Teltek a napok és eljött a hétfő. A délutánokat tanulással töltöttük, néha együtt a könyvtárban, de legtöbbször egyedül, mert nem akartuk, hogy ebből legyen baj. Hétfőn természetesen feleltem földrajzból, de szerencsére a tanár meg volt elégedve velem, egy kicsit büszke is voltam magamra. Este hatkor ott ültem Bouches szobájában.

– Nos, meg kell vallanom, elégedett vagyok – mondta és hatásszünetet tartott. – Nem gondoltam volna, hogy ez a módszer ennyire hatásos lesz. Egy hét alatt két felelet és egy dolgozat, mindegyik jobb, mint az előző hónapban. De ne gondolja, hogy ennyi elég. Tudom, hogy ön mire képes, tavaly bizonyított. Szeretném, ha a félévi eredményei ugyanolyan jók lennének, mint tavaly. Ehhez tanulnia kell, de tudom, hogy megteszi. A családja büszke akar lenni önre és én szerény képességeim szerint hozzásegítem őket ehhez.

Szótlanul ültem és néztem, ahogy beszél. Elégedett, de nem velem, hanem saját magával. Ennyire félreismertem volna?

– Azonban még mindig nem értek valamit. Megkértem Zober tanár urat, foglalkozzon ugyanolyan figyelemmel David de la Motte-tal, mint én teszem önnel és ideadta nekem a fiatalember dolgozatát, mert érdekes dolgokat talált benne.

Felállt és az asztalához ment, hosszasan keresgélt a temérdek füzet, papírlap és könyv között, amelyek elborították az asztalt, végül előhalászott egy füzetet. Azonnal felismertem rajta David írását, ettől egy kissé elsápadtam, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

– Nos, az ön apródja azt írta a barátságról, mint általa választott témáról, hogy… – Lapozgatta a füzetet és én hirtelen dühös lettem, mert úgy éreztem, kezével megszentségteleníti ezeket a lapokat. Emellett nagyon kíváncsi voltam, mit is írhatott David, bár sejtettem, hogy jobb lenne nem tudni.

"A barátság büszke sziklavár a hegy csúcsán és csalogató napfény a hajnali mezőn. A barátság a szavanna vad oroszlánja, amely kíméletlenül lecsap ellenségeire és szelíd őz, mely kedvességével kényezteti azt, ki tiszta szándékkal közeledik hozzá. A bizalom, melyre csak kevesek érdemesek és a szeretet, mely csak a legkülönbeket engedi magához. A barátság nem más, mint őszinte szeretet."

Bouches felnézett.

– Nem szívesen mondok ilyet, de ez esetben nyilvánvaló, hogy ezek nem az ön apródjának szavai, hanem hogy úgy mondjam, kölcsönözte őket, mégpedig a stílusból ítélve nem a legmegfelelőbb helyről. Arra lennék kíváncsi, honnan. Azért kérdezem önt, mert együtt készültek fel erre a dolgozatra és így megeshet, hogy - bár nem szívesen tételezek fel ilyet - esetleg ön ajánlotta a dolgozatírásnak ezt a módját.

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Legszívesebben felálltam volna és hidegen az arcba vágtam volna, hogy egy Le Chatelier nem csal és másokat sem bíztat erre, de ezzel csak rontottam volna a helyzeten. Szerencsére Bouches hitt a csalásban, ha ugyanis úgy tekintett volna a dolgozatra, mint David szavaira, sokkal kellemetlenebb kérdésekre kellene válaszolnom. Természetesen magamra kellett vállalnom a dolgot, hogy ezzel Davidot mentsem, aki teljesen érthetetlen módon viselkedett. Egy gond akadhat azonban és ez Zober. Vajon ő beszélt-e Daviddal? Minden bizonnyal. De mit tudott belőle kihúzni? Ezt nem tudhattam. Gyorsan kellett válaszolnom, tehát megpróbáltam visszaemlékezni arra, mit mesélt nekem David Zoberről.

