– Mikor halt meg Richelieu bíboros?

– Nem tudom.

– Pedig könnyű és biztos, hogy kérdezni fogják.

– Akkor sem tudom és nem is érdekel. Süt a nap és végre nincs olyan hideg.

– Ez nem ok arra, hogy ne tanulj.

David felsóhajtott. Kint sétáltunk a kertben. Március eleje volt, szépen sütött a nap és határozottan kellemes idő volt, reméltük, hogy nemsokára valóban kitavaszodik, mert egyikünk sem szerette a telet. David kezében könyv, de nem nyitotta ki, csak tartotta. Tanulnunk kellett volna, de semmi kedvünk nem volt hozzá. Egymás mellett sétáltunk, néha egy-egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megfogom David kezét, de ugyanabban a pillanatban meg is gondoltam magam. Sokan voltunk, legalább harmincan jöttünk le a kertbe, hogy élvezzük az első tavaszi napot, meggondolatlanság lett volna, ha eláruljuk magunkat.

Nem messze tőlünk Jacques és Pierre álldogált, Jacques egy kis alakú könyvet tartott, azt nézegették. Ahogy körülnéztem, több párt is láttam magunk körül és hirtelen arra gondoltam, vajon van-e köztük olyan, aki ugyanolyan mesterien alakítja a segítő és az apród szerepét, mint mi. A falnál egy magas, vékony, vörös hajú fiú állt fekete kabátban, piros sállal a nyaka körül. Mellette, szinte hozzásimulva egy fekete, hosszú hajú fiú állt lehunyt szemmel, élvezve a napsugarakat. A magas fiú ránézett és elmosolyodott, majd visszatemetkezett a könyvébe. Vajon hányan lehetünk? Hány olyan fiú él itt, akinek ugyanolyan gondolatok járnak a fejében, mint nekem, ha rápillant kis apródjára? Vajon hányan váltanak egy röpke csókot és hányan fogják meg egymás kezét, ha senki nem látja őket? Lehetséges lenne, hogy senki? Hogy csak mi érzünk így, mi szeretjük egymást?

A kollégium zárt világában nem sokáig maradnak meg a titkok, szinte minden tiltott dologról tudtunk, ki hozott be olyasmit otthonról, amit nem lett volna szabad vagy ki puskázott a dolgozatnál, ki milyen büntetést kapott. Hallottunk pletykákat olyan fiúkról, akiket emiatt küldtek haza, de a történetek régiek voltak, szájról szájra terjedtek, az idő múlásával egyre színesedtek és már nem lehetett tudni, mi volt a valóság. Egy biztos: voltak olyanok, mint mi és talán lesznek is.

Davidra pillantottam. Vajon hány segítőnek volt ilyen gyönyörű apródja? Mi tagadás, büszke voltam arra, hogy David a barátom, a kedvesem és emlékszem, aznap különösen jó kedvem volt.

– Tehát mikor?

– Tudom, Richelieu bíboros. Ezerhatszáznegyvenkettőben. Megtanultam, mint mindent.

David elnevette magát. Felém fordult és mondani akart valamit, de hirtelen elkomolyodott. Megfordultam és Zobert láttam egyenesen felénk jönni. Már többször láttam, de még soha nem beszéltem vele. Most alaposabban szemügyre tudtam venni. Magas volt, sovány, arca beesett. Acélszürke szeme volt, késpenge vékonyságú ajkai szigorúvá és némiképp kegyetlenné tették arcát. Amikor odaért hozzánk, köszöntünk, ő pedig fejbólintással viszonozta azt.

– Örülök, hogy mindkettőjüket itt találom – mondta. Hangja karcos volt és erős. Végignézett rajtam, én pedig ösztönösen kihúztam magam.

– Még nem találkoztunk, Le Chatelier úr – mondta és halványan elmosolyodott, de ez a mosoly nem örömöt, sokkal inkább valami megelégedettséget sugárzott.

– Mivel úgy tudom, mindent megosztanak egymással, úgy érzem, felesleges bevezetőt tartanom, nyílván mindketten tudják, miért vagyok itt. Kötelességemnek érzem, hogy figyeljek és ha olyasmit tapasztalok, ami helytelen vagy veszélyes, figyelmeztessek és segítsek. Menjünk arrébb egy kicsit, ez nem tartozik másokra.

A fal felé intett. Összenéztünk Daviddal és szó nélkül követtük. Zober megállt az egyik kiszögellésnél és szembefordult velünk.

– Az önök korában nagyon fontos a barátság, meghatározó lehet egy-egy kapcsolat, sok mindent tanulhatnak egy baráttól és megérthetik, milyen fontos, hogy figyeljenek egymásra. Ám van valami, amit nem tudnak és úgy hiszem, még időben érkeztem, hogy megakadályozzak valami olyasmit, ami mindkettőjük kárára válhat. Azokról a kapcsolatokról beszélek, amelyek a barátság álcája alatt jelennek meg és olyan dolgokra késztetnek, amelyek végzetesek lehetnek egy fiatal fiú számára. Letérítenek arról az útról, amelyen járniuk kell és megszentségtelenítik lelküket.

Zober megragadta a vállamat és a szemembe nézett.

– Ön tudja, miről beszélek, nagyon is jól tudja. Ön az, akit hatalmába kerítettek a helytelen gondolatok és most megpróbálja ezt az ártatlan gyermeket is romlásba taszítani. Nem, ne szóljon közbe – intett, amikor látta, hogy tiltakozni akarok. – Ön gyenge volt és a tisztátalan gondolatok győzedelmeskedtek ön felett.

Az előbb közbe akartam szólni, de most képtelen lettem volna egyetlen szót is kiejteni. Csak álltam és néztem Zobert, aki tovább szónokolt. Abban a pillanatban azt gondoltam, ez az ember mindent tud és mindent el fog követni, hogy elválasszon minket egymástól. Félelmet éreztem, de nem tudtam volna megmondani, mitől féltem, Zobertől, a lelepleződéstől, a felelősségre vonástól vagy valami egészen mástól.

– Látom, megértett és tudja, miről beszélek. Kötelességem fellépni az ilyesfajta gondolatok és viselkedés ellen és nem habozok megtenni ezt, ha szükségesnek érzem. Fogadja el a segítségemet és utasítsa vissza az alantas és buja gondolatokat. Gondoljon arra, hogy az, amit a barátja iránt érez, bűn, méghozzá egyike a halálos bűnöknek. Ön is tudja, hogy az, tudom, hogy tudja, de gyenge ahhoz, hogy ellenálljon. Én segíteni fogok és ha kell, nem riadok vissza attól sem, hogy elválasszam önöket egymástól. Mindkettejük érdekében fogom tenni és egy napon még hálásak lesznek nekem azért, hogy megmentettem önöket attól, hogy beszennyezzék önnön lelküket.

Elhallgatott. A döbbenettől szólni sem tudtunk, a támadás teljesen váratlanul ért minket. Zober végignézett rajtunk.

– Ne feledjék el, a tulajdon lelkük forog veszélyben. Elveszhetnek, tönkretehetik magukat és az életüket, ha nem hallgatnak rám. Ne tegyenek olyat, amit később már nem lesz módjuk jóvátenni. Engem mindig megtalálnak, ha tanácsra van szükségük. A nap bármely órájában fordulhatnak hozzám, mindig készen állok arra, hogy megmutassam a helyes utat.

Biccentett, majd sarkon fordult és elindult az udvar közepe felé. Davidra néztem, sápadt volt és látszott rajta, hogy nagyon megijedt. Csak nézett rám és láttam, hogy remeg az alsó ajka.

– Ne itt, David, ne itt. Ne sírj, nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Zober figyel minket és csak azt akarja, hogy gyengének mutatkozzunk.

– Ez az ember mindent tud – suttogta David.

– Ez az ember őrült – mondtam. Néztem, ahogy lassú léptekkel halad a kert közepén álló nagy tölgyfa felé. Egy darabig nem szóltam, csak figyeltem, ahogy jár-kel a kertben és azon gondolkodtam, vajon mit tudhat és mi az, amit csak sejt vagy tudni vél? Miféle bizonyítékai lehetnek? Nekidőltem a falnak. A rémület alábbhagyott, most már képes voltam gondolkodni, bár szívem még a szokásosnál hevesebben vert. Azt mondta, elválaszt minket egymástól. Mire fog hivatkozni? Az általa bűnnek nevezett dologra, lelkünk megóvására vagy arra, hogy megpróbálom Davidot is magammal rántani? Hirtelen olyan nevetségesnek éreztem az egészet. Nem mondhat semmit, hiszen nem tudhat semmiről. Nem láthatott minket olyan helyzetben, amely valóban kellemetlen lehet számunkra és nem hallhatott semmit.

Zober közben visszakanyarodott felénk. David halkan szipogott mellettem, de nem nyújtottam ki a kezem, hogy megsimogassam, nem tehettem meg. Lehet, hogy Zober nem tud semmit, csak valamiféle vallásos megszállottság hajtja, de az is lehet, hogy többet tud, mint sejthetnénk. Talán éppen ez a célja, hogy megzavarjon minket, hogy erősebbnek, néha pedig gyengébbnek lássuk és ne tudjuk eldönteni, féljünk-e tőle vagy sem.

Körülnéztem és láttam, hogy rajtunk kívül még néhányan élénken figyelik Zobert, aki most megállt az előtt a fekete, hosszú hajú fiú előtt, akit az előbb megnéztem magamnak. Ahogy láttam, nem szólt a fiúhoz, csak intett neki. A fiú azonnal követte, szó nélkül, lehajtott fejjel ment mellette. A vörös hajú fiú utánuk eredt és beszélni kezdett Zoberhez, de az meg sem állt, csak odavetett neki valamit és a fiú megállt. Nem ment utánuk, csak nézte, ahogy Zober és a fiú eltűnik a kapuban. A jelenet furcsa gondolatokat ébresztett bennem. Csak néztem a fiút, aki lassan megfordult és zsebre dugott kézzel visszasétált a falhoz. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és már tudtam, hogy igazam volt.

– Nem vagyunk egyedül hát – suttogtam magam elé.