Valami fényességre ébredtem, hirtelen nem is tudtam, hol vagyok, mennyi idő telhetett el, pillanatok, percek vagy órák. Éles fény vakított el. Nagyon megijedtem, arra gondoltam, talán elaludtunk és már reggel van. Akkor döbbentem rá, hogy még mindig átkarolva tartom Davidot. Hirtelen nem tudtam eldönteni, szorítsam-e magamhoz, hogy megvédhessem bárki ellen vagy ellenkezőleg, taszítsam el magamtól, hogy menthessem, ami még menthető. A legfélelmetesebb mégis az volt, hogy nem láthattam, ki talált meg, kivel állunk szemben. Az ablak felé pillantottam, de az erős fény miatt nem láthattam semmit, mégis olyan érzésem volt, mintha csukva lenne.

A fény hirtelen kialudt és én csak hosszú másodpercek múlva láttam meg az alakot, aki az egyik kis ládán ült és feltehetőleg minket nézett.

– Marc-Antoine Le Chatelier, az erény mintaképe – mondta egy hang. Jacques! Felismertem és ezt még szégyenteljesebbnek éreztem, mintha maga az igazgató talált volna ránk. Lehunytam a szemem és vártam.

– Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy eddig nem vettem észre, pedig olyan nyilvánvaló volt – mondta kissé gunyoros hangon.

– Gondolhattam volna már akkor, amikor olyan titkolózó lettél az első napokban. Tehát itt vagy és félreérthetetlen helyzetben találtam rád. Bezzeg nekem lelkiismereti előadásokat tartottál annak idején, azt mondtad, hogy amit mi csinálunk, az rossz, bűnös dolog és nem szabad tovább folytatnunk. Marc, te áruló vagy, elárultad a barátságunkat. Pedig én szerettelek, te voltál az egyetlen barátom, miattad arra is képes voltam, hogy engedelmeskedjek neked és olyanná tegyem a barátságunkat, amilyenné te akartad.

Nem tudtam vitatkozni vele. Jacques minden szava igaz volt, egyvalamit kivéve. A kapcsolatom Daviddal nem olyan volt, mint vele. Ezt meg is mondtam neki, de elnevette magát.

– Most vagy engem akarsz bolondítani vagy magad vagy olyan bolond, hogy el is hiszed, amit mondasz. Térj magadhoz, Marc-Antoine Le Chatelier és nézz körül! Itt vagy egy kertészlakban és átölelve tartasz egy szőke fiút. Éjszaka kiszöktetek a kollégiumból, hogy együtt lehessetek és mindenfélét csinálhassatok. Még szerencse, hogy korán érkeztünk és még van ruha rajtatok.

Felháborított utolsó aljas mondata, de mielőtt bármit is mondhattam volna, éreztem, hogy David megmozdul. Akkorra már szemem hozzászokott a sötétséghez és láttam, hogy Jacques őt nézi.

– Legalább ő is megtudja az igazat.

Nem tudtam mit tenni. David felém fordult.

– Jó reggelt, David – mondta Jacques. David rémülten húzódott hozzám és én tudván, hogy minden elveszett, magamhoz öleltem, bár tudtam, mindez mennyire mulattatja Jacques-ot.

– Kedves látvány – mondta gonoszul.

– Igaz is, majdnem elfelejtettem, nem vagyok egyedül, itt van Pierre is valahol a sarokban. Neki is látnia kell az angyalok bukását.

Valami megmozdult a sarokban és néhány pillanat múlva Pierre ott állt Jacques mellett. Erre már összeszedtem magam, mégsem engedhetem, hogy egy apród így lásson minket. Felálltam és felsegítettem Davidot is, aki szorosan fogta a kezemet. Leültem a másik kis ládára, David mellém ült. Jacques elővett egy gyertyát és meggyújtotta.

– Helyes, tárgyaljunk – mondta. Pierre-t a térdére ültette és ettől egy kicsit megnyugodtam, mert tisztában voltam vele, hogy szerepet játszik. Ilyennek még sohasem láttam és be kellett vallanom magamnak, hogy egy kicsit tartottam tőle. Pierre előtt akart nagyobbnak tűnni vagy David előtt? Megpróbált egyenlíteni a tavalyi visszautasításomért vagy csak azért dühös, mert elárultam rejtekhelyünket, ahol… Eszembe jutott valami, amivel egy kicsit vissza tudnám rántani a földre.

– És ti mit kerestek itt éjszaka? Csak nem akarod azt mondani, hogy minket kerestetek, mert nem tudtátok elviselni, hogy nem vagyunk veletek? Ha mi vagyunk a bukott angyalok, ti mik vagytok?

– Mi sem vagyunk különbek – mondta Jacques könnyedén, de láttam, hogy Pierre kissé összevonja szemöldökét, nyílván nem értett egyet az iménti kijelentéssel.

– De mi legalább nem játsszuk meg magunkat. És te kedvesem – fordult Davidhoz – még nem vetted észre, hogy a barátod, akit annyira szeretsz, tulajdonképpen mit akar tőled? Mit gondolsz, miért van veled mindig, miért kedveskedik veled? Csak nem hiszed, hogy a két szép szemedért?

– Nem igaz – kiáltotta David.

– Marc nem ilyen, nem olyan, mint ti.

– Már ne haragudj, de ezt jobban tudom – felelte hanyagul Jacques. – Tavaly még én voltam a barátja és mi is ezen a helyen találkozgattunk, amikor csak lehetett.

David elsápadt és rám nézett, szemében hitetlenkedéssel. Nem tudtam megszólalni, ő is csak néhány másodperc múlva volt képes feltenni a kérdést:

– Igaz ez, Marc? Igaz? Mondd, hogy nem igaz, mondd, hogy csak hazudik!

Lehajtottam a fejem, képtelen voltam egy újabb hazugságra. Ezt már nem tudtam volna megmagyarázni neki. Megráztam a fejem, csak erre voltam képes és szégyelltem magam David előtt.

– Mondd, hogy nem igaz, Marc, kérlek!

Jacques felnevetett.

– Hát nem látod, hogy nem mondja? Nem mondhatja.

– Gyűlöllek – kiáltotta David és az ablakhoz rohant. Kezével kitaszította a redőnyt és kiugrott. Nem tudtam mozdulni, képtelen voltam rá. Jacques már nem nevetett, a csend félelmetes volt. Lassan felnéztem, engem figyelt, talán azt várta, lát-e könnyeket a szememben, majd gúnyosan elmosolyodott. Ezt már nem tudtam elviselni, magam számára is váratlanul átvetettem magam a ládán, megragadtam Jacques-ot és letepertem a földre. Kimondhatatlanul gyűlöltem és amikor eszembe jutott David, aki most talán sírva szalad a kollégium felé, nem tartottam vissza dühömet. Ököllel támadtam rá és azokban a pillanatokban átkoztam magam, amiért valaha is simogattam ezt az arcot. Magam alá gyűrtem és pofozni kezdtem, de elkapta a kezemet és megcsavarta. Felkiáltottam fájdalmamban és kénytelen voltam elengedni. Felpattant és felkapott egy botot, ami valaha egy kis kerti kapa nyele lehetett. Felém jött és alig tudtam elugrani előle. Tudtam, hogy ez már több mint egyszerű verekedés. Jacques számára talán a Jó és a Rossz küzdelme lehetett, számomra harc a becsületemért, amelyet megsértett és harc Davidért, aki miatta vesztettem el. Ismét ütött, csak a szerencsén múlott, hogy nem talált el. A következő ütésével a ládát találta el, a bot reccsenve kettétört, Jacques a lendülettől nekiesett a ládának. Apám mindig azt mondta, fekvő embert megütni minden aljasságok netovábbja, most mégis megtettem, majd végső dühömben belerúgtam. Jacques összegörnyedt és én akkor döbbentem rá, mit tettem. Valami visszatartott attól, hogy odamenjek segíteni, de hátrébbléptem és hagytam, hogy felálljon. Tekintetem Pierre-re esett, aki a falnál állt és engem nézett. Jacques felállt, nem szólt egy szót sem, nem nézett rám, az ablakhoz ment és kimászott rajta. Pierre gyorsan követte, miközben le nem vette rólam a tekintetét.

Amikor egyedül maradtam, lerogytam a ládára és a tenyerembe temettem az arcom. Vége mindennek, elvesztettem Jacques-ot és elvesztettem Davidot. Egyedül vagyok.