Néhány társammal a könyvtárban segédkeztem Gilbert úrnak, így késve érkeztem a feldíszített nagyterembe. Megálltam a nagy kétszárnyú ajtó mellett, onnan hallgattam a tanévnyitó beszédet. Körbenéztem a teremben. A kastély, amely otthont adott a kollégiumnak, régen egy arisztokrata család lakhelye volt, akik a múlt század elején az iskola rendelkezésére bocsátották az épületet, amely az átalakítások ellenére magán viselte az akkori idők stílusát. A terem berendezése már a kollégium igényeinek megfelelően lett átalakítva, az emelvény uralta a terem hátsó részét, a többi helyet a sorban felállított, egyszerűen faragott padok foglalták el és amikor senki sem volt a teremben, a padsorok olyan érzést keltettek, mintha az ember templomban járna.

Miután az igazgató befejezte a beszédet és megnyitotta az évet, elénekeltük az iskola himnuszát, majd a tanárok vezetésével megkezdődött a kivonulás. Mivel nem kellett sietnem sehová, ottmaradtam az ajtónál és figyeltem a többieket, ahogy az osztálytermek felé mennek. A negyedikeseket, a legnagyobbakat nem nagyon ismertem, talán kettőjük nevét tudtam, a többiekét nem. Nem is nagyon találkozhattunk velük, a két felső évfolyam a kastély másik szárnyában lakott és én, néhány társammal ellentétben, soha nem szöktem át hozzájuk egy kis éjszakai beszélgetésre. Utánuk a harmadikosok jöttek, akiket mi, másodikosok szinte kivétel nélkül ismertünk, mert elsős korunkban ők voltak a mi segítőink, ahogy ez már hagyomány az iskolában. Jacques valószínűleg örömmel üdvözölte volna Thierry-t, régi segítőjét, én pedig félrenéztem és arra gondoltam volna, vajon mi lehet Juliannel, akiről senki sem beszélt, amióta elment.

Utánuk a mi évfolyamunk jött, akik közé be kellett volna állnom, de nem tettem, inkább beljebb húzódtam egy kicsit egy beszögellésbe, mivel jöttek az elsősök, akiket alaposabban is szemügyre vettem. A mi iskolánkban hagyomány volt, hogy az elsősöket egy-egy másodikos vette gondjaiba, vezette be az iskolai életbe és segítette a tanulásban. A kiválasztás nem önkéntes alapon történt, a párokat a tanárok állították össze alapos megfontolás után. Én jó tanuló voltam, majdnem kitűnő, saját megítélésem szerint elég jó ahhoz, hogy ezt a feladatot becsülettel elvégezzem, így hát szemügyre vettem az elsősöket, találgatva, vajon ki lesz az a fiú, akivel ezt az évet együtt töltöm majd. Néztem az kettes sorokban elvonuló fiúkat és eszembe jutott az a nap, amikor én is ott lépkedtem közöttük és a szó valódi értelmében rettegtem attól, vajon mi fog történni velem ezen a számomra teljességgel idegen helyen. Akkor azt hittem, soha nem fogom megszokni a kollégiumot, az első este azt tervezgettem, hogyan fogok az első adandó alkalommal megszökni. Mielőtt szüleim idehoztak volna, szinte egyetlen napot sem töltöttem távol tőlük és a hirtelen változás nagyon megviselt. Azt gondoltam, a kollégium valami olyasféle hely lehet, mint ahogyan azt néhány könyvben olvastam, egy szűk börtön gyerekeknek, ahol a nap huszonnégy óráját tanulással töltik, a tanárok pedig barna csuhás papok, akik hosszú pálcával járnak és a legkisebb hibáért is a kezünkre ütnek.

Jacques oldalba bökött, ez kizökkentett gondolataimból. Ott állt mellettem és az elhaladókat figyelte, észre sem vettem, mikor surrant oda mellém.

– Találtál valakit? – kérdezte kíváncsian. Vállat vontam.

– Sajnos én egyetlen kis grófot sem láttam. Azt hiszem, kénytelen leszel beérni egy hozzám hasonló egyszerű halandóval.

Anyám szerint Jacques helyes fiú, de mindig, mikor ezt mondta, odavont magához, megcsókolt és azt mondta, én mégis szebb vagyok. Ettől mindig egy kicsit zavarba jöttem, soha nem gondoltam magamról, hogy szép lennék. Néha szemügyre vettem magam a tükörben, de nem tudtam, mire gondoljak. Csak egy vékony, kissé sápadt barna hajú fiút láttam, nagy barna szemekkel, szépen ívelt szemöldökökkel, ahogy anyám szokta mondani. Szerinte nagyon jól áll, ha nevetek, mert kedvesen tudok mosolyogni és olyan kedvesen csillog a szemem. Nem sokat foglalkoztam a dologgal, bár én is észrevettem a szépet, nemegyszer megcsodáltam egy csinos arcot, közben arra gondoltam, a szépség hamar elmúlik, ha az ember felnő, a felnőttek lehetnek nagyok, híresek és bölcsek, de szépek soha, a szépség a gyermekek kiváltsága.

Jacques rám mosolygott, ebből tudtam, hogy csak viccel, mástól nem is igen tűrtem volna el, hogy nemesi származásommal tréfálkozzon. Előző nap ugyan kijelentettem, hogy nagyon örülnék annak, ha apródom, ahogy az elsősöket neveztük, szintén nemesi címmel rendelkezne, de ez a kijelentés voltaképpen nem tőlem származott, hanem apámtól, bár nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolta. Nekem nem számított, van-e valamilyen rangja apródomnak, ez lényegtelen volt.

Jacques halk megjegyzéseket tett az elhaladókra, néha dícsérőeket, máskor kissé gúnyosakat. Halványan elmosolyodtam, mert Jacques úgy beszélt ezekről a fiúkról, mintha vásárban járna és mindenáron a legszebbet akarná megvenni magának. Láttam rajta, hogy élvezi a nézelődést és ez egy kicsit elszomorított. Csak néztem, ahogy ott áll mellettem és az ajtót figyeli, felbukkan-e még egy pillanatra valamelyik kiválasztottja.

Az elsősök hamar kivonultak és én senkire nem figyeltem fel közülük. Igazság szerint első pillantásra mindegyikük egyformának tűnt a kék egyenöltönyben, bár hazudnék, ha azt mondanám, teljesen hidegen hagyott a dolog. Nem szívesen áldoztam volna fel kevéske szabadidőmet még nem létező apródomra, mégis csábítottak az előjogok, amelyek ezzel jártak és volt még egy ok, amiért szerettem volna, ha lesz apródom, de erről még Jacques sem tudott.

Miután mindenki kivonult, mi is felballagtunk a saját termünkbe és elfoglaltuk padjainkat. Bouches úr köszöntött minket és nagy vonalakban felvázolta az elvárásokat, amelyek tavaly óta semmit sem változtak, most is feltétlen engedelmességet, fegyelmet és kitartást követeltek meg tőlünk, majd közölte, hogy fel fogja olvasni az apródjaink nevét és elmondja, mi is lesz a feladatunk. Nem nagyon hozott lázba a kijelentés, de néhány társam élénk suttogásba kezdett, ők nagyon izgatottnak látszottak. Hátradőltem a padban és a tanárt figyeltem, amint felolvassa a neveket. Az első néhány névnél még nem éreztem különösebb izgalmat, de ahogy egyre több név hangzott el, úgy lettem egyre izgatottabb és amikor Bouches úr becsukta a könyvet anélkül, hogy az én nevemet felolvasta volna, az izgalom hitetlenkedésbe és csalódásba váltott.

Jacques engem nézett, nyilván kíváncsi volt, mit fogok tenni. Ránéztem és fogalmam sem volt, mi történhetett. Ha valakit nem tartanak érdemesnek arra, hogy apródja legyen, szégyennek számít. Egy röpke pillanatig arra gondoltam, talán nem volt annyi jelentkező, hogy mindenkinek jusson apród, de aztán eszembe jutott, hogy ez egy előkelő iskola és minden bizonnyal idén is háromszor annyian jelentkeztek, mint ahány diákot fel tudtak venni. Valami más történt. Egy röpke pillanatra még arra is gondoltam, hogy talán valahogy tudomást szereztek arról, mi történt Jacques és köztem és emiatt döntöttek úgy, hogy érdemtelen vagyok a segítői tisztségre. Ahogy ez eszembe jutott, hirtelen biztos is lettem benne, máshogyan nem is történhetett. Körülnéztem, többen engem figyeltek, egy-egy pillantásban sajnálkozást fedeztem fel. Ettől hirtelen dühöt éreztem, hiszen én Marc-Antoine Le Chatelier vagyok, akivel nem lehet így bánni. Mielőtt végiggondoltam volna, mit fogok mondani, felálltam a padban. Bouches úr meglepődve nézett rám.

– Mit óhajt, Le Chatelier úr?

– A tanár úr elfelejtette felolvasni a nevem – mondtam határozottan, közben bosszúsan vettem észre, hogy valami érthetetlen indulat fojtogatja a torkomat.

– Nem felejtettem ki egyetlen nevet sem, az öné nem szerepel a könyvben – mondta. A teremben azonnal megindult a sugdolózás, de Bouches úr egyetlen mozdulattal csendet parancsolt.

– Viszont az igazgató úr beszélni kíván önnel és azt üzeni, hogy holnap reggel tanítás előtt jelentkezzen nála.

Leültem vagy inkább lerogytam a székre. Az igazgató úr? Még soha nem akart beszélni velem, igazság szerint még soha senkivel nem beszélt, akit ismertem volna. Most már egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz apródom és most először úgy éreztem, nagyon sajnálom. Megint valami, amiben különbözök a társaimtól, megint valami, amiben egyedül maradok. Úgy éreztem, mindjárt sírva fakadok, bár ezt nagyon szégyelltem volna a többiek előtt.

A családunkból legalább száz éve minden férfi ebbe a kollégiumba járt, kivéve apámat, ő egy időre külföldre költözött a nagyszüleimmel, de megfogadta, hogy ha fia lesz, a hagyományoknak megfelelően őt is ebbe az iskolába fogja küldeni. Nemesi családból származom és annak ellenére, hogy a világ alaposan megváltozott, még mindig van néhány dolog az életünkben, amely a régi időkre emlékeztet. Még mindig a család ősi kastélyában lakunk, bár a személyzet sokkal kisebb, mint régebben, a nagyszüleim idejében volt. Mesélték, hogy régebben húsztagú személyzetünk volt. Most csak négyen vannak és inkább családtagnak számítanak, mint személyzetnek.

Apám egy bank igazgatója és azt szeretné, ha egy napon átvenném a helyét, bár engem nem érdekelnek a bankügyek, de amikor ezt mondom apámnak, látom, hogy elkedvetlenedik. Nem tudom, mit szeretnék csinálni az iskola után, de anyám azt mondja, ne is törjem rajta a fejem, ráérek még ezen gondolkodni. Apám azt mondja, legyek büszke arra, hogy a család kezében hosszú időn át nagy hatalom összpontosult és sokat segítettünk az országnak. Anyám csak mosolyog, amikor ezt hallja és én nem tudom, mit gondoljak. Néha azt tapasztalom, hogy az emberek hirtelen nagyon kedvesek lesznek hozzám, amikor megtudják származásom, de vannak olyanok is, akiket egyáltalán nem érdekel. A kollégiumban ez nem számít, bár némelyik tanár nagyobb tiszteletet tanúsít a nemesi gyerekek iránt.

Anyám szerint az, hogy nemes vagyok, nem jár semmiféle előjoggal, legalábbis így kellene lennie. Szerinte a név mára nem több, mint emlék, egy olyan koré, ahol mások voltak a szabályok és amely végérvényesen elmúlt, de emlékezni kell rá, mert hozzátartozik az életünkhöz. Néha egyetértettem vele, néha úgy gondoltam, hogy rangom megkönnyítheti későbbi életemet. Volt alkalom, amikor kisebb előnyök kiharcolására használtam fel nevem, főleg a régi iskolámban, ahol csak én viseltem grófi címet. Anyám később megtudta és nagyon megszidott érte. Azt mondta, a név olyan, mint egy ezüstszelence. Ha üveg mögött tartjuk, megőrzi csillogását, de ha használjuk, főleg ha a kelleténél gyakrabban, elveszti fényét és utána bármennyire tisztogatjuk, már soha nem lesz ugyanolyan.

Másnap reggeli után bekopogtam a titkárságra, a magas, cvikkeres titkár intett, hogy lépjek be és várakozzak csendesen, majd visszatemetkezett a papírjaiba. Néhány perc múlva nyílt az ajtó és Leblanc úr lépett ki rajta, körülnézett és intett, hogy menjek be. A szívem a torkomban dobogott, még soha nem jártam ezen a helyen, a szoba valami rejtélyes helynek számított, csak a tanárok léphettek be ide, a diákok kizárólag akkor, ha valami súlyosabb fegyelemsértés miatt büntetés várt rájuk, amit az igazgató személyesen szabott ki.

Leblanc úr már az íróasztalánál ült. Hatvan év körüli magas, szikár ember volt őszülő fekete hajjal és kecskeszakállal. Mindig kifogástalan öltönyben járt, arany óralánccal, aranykeretes szemüvegben és úgy tűnt, mindenkivel szemben tartotta a háromlépésnyi távolságot. A tanárok azt mondták róla, nagyon szigorú, de igazságos, a diákok rémtörténeteket meséltek. Most arra gondoltam, nekik volt igazuk. Leblanc-nal szemben, nekem háttal egy fiú állt, jöttömre felém fordult és egy gyors pillantást vetett rám, majd visszafordult az asztal felé. Első gondolatom az volt, az idegen fiú lesz az apródom és abban a pillanatban úgy gondoltam, örülnék neki.

– Jöjjön közelebb, Le Chatelier úr! Megnyugtathatom, nem azért maradt ki a neve a felsorolásból, mert méltatlan lenne a segítői tisztre, hanem azért, mert tegnap még nem tudtuk, hogy megérkezik-e a fiatalember, akit segíteni fog. Ismerkedjenek meg egymással.

A fiú felé fordultam és kezet nyújtottam neki. Első alkalommal pillantottam meg az arcát és néhány pillanat múlva azon vettem észre magam, hogy neveletlenül bámulom. Vállig érő hullámos szőke haja volt, egy tincs a homlokába hullott és ez a parányi rendezetlenség annyira bájossá tette. Fehér inget viselt, sötétkék nyakkendővel, amelyen mintha egy általam ismeretlen címert láttam volna, bár lehet, hogy csak előző iskolájának jelvénye volt. Pillantásom keskeny kezére esett, egyik ujján díszes, de nem hivalkodó pecsét­gyűrűt vettem észre. Az ékszer, amelynek viselését egyébként a szabályzat, ha nem is tiltotta, de nem vette jó néven, tökéletesen illett hozzá. A fiú halványan elmosolyodott, de éreztem, hogy feszült és tökéletesen meg tudtam érteni.

Amikor megérintettem a kezét, tekintetünk találkozott, megcsodálhattam égszínkék szemét és finom vonalú szemöldökét.

– David de la Motte – mutatkozott be, hangja kifejezetten kellemes volt, de éreztem benne a feszültséget és valami szomorúságot is. Kissé hosszabban fogtam a kezét, mintsem az udvariasság diktálta volna, megrémültem bizalmaskodásomtól és elengedtem, visszafordulva az asztal felé. Semmi pénzért nem mertem volna oldalra pillantani, mereven néztem az igazgatói asztalon lévő réz papírnehezéket.

– Azért választottuk önt, Le Chatelier úr, mert a tavalyi évben kimagasló eredménnyel végzett irodalomból és matematikából, de la Motte úr viszont ezekből a tárgyakból gyengélkedik, ezen kívül mindketten nemesi származásúak és úgy gondoltuk, mindkettejük családja méltányosnak találná ezt a megoldást.

Az órájára nézett, majd ránk.

– Nos, ha nincs kérdésük, útjukra bocsátom önöket.

Meghajoltunk, elköszöntünk és kiléptünk a folyosóra. Szótlanul ballagtunk egymás mellett, a csendben csak lépteink zaja hallatszott. Úgy éreztem, mondanom kellene valamit, de fogalmam sem volt róla, hogy mit. Ezerszer elterveztem magamban, mit fogok mondani, ha először beszélgetünk, de most, amikor valóban itt volt velem, egyetlen szóra sem emlékeztem az egészből. Eközben a folyosó végére értünk, ahol elváltak útjaink, az első évfolyamnak az első szinten voltak a termei, nekünk a másodikon. David megállt és rám nézett. Azt vártam, hogy mond valamit, talán csak annyit, hogy ennél azért többet várt volna vagy egyszerűen ostobának nevez, amiért egy szót sem vagyok képes mondani, de aztán nem szólt semmit, csak rám pillantott és csalódottságot láttam a szemében.

Éreztem, mennyire szánalmas voltam, de hiába szerettem volna mondani valamit, egyszerűen semmi nem jutott az eszembe, kivéve az, hogy "bocsánat", de ezt nem akartam, bár valahol legbelül úgy éreztem, pontosan ez az, amit mondanom kellene. David elindult a lépcsőn és nem nézett vissza, én pedig csak álltam, néztem utána és legszívesebben felpofoztam volna magam gyávaságomért.