– Beismerem, én diktáltam Davidnak ezt a dolgozatot.

Bouches rám nézett.

– Ezt nem gondoltam volna – mondta, de érződött hangján, hogy végig erre számított.

– Meg kell mondjam, csalódtam önben.

Megcsóválta a fejét.

– Legalább mondja meg, miért tette?

– David azt mondta, hogy Zober tanár úr szereti a hasonlatokat és a szép mondatokat. Azt gondoltam, talán tetszeni fog neki.

Színpadiasan lehajtottam a fejem, mintha szégyellném, ami történt.

– Értem, mi volt a szándéka. De hogyan gondolhatta ezt? Ez csalás, még akkor is, ha jó szándék vezérelte. Itt nem a szép mondatokon, a hasonlatokon és a metaforákon van a hangsúly, hanem az őszinteségen, amely itt hiányzott. Szeretett volna segíteni az apródjának és ehhez olyan utat választott, amelyet helyesebb lett volna elkerülni. Önnek, mint segítőnek ezt tudnia kell.

Felállt és járkálni kezdett a szobában, bal kezével állát simogatta. Remegett a kezem, vajon mi járhat a fejében? Elhitte, amit mondtam vagy csak arra készül, hogy leleplezzen? Hirtelen megállt és rám nézett:

– A csalásért büntetés jár, amelyet - gondolom ön is belátja - megérdemel. De a helyzet ismeretében nem szabok ki büntetést, csak figyelmeztetem arra, hogy ha ez a jövőben megismétlődik, vállalnia kell a felelősséget. Úgy vélem, valóban az történt, amit ön elmondott. Zober tanár úr túlságosan aggodalmas a történteket illetőleg, valószínűleg megváltozik a véleménye, ha megtudja, hogy ezek a szavak nem az apródja fejében születtek. Elmehet.

Elköszöntem és kiléptem a szobából, a folyosón úgy remegett a lábam, hogy majdnem összeestem. Igyekeztem összeszedni magam, de alig sikerült. Egyszerűen nem értettem, mi lelhette Davidot, mindent tönkretehetett volna, ha Bouches nem ennyire biztos abban, hogy mindez az én művem. Persze érthető, irodalomból kiváló eredménnyel végeztem, így nyugodtan gondolhatta, hogy egy korábbi olvasmányomból merítettem az ötletet. Az ő részéről az ügyet lezárta. De itt van Zober, aki nem ragadt le a csalásnál és valószínűleg olyasmire gondolt, ami igen kényesen érinthet minket. Igaz is, szerzetes volt, róluk sok mindent feltételeztem, a mi családunk nem volt vallásos, apám meglehetős ellenszenvvel viseltetett a vallás iránt.

Ahogy ballagtam, azon gondolkodtam, Bouches lezárta az ügyet és tudomásul vette, hogy hibát követtem el és megbántam. De mi a helyzet Zoberrel?

Ismét a könyvtárban találkoztunk. Korán érkeztem, várnom kellett Davidra. A Bouches-féle kihallgatás óta nem beszéltünk, de nyílván tudta, mi történt. Sejtettem, miért tette, valahol meg is értettem, de akkor sem találtam helyesnek, hogy felhívja ránk Zober figyelmet. Írtam egy levelet a szüleimnek és megkértem őket, hívják meg Davidot a karácsonyi szünetben. Minden bizonnyal megteszik, már csak azért is, mert David apja igen jó nevű ügyvéd, akire bármikor szükség lehet. Daviddal lenni, végre félelem és óvatoskodás nélkül, ez nagyon csábítónak hangzott.

Halkan nyílt az ajtó, David odasietett hozzám és arcon csókolt, majd leült velem szemben. Nem mondott semmit és én sem tudtam, hogyan kezdjem. Végül a csend kezdett kényelmetlenné válni.

– Bouches megmutatta a dolgozatodat – mondtam és láttam, hogy elmosolyodik. Ettől dühös lettem, úgy látszik, nem érti.

– David, van fogalmad róla, mit csináltál? Bouches letámadott, szerencsére azt hitte, hogy másoltad valahonnan, kénytelen voltam magamra vállalni, hogy megmentselek. Hazugságra kényszerítettél és ez olyan megalázó volt. Mit akartál elérni vele? Ez nem egy dolgozat volt, ez provokáció, mintha szándékosan tetted volna. Miért?

– Miattad. Neked írtam, nem nekik! – mondta halkan. Nagyon megsajnáltam, dühöm elpárolgott és megértettem.

– Azt hittem, nem figyelnek fel rá, úgy gondoltam, ezt csak te értheted meg.

– Felfigyeltek rá, David. Mégpedig Zober. Bouches nem vette észre és ez a szerencsénk, de ő igen. Nagyon nyugtalanít ez az ember, nem ismerem és nem tudom, mire képes. Nagyon kérlek, mielőtt cselekedsz, gondold át. Megértettem, amit írtál és nagyon jólesett, de ezzel mindent kockára tettél. Csak arra kérlek, a karácsonyi szünetig ne csinálj butaságot, utána talán könnyebb lesz.

– A szünetben nem is találkozunk majd – mondta David.

– Várni fogom az iskolát, hogy újra láthassalak, még akkor is, ha csak néhány percet tölthetünk együtt.

Megragadta a kezem.

– Marc, találkozzunk a szünetben. Mindegy, hogy hol, csak azt akarom, hogy szabadok lehessünk, ennyit megérdemlünk.

– Többet is megérdemlünk, kedvesem. Írtam a szüleimnek, azt kértem, hogy hívjanak meg karácsonyra. Szinte az egész szünetet együtt tölthetjük majd, ahogy szeretted volna. Két hét szabadság, nekünk maga az élet.

Abban a pillanatban minden olyan nevetségesnek tűnt. Mit számít a kollégium, mit számít Bouches és a csuhás Zober, a világ és a véleménye, mindez nem érdekes, semmit nem jelentenek, mert két hét múlva a szemükbe nevetünk, akkor is megtesszük, amit akarunk, senki nem állíthat meg minket. Úgy éreztem, mindenre képes vagyok, szembeszállnék az egész világgal. David a nyakamba ugrott és amikor átöleltem, őrült ötlet kezdett körvonalazódni bennem. Megfogtam a kezét és elindultam a terem hátulja felé.

– Mire készülsz? – kérdezte. Nem válaszoltam és ő nem kérdezett többet. A terem hátuljában, az utolsó polc mögött megálltunk, itt már alig voltak könyvek, csak néhány régi darab hanyagul a polcra lökve, a többi a fal mellett ingatag oszlopokban állt. Régi könyvek voltak, kiszolgálták az idejüket, újakat hoztak helyettük. Nem törődtem velük, magamhoz vontam Davidot és átöleltem. Hozzám simult és megcsókoltuk egymást. Végigsimítottam az arcát, selymes bőrének érintése földöntúli örömmel töltött el, majd lassan megcsókoltam az állát, a nyakát és finoman kigomboltam ingén a felső gombot.

– Marc, te megőrültél – suttogta, de nem tiltakozott. Még egy gomb és még egy. Hirtelen megfogta a kezem és megállított.

– Arra kértél, a karácsonyi szünetig ne csináljak butaságot. Most én kérlek erre. Majdnem átragadt rám az a hevesség, amellyel egy pillanatra meg is szédítettél, de azt hiszem, hogy itt a poros polcok között, egy könyvtár hátuljában nem a megfelelő hely. Nekünk nem ez jár, Marc! A mi helyünk máshol van, talán egy kastélyban, egy szép estén, mondjuk a karácsonyi szünet közepén.

Felnevetett. Megértettem, mire gondol és nagyon hálás voltam érte. Igaza volt, nekünk nem ez jár, ha együtt vagyunk, mindenek fölé emelkedünk és a felhők közül nézzük a világot, a mi helyünk maga a mennyország, ahol mi vagyunk a legszebb angyalok.