Sötét volt a szobában, csak az ablakon szűrődött be némi holdfény. Az ablak résnyire nyitva volt, hogy a szoba levegője egész éjszaka friss maradjon. Az ágyban feküdtem és az utóbbi hetek történésein tűnődtem. Nagyon hiányzott David, olyan