Reggeli után benéztem Marcel szobájába, a kis vendégszobát kapta meg az enyémmel szemben. Az ablaknál állt és a kertet nézte. Megálltam az ajtóban és csak néztem, barna apródfrizurájával, szűk kék nadrágjában és fehér pulóverében az ablakkeretnek dőlve kedves látvány volt. Kopogtam az ajtón. Megfordult és amikor meglátott, elmosolyodott.

– Bejöhetek? – kérdeztem.

– Gyere csak. Már vártam, hogy bejössz – mondta.

– Miért? – kérdeztem meglepetten.

– Reménykedtem, hogy te is unatkozol és hogy majd együtt csinálunk valami érdekeset – mondta kaján mosollyal és ahogy rám villantotta tekintetét, hevesebben kezdett dobogni a szívem.

– Megmutassam a házat? – kérdeztem.

– Nézzük meg – mondta és már indult is. Ahogy elment mellettem, kinyúlt és megfogta a kezem, magával húzott. Elindult a folyosón, én pedig mentem utána. Marcel nagyon kíváncsi volt, minden érdekelte, a falon függő képeket nézegette, közben elmesélte, hogy az ő házukban milyen képeket találnék. A folyosó végén megállt egy római kori fiúszobor másolatánál és melléállt.

– Nézd csak, olyan magas volt, mint én – mondta, majd egyik kezével átfogta a szobor derekát és úgy tett, mintha élő társa mellett állna.

– Anyám azt mondja, szép vagyok – jelentette ki, majd rám nézett.

– Melyikünk szebb, a szobrotok vagy én?

A kérdés teljesen váratlanul ért. Sokat nézegettem ezt a szobrot régebben is, igaz, az utóbbi napokban már mást láttam benne, mint akár az utolsó nyáron. Szépnek tartottam és csodáltam a szobrászt, aki faragta, még akkor is, ha csak másolta. De ahogy végignéztem a két fiún, a meztelenségében is előkelő római fiún és a fehér pulóveres Marcelen, nem tudtam, mit mondjak neki.

– Persze igazságtalan dolog, hogy én fel vagyok öltözve, míg ő nem, de azt hiszem, így is én vagyok a szebb. Nem kívánom, hogy dönts – mondta és ellépett a szobor mellől. Bejártuk a házat, de gondolataim vissza-visszakanyarodtak a szoborhoz.

– Megmutassam az automobilokat? – kérdeztem, remélve, hogy le tudom nyűgözni. Felcsillant a szeme és már vonszolt is lefelé a lépcsőn, alig tudtam követni. Felöltözködtünk, csizmát húztunk. Indulás előtt bekopogtattam a szalonba, ahol apámék üldögéltek és beszélgettek.

– Megmutathatom Marcelnek az automobilokat?

– Menjetek csak – mondta apám nevetve.

A kapu előtt megálltunk és körülnéztünk. Marcelhez fordultam és kedveskedni akarván neki, megigazítottam a sálat a nyakában, közben mintha csak véletlenül tenném, megsimogattam az arcát. Nem szólt semmit, de úgy tűnt, nem bánja. Hátraballagtunk az automobilokhoz. Az öreg Jean éppen az egyiket tisztogatta, amikor beléptünk. Felnézett, majd elénk sietett és lekapta a sapkáját.

– Nahát, a gróf úr és Marcel úrfi – mondta.

– Megmutatnám Marcelnek a kocsikat – mondtam, mire Jean csak bólogatott.

– Csak nyugodtan, gróf úr. Vegyék le a kabátjukat és hozzák be hozzám, nehogy összegyűrődjön. Jöjjenek csak, jöjjenek! – és már indult is. Utánamentünk a kis szobába, ledobtam a kabátom és lesegítettem Marcelét is, majd visszamentünk. Körbejártuk a kocsikat, közben elmeséltem, mi mire való. Beültünk az egyikbe, Marcel elbűvölten ült a kormánynál és a kapcsolókat, pedálokat nézegette.

– Ha nyáron is eljössz hozzánk, apám biztosan megengedi, hogy vezesd itt az udvaron – mondtam, mire rám nézett, szemében valami furcsa, hitetlenkedéssel vegyes csodálkozással. Felelőtlen ígéret volt, apám még nekem sem engedte, hogy kipróbáljam, de mindenáron mondani, ígérni akartam neki valamit.

– Visszajövök – mondta kedvesen és újra a kormánykerék felé fordult.

A kertben sétálgattunk Marcellel, a sövényből készített kis útvesztőben járkáltunk. Néha előreszaladt, majd visszajött és ahogy telt az idő, egyre közvetlenebb és barátságosabb lett. Az egyik kanyarban elgondolkodva seperte le a havat egy kis kőtalapzatról és hógolyót gyúrt belőle, majd elhajította. Előreszaladt, majd ismét visszajött és a kezeit dörzsölte. Odaléptem hozzá és a kezembe fogtam a kezeit, hogy megmelegítsem. Most sem szólt semmit, de elmosolyodott és ettől olyan boldog lettem, hogy megcsókoltam az arcát.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte halkan.

– Azért, mert szeretlek – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott. Amikor kimondtam, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Nem tudtam, miért mondtam, nem tudtam, miért ezt mondtam, csak gondoltam rá és a következő pillanatban már késő volt. Marcel tűnődve nézett rám és csak reménykedhettem, hogy semmi rosszat nem talál ebben az ártatlan szóban. Aztán hozzám hajolt, arcon csókolt és azt mondta:

– Kedves tőled. Én is szeretlek, hiszen rokonok vagyunk.

Megkönnyebbültem és szinte azonnal bizonygatni kezdtem magamnak, hogy amikor kimondtam azt a szót, nem másra gondoltam, mint a rokoni szeretetre. Mi másra is gondolhattam volna?

Amikor elindultunk a kastély felé, megfogta a kezem. Ettől egy kicsit meglepődtem, hiszen már nem volt olyan kicsi, hogy kézen fogva sétálgasson velem, de természetesen nem szóltam semmit és örültem, hogy keze befészkelte magát a tenyerembe.

– Lehet, hogy apám engem is beírat a kollégiumba – mondta hirtelen.

– Szeretnél kollégista lenni? – kérdeztem, mire azonnal rávágta:

– Nem!

Nem szóltam semmit, nem volt rá szükség. Kezdtem érteni, miért hozta el őt Jean-Francois és egy kicsit szégyelltem magam helyette is. Nem tudtam, mit mondjak neki. Két év múlva talán ő is a Saint-Michel diákja lesz, mindazzal szembesülnie kell, amivel nekem. Nehéz volt? Nem tudtam volna egyértelműen megmondani. A szabályok egy része túlságosan merev, a tanárok furcsák és szigorúak, de semmiképpen sem olyan rossz, mint amilyennek elképzeltem magamban. Vajon megváltoztam ez alatt a fél év alatt? Vajon Marcel meg fog változni? Miért fontos a Le Chatelier családnak, hogy mindenki, aki csak teheti, kollégista legyen?

– Milyen odabent élni? – kérdezte. Nagyot sóhajtottam. Ha Jean-Francois azt akarja, hogy beszéljem rá Marcelt a kollégiumra, most kell megtennem. Hirtelen úgy éreztem, mintha valami rossz dolgot készülnék tenni és nem értettem, miért érzem ezt. A kollégium nem rossz, győzködtem magam, Jacques-ra gondoltam, aki - és erre csak most döbbentem rá - két napja eszembe sem jutott, pedig amikor elváltunk, nem hittem volna, hogy akár csak egyetlen pillanatig is elfeledkezhetek róla. Milyen odabent élni? Megadtam magam. Mesélni kezdtem mindarról, amit viccesnek tarthatott, elmeséltem, hogy Cartier magára döntötte a tintatartóját, hogy néha a reggeli órán elalszik valaki a hátsó padban és olyankor minden erőnkkel azon vagyunk, hogy visszatartsuk a nevetést, elhallgattam viszont a kollektív büntetést, ha valaki mégis felnevet. Meséltem a könyvtárról, ahol több tízezer kötet közül lehet válogatni, meséltem az önképzőkörökről és elhallgattam, hogy jómagam egyiknek sem vagyok tagja. Beszéltem a barátságokról, amelyek egy kollégiumban kötődhetnek és elhallgattam bizonyos dolgokat, amelyeket pedig jó lett volna elmesélni.

– Szeretsz ott lenni? – kérdezte. Jacques-ra gondoltam.

– Igen – mondtam.

– Azt hiszem, én nem fogom szeretni…

– Ne légy ebben olyan biztos. Lehet, hogy akad majd egy fiú, akivel jó barátok lesztek, mindent együtt csináltok majd. Ezen kívül lesz egy segítőd is, aki végigkísér az első éven, elmagyarázza azt, amit tudnod kell.

– Neked is van segítőd? – kérdezte kíváncsian.

– Persze.

– Sokat segít? – kérdezte. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű dolog hazudni. Mesélni kezdtem neki arról, milyennek szerettem volna a kapcsolatomat Juliennel, csak azt hallgattam el, hogy a valóságban mindez hogyan játszódott le. Közben azon gondolkodtam, miért is csinálom ezt. Tudnia kellene az igazságot. Ezt még Jean-Francois-nak is tudnia kellene.

Marcel sokáig hallgatott, majd felém fordult és azt mondta:

– Jó lenne, ha te lehetnél a segítőm!

Azzal elszaladt. Csodálkozva néztem utána. Azt hiszem, megkedveltem, úgy gondoltam, mellette kell lennem, beszélnem kell hozzá, meg kell fognom a kezét. Nagyon jólesett, hogy ebédnél nem a helyére ült az asztalnál, hanem mellém. Láttam, hogy ez nem kerüli el Jean-Francois figyelmét sem.

Este Marcel bekopogott hozzám. Az ágyamban feküdtem és egy régi képeskönyvet nézegettem az ősi Egyiptomról. Máskor szívesen olvasgattam a régi időkről, most csak a képeket nézegettem, gondolatban a sivatagban jártam. Marcel csendesen leült az ágy szélére. Fehér hálóing volt rajta, ami éppen a térdéig ért. Rám mosolygott, én pedig arrébb húzódtam és intettem, hogy üljön mellém. Bemászott az ágyba és kényelmesen elhelyezkedett.

– Mit olvasol? – kérdezte. Megmutattam neki a könyvet.

– Te is szereted Egyiptomot? – kérdezte lelkesen. – Ki a kedvenc istened?

– Nincs kedvencem – mondtam elgondolkodva. Sohasem gondoltam, hogy lennie kellene, csak olvasgattam róluk, érdekeltek a furcsa, félig ember, félig állat istenek, a piramisok, de kissé nevetségesnek éreztem, hogy valamelyik is a kedvencem legyen.

– Nekem van, mégpedig Basztet – mondta.

– Miért éppen ő? – kérdeztem megütközve. Biztos voltam benne, hogy Rét választja vagy Amont, mint a legnagyobbak egyikét, esetleg Apofiszt, ha vonzzák a sötét dolgok, de hogy pont az öröm és vigasság macskafejű nő alakjában ábrázolt istene a kedvence, azt nem hittem volna és ezt el is mondtam neki.

– Ré és Amon unalmasak – mondta Marcel. – Mindenki őket szereti, én nem akartam szeretni őket. A rosszakat sem akarom szeretni, ezért nem választottam Apofiszt. Mit szeressek egy kígyón? Egy macska olyan kedves tud lenni.

Elhessegettem a gondolatot, hogy Basztet nem csak az öröm és a vigasság, hanem a termékenység, a szerelem és a testiség istennője is. Honnan tudhatna erről Marcel? De amikor a könyv lapozgatása közben a vállamra hajtotta a fejét és megéreztem hajának illatát, már nem is találtam olyan furcsának a dolgot. Karcsú fehér lábai az enyém mellett pihentek, a hálóing felcsúszott rajtuk és látni engedte az egyik combját.

– Tudtad, hogy újévkor macskaszobrokat ajándékoztak egymásnak az emberek? – kérdezte és rám nézett. Megsimogattam az arcát.

– Ennyire szereted a macskákat?

– Igen, a legszebb állatok. Puhák és kedvesek.

– Akkor olyanok, mint te – mondtam és megcsókoltam, mire szégyenlősen elmosolyodott és hagyta, hogy a haját simogassam.

– Újévkor rólam csinálnál szobrot? – kérdezte. Elnevettem magam. Marcel hirtelen kiugrott az ágyból és megállt mellette.

– Most megmondhatod, ki a szebb, a szoborfiú a folyosón vagy én. Egyenlő feltételekkel versenyzünk, te leszel a bíró – mondta és megragadta hálóingét. Mielőtt bármit is tudtam volna mondani, egyetlen mozdulattal lehúzta magáról és a szoba közepén beállt abba a pózba, ahogy a római szoborfiú állt odakint a folyosó végén.

– Ő egy kicsit izmosabb – mondta és sietve hozzátette:

– De az én hajam sokkal hosszabb. Szerinted ki a szebb?

Felkeltem és odaléptem hozzá. Felkaptam a földről a hálóingét, amelyet hanyag mozdulattal dobott le és rá akartam adni, de hátralépett.

– Még nem válaszoltál.

– Meg fogsz fázni – mondtam és arra gondoltam, ha valaki most benyitna az ajtón, mivel magyarázná a látványt?

– Akkor válaszolj – makacskodott.

– Te sokkal szebb vagy.

– Akkor most lássunk téged – mondta.

– Már késő van – mondtam zavartan, de nem mozdult.

– Látni akarlak! – mondta. – Tudni akarom, hogy melyikőtök a szebb.

– A szobor szebb – mondtam és meglengettem a hálóinget.

– Csak nem szégyelled magad előttem? – kérdezte. Abban a pillanatban világosan tudtam, mit kellene mondanom, de csendben maradtam és engedelmesen kibújtam a hálóingemből. Marcel komoly arccal mért végig. Beálltam a szoborfiú pózába és Marcel csendesen körbejárt. Pillanatról pillanatra nevetségesebbnek éreztem a helyzetet és attól féltem, valami rossz fog történni.

– Azt hiszem, én jobban hasonlítok rá – mondta végül csendesen. Ujjait végigfuttatta a mellkasomon. Csak most ébredtem rá, hogy mindketten meztelenül állunk a szoba közepén, én még ostoba módon a szobor pózába meredve, ő pedig előttem áll és egyik kezével a vállamat fogja.

– Vajon miért készítették ezt a szobrot? – kérdezte Marcel. Végre képes voltam megmozdulni. Lenéztem rá, átfogtam a vállát és az ágyhoz kísértem. Lefeküdtünk és magunkra húztam a takarót.

– Talán egy tornacsarnokba készült – mondtam.

– Olyan… szép – mondta Marcel elgondolkodva. – Vajon mennyi ideig dolgozott rajta a mester? Talán napokig vagy hetekig? Akár hónapokig is… a fiú pedig minden nap elment hozzá és órákig ott állt, hogy a mester dolgozhasson. A mester hosszú ideig nézte a fiút és… nem gondolod, hogy szerelmes volt belé?

A kérdés hallatán úgy éreztem, mintha jéghideg vízbe dobtak volna. Miről beszél ez a gyermek, hogyan lehetséges, hogy a réges-régi szobrászról és kis modelljéről a szerelem jut eszébe? Mit tudhat ez a kisfiú erről az egészről… és vajon mit tudhat rólam?

– Miért… miért lett volna szerelmes belé? – kérdeztem.

– Nem is tudom… talán azért, mert hosszú hetekig, talán hónapokig dolgozott ezen a szobron, minden apró részletén. Miért tette volna, ha nem akart tökéleteset alkotni, a lehető legjobban lemásolni azt a fiút, akit szeretett?

– Ahhoz, hogy kőbe faragja, nem szükséges, hogy szerelmes legyen belé. Csak meg akarja mutatni a világnak, azt akarja, hogy mások is lássák.

– De ahhoz szeretnie kell. Mi értelme van kőbe faragni valakit, aki iránt semmit nem érzünk?

– Lehet, hogy valaki megrendelte tőle a szobrot.

– Lehetséges. Te rendelnél ilyen szobrot? – kérdezte.

– Rendelnék – mondtam mosolyogva. – Mégpedig rólad.

– Kedves tőled – mondta. – De rólam nem szükséges szobrot faragtatnod, hiszen itt vagyok, és ha kedved van, nézhetsz.

Vajon tudta-e ez a fiú, hogy mit beszél? Nagy barna szemeiben ártatlanság, de szavai azt sugallják, jóval többet tud, mint amit gondolni lehet. Vagy talán csak én hiszem így, én vélek szavai mögött titkos jelentést? Szótlanul lapozgattuk a könyvet, ő szorosan mellettem feküdt, lába az enyémhez simult, néha megfogta a kezem, amikor lapozni akartam és nem engedte el, csak akkor, ha már minden alaposan megnézett. Mindez annyira ártatlan volt, hogy nem állhattam meg mosolygás nélkül.

– Álmos vagyok, megyek aludni – mondta hirtelen és kimászott az ágyból. Csendesen néztem, ahogy a földön heverő hálóingéhez lép és belebújik. Még egy utolsó pillantást vethettem rá és azt gondoltam, soha nem látom így többet. Még visszalépett ágyamhoz és búcsúképpen megcsókolt, aztán fürgén az ajtónál termett és már el is tűnt.

Mi történt itt? Miért vagyok teljesen összezavarodva, ha rá gondolok? Miért hiszem, hogy az ártatlan külső, ez az angyali arc csak álca és mögötte egy olyan gyermek lakozik, aki többet tud, mint gondolná az ember. Marcel kérdései valahogy nem illettek ahhoz a tiszta tekintethez, amelyet rám vetett. Vagy talán mindez csak az én képzeletemben létezik?

A következő napon mindenki hazautazott, de egyedül Marcel hiánya fájt. Még láttam magam előtt kedves mosolyát, ahogy búcsút int a vonat ablakából. Azt hiszem, megszerettem, bár az együtt töltött néhány nap szinte arra is alig volt elég, hogy megismerkedjünk. Szerettem, ha ott volt mellettem, ha nevetett, ha beszélt, szerettem hallani a hangját és az egész olyan furcsán ismerős volt. Most, hogy egyedül maradtam, szinte az első perctől kezdve unatkoztam, hiába néztem át újra a karácsonyi ajándékokat, hiába mentem le sétálni a kertbe, bármit csináltam, valami mégis hiányzott. Nem tartott sokáig, mire rájöttem, mi a baj. Egyedül voltam. Eddig soha nem zavart, ha egyedül vagyok, szívesen voltam magamban, de most, hogy Marcel is elment, szükségem volt valakire, aki mellettem van. Hiányzott Jacques. Még három nap volt hátra az iskolakezdésig és életemben először vártam, hogy véget érjen a szünidő. Látni akartam Jacques-ot, a mosolyát, hallani a hangját vagy csak nézni, ahogy alszik. Jacques a barátom volt és szerettem, vele akartam lenni. Úgy éreztem, ez teljesen természetes részemről.

Délután lefeküdtem aludni, ami nem volt szokásom, de semmi nem volt, amivel elfoglalhattam magam. Ugyan kaptunk szünidei feladatot, de azt az első két napon megcsináltam, hogy később már ne kelljen foglalkoznom vele. Amikor felébredtem, körbejártam a kastélyt, megálltam a folyosó végén a római fiú szobra előtt. Marcel jutott eszembe. Körülnéztem, nehogy meglásson valaki, aztán egy gyors csókot adtam a szobor szájára, majd továbbmentem.