az ajándékokat. Maurice bácsi ajándéka, a Le Chatelier család egyik régi tagjának ezüstveretes kardja inkább amolyan szimbolikus ajándéknak volt tekinthető, mintsem valóságosnak. Maurice bácsiéknak soha nem született gyerekük és úgy éreztem, ez az ajándék inkább az ő soha meg nem született fiuknak szól. Etienne bácsi saját könyveit hozta el nekem, ő ugyanis fiatalabb korában nagyon sokat utazgatott és az emlékeit le is írta. Gyönyörű, díszes könyvek voltak, valóban örültem nekik, de valahogy hasonlóképpen éreztem, mint Maurice bácsi ajándékánál. Amikor egy pillanatra tekintetem találkozott apáméval, már tudtam, hogy igazam volt. Rendkívüli udvariassággal köszöntem meg az ajándékokat és láttam, hogy örülnek neki. Egy kicsit sajnáltam őket.

A legszebb ajándékot Jean-Francois adta. Nagy fadobozban hozta magával I. Napóleon egyik, az olasz partoknál elsüllyesztett kétárbócosának, a Mercure-nek kicsinyített mását. Csodálatos munka volt, minden apró részlet egyezett, a vitorlák, a kötelek, az orr faragványai mind-mind olyanok voltak, mint az igazin, az apró lőrések mögül ágyúk csövei villantak elő. Megköszöntem, de Jean-Francois elhárította a köszönetet.

– Marcel érdeme, ő választotta ki.

Odamentem a fiúhoz, neki is megköszöntem és biztosítottam arról, valóban nagyon tetszik. Rám nevetett.

– Tudtam, hogy tetszeni fog. Nekem ez a kedvenc hajóm – mondta. Megsimogattam barna haját és arcon csókoltam. Kissé csodálkozva nézett rám, de nem szólt semmit. Az este folyamán többször is úgy éreztem, hogy engem figyel, de csak kétszer találkozott a pillantásunk, mindkétszer rám nevetett és mintha csak szégyellné jókedvét, gyorsan másfelé nézett.