A könyvtárban ültem, előttem egy könyv hevert az asztalon. Kényszerítenem kellett magam, hogy olvassak, gondolataim elkalandoztak. Az utóbbi néhány hétben szinte semmit nem tanultam, az órákon sem figyeltem, Bouches úr meg is jegyezte, hogy ideje lenne összeszednem magam, ha jó eredménnyel akarom letenni a vizsgáimat. Ezért jöttem a könyvtárba, hogy bepótoljam a mulasztásokat és készüljek a vizsgáimra, de hamar kiderült, hogy képtelen vagyok rá. Hiába próbálkoztam, egy idő után azt vettem észre, hogy a faragott polcokat vagy a mennyezeti freskókat nézegetem és egészen másra gondolok. Semmihez nem volt kedvem, a többiekkel sem beszélgettem, mint régebben, inkább félrevonultam. David nélkül semminek nem volt értelme. A könyvre meredtem és meglepetten vettem észre, hogy bár a huszadik oldalon volt nyitva, fogalmam sem volt róla, mi is van az előző oldalakon. Hátradőltem a székben. Nem, ennek így nincs semmi értelme, képtelen vagyok tanulni.

Körülnéztem a teremben. Miért ülök itt? Inkább sétálok a kertben. Felálltam, a könyvet az asztalon hagytam és elindultam az ajtó felé. Ahogy elhaladtam a keresztben álló mennyezetig érő hosszú polcok mellett, mindegyik kis folyosóra benéztem, de a nagy könyvtár szinte teljesen üres volt. A többiek valószínűleg a szobáikban vannak és a holnapi órákra készülnek. Erről eszembe jutott, hogy az utolsó két csillagászati önképzőköri foglalkozásra nem mentem el, ennek valószínűleg lesznek még következményei. Ezen gondolkodva lépkedtem tovább, a következő folyosóra csak szórakozottan bepillantottam - és megpillantottam Davidot, ahogy egy könyvvel a kezében az egyik polc előtt áll. Annyira váratlanul ért, hogy csak álltam és néztem őt. Szép volt, mint mindig. Hosszú szőke haja a vállára omlott, egy tincs a szemébe hullott. Elmélyülten lapozgatta a könyvet és én nem tudtam betelni látványával. Nem vett észre és ez felbátorított annyira, hogy a polcnak támaszkodva nézzem, ahogy olvasgat. Hat hét telt el azóta, hogy utoljára ennyi ideig láthattam és most nagyon örültem ennek, bár az igazat megvallva, egy kicsit szomorúbb is lettem. Csak néztem és egyszerre azt vettem észre, hogy mosolygok, bár nem éreztem magam vidámnak, de jólesett és valahol mélyen éreztem, hogy az a hidegség, amely az elmúlt hetekben körülvett, lassan olvadozni kezd. Lassan tettem felé egy lépést, majd még egyet és még egyet. Egyre közelebb kerültem hozzá és minden egyes lépéssel egyre jobban féltem attól, ami történni fog, legyen az bármi. Alig néhány méterre lehettem tőle, amikor felnézett és láttam arcán a meglepetést. Nem szólt semmit, csak néztünk egymás szemébe. Közelebb mentem, most már ott álltam előtte.

– Mit olvasol? – kérdeztem, mert semmi más nem jutott az eszembe. Felmutatta a könyvet, odapillantottam, megnéztem a címét, de igazából nem érdekelt, csak mondani akartam valamit.

– Jó könyv – mondta. Nem nézett rám, a könyv borítóját nézegette. – A tanárom ajánlotta, azt mondta, hasznos olvasmány lesz. Elbeszélések vannak benne, egy középkori szerzetes írta őket, aki jól ismerte a kolostorok belső életét.

Úgy beszélt, mintha kettőnk találkozásának nem is lehetett volna más célja, mint hogy felvilágosítson e könyv tartalmáról.

– Van benne egy rész, ahol azt írja le…

– Régen nem találkoztunk – szakítottam félbe. Rám nézett és mintha egy pillanatra felfedeztem volna valamit a tekintetében, ami a régi időkre emlékeztetett volna, de lehet, hogy csak én gondoltam így. A könyvre nézett, mintha attól várt volna segítséget.

– Hat hete nem láttalak, David – mondtam. Nem válaszolt, visszatette a könyvet a polcra, megigazította, majd egyszerűen elment mellettem. Döbbenten néztem utána. Két lépés után megállt, visszafordult és azt mondta:

– Pontosan negyvennégy napja.

Hatalmasat dobbant a szívem. Számolta a napokat, ó istenem, számolta őket. Mi mást jelenthetne ez, mint azt, hogy még mindig jelentek neki valamit. Utánamentem és sikerült is utolérnem az ajtóban. A vállára tettem a kezem és magam felé fordítottam.

– David, én… – a szájára tette az ujját. Elhallgattam, a szívem a torkomban dobogott és éreztem, hogy remegek. Ismét elkezdtem beszélni, de akkor az ujját az én számra tette, majd sarkon fordult és elszaladt. Minden kavargott körülöttem, le kellett ülnöm, visszamentem a terembe és lerogytam egy székre. Mit jelenthet ez? Megbocsátott? Vagy csak nem akarja, hogy szóba hozzam azt, ami történt? Vajon mire gondolhatott, amikor odaléptem hozzá? Nem volt ellenséges, nem rohant el, de semmiféle választ nem adott. Igaz, a kérdéseket sem tudtam feltenni. Lehunytam a szemem és igyekeztem megnyugodni. Beszéltem vele és azt hiszem, még van remény. Ismét a szemébe nézhettem, megcsókolhattam, igaz, csak az ujját, de ez az ártatlan dolog is annyira jólesett.

– Jól érzi magát?

Felnéztem, Bouches úr állt előttem, kissé előrehajolt, keze a háta mögött, ahogy szokása volt. Nem vettem észre, hogy odajött. Felálltam, köszönni akartam neki, de intett, hogy üljek vissza. Leült mellém egy székre és felém fordult.

– Beszélni akarok önnel – mondta. Nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek odafigyelni arra, amit mondani fog, de ezt nem mondhattam meg neki. Bólintottam és ő folytatta:

– Gondolom, tudja, miről van szó. Arról a sajnálatos visszaesésről, amely a tanulmányi eredményeiben jelentkezik. Ön a tavalyi évben, ha nem is tartozott a legjobbak közé, de mindenképpen igen jól teljesített. Az idei év elején is így volt ez, azonban egy ideje úgy látom, mintha nem érdekelné a tanulás. Megkérdeztem a tanárait és mindenkitől ugyanazt a választ kaptam, az utóbbi néhány hétben egyre rosszabbak a jegyei, nem készül az órákra és ez engem aggodalommal tölt el, mert nem ismerem az okát. Azért kerestem meg, hogy erről kérdezzem. Mi történt önnel?

Éreztem hangjából, hogy ez nem számonkérés, nem szidás, csak érdeklődés. Bouches úr jó ember volt, én tiszteltem, de pontosan tudtam, hogy most hazudnom kell neki. Csak azt nem tudtam, mit mondjak. Figyelmesen nézett rám, de amikor látta, hogy nem kap választ, felsóhajtott.

– Nyílván ön előtt is világos, hogy itt-tartózkodása alatt a szülei minket bíztak meg az ön felügyeletével, irányításával. Ha bármi gondja adódik, mi vagyunk azok, a tanárai és az igazgató úr, akikhez bizalommal fordulhat. Kérem, ne habozzon megtenni, ha segítségre van szüksége.

– Köszönöm tanár úr – mondtam. Bouches úr halványan elmosolyodott.

– Ez esetben megtudhatnám az okot?

– Talán csak a fáradtság az oka, tanár úr, ez az osztály nehezebb, mint az első volt.

– Ez igaz – bólintott.

– De ha valaki le akarja küzdeni ezeket a nehézségeket, megteheti. Én azt hiszem, nem itt kell keresni az okot. Aki jó eredménnyel végezte el az első évet, annak ez sem jelenthet gondot. Biztos, hogy nem az apródjával vannak gondjai?

Hirtelen belém hasított a félelem. Vajon mit láthatott, mit tudhat - és mit akarhat tőlem? Lehet, hogy a barátságos, jóindulatú Bouches többet tud, mint amit feltételeztem volna? Ha ezzel a beszélgetéssel bizalmat akart ébreszteni bennem, az ellenkezőjét érte el vele. Igyekeztem közömbös arcot vágni, amikor megkérdeztem:

– Miből gondolja, tanár úr?

– Semmi különös, csak megláttam önöket, ahogyan beszélgettek. Ön mintha habozott volna odamenni hozzá és bár nem hallottam, mit beszéltek, mert a hallgatózást bűnnek ítélem, úgy éreztem, mintha feszültség lenne önök között. Ez ellentmond annak, amit az ön apródja mondott nekem.

Rossz sejtésem támadt. Mi történhetett, miért beszélt Bouches Daviddal?

– Megkérdeztem tőle, meg van-e elégedve az ön segítői tevékenységével. Azt mondta, ön jó segítő és a barátja. Ezt örömmel hallottam, de valahogy mégsem értem a dolgot. Ugyanis alapos ember lévén nem hagytam abba a vizsgálódást és megkérdeztem Zober tanár urat az ön apródja teljesítményéről. Az eredmény ugyanaz, visszaesés. Nekem kötelességem lenne jelenteni ezt az igazgató úrnak, mert úgy látom, baj van. De én megbízom önben, Le Chatelier úr és nem teszem. Lehetőséget nyújtok önnek arra, hogy javítson és erre ösztönözze apródját is. Remélem – tette hozzá mosolyogva, – hogy az általam felajánlott két hónap alatt az irántam érzett bizalma is megerősödik. Nagyon szeretném, ha hetente egyszer megjelenne a szobámban egy kis beszélgetésre, Zober tanár úr pedig az apródját fogja felügyelni.

– Értem, tanár úr – mondtam. Bouches felállt.

– Ez a beszélgetés természetesen köztünk marad. Mások számára ugyanis úgy tűnhetne, mintha kedvezményeket adnék önnek, ami, mint azt mindketten tudjuk, nem igaz.

Felálltam és megköszöntem az irántam tanúsított jóindulatát, bár tisztán a belém nevelt udvariasság működött bennem, szívem szerint hallgattam volna.

– Jövő héten hétfőn este hatkor várom a szobámban.

– Viszontlátásra, tanár úr.

Néztem, ahogy csoszogós lépteivel az ajtó felé megy, majd lerogytam a székre. Megpróbáltam higgadtan átgondolni a történteket, bár a szívem még mindig hevesen dobogott és úgy éreztem, tennem kell valamit, bármit, ami megoldhatná ezt a helyzetet. Az első gondolatom David volt. Ezek után veszélybe kerülhet minden, Bouches felfigyelt ránk és ez remek alkalom arra, hogy ismét felkeressem és a helyzet megoldása ürügyén együtt lehessek vele.

Két hónap, pontosabban csak másfél, mert nemsokára itt a karácsonyi szünet. Február közepéig van időnk, addig mindent rendbe kell raknunk. Talán sikerülni fog, ha David is akarja. De miért is ne akarná? Bouches előtt megvédett és miért tenne ilyet, ha haragszik rám? Úgy éreztem, ezt csak egyféleképpen tudhatom meg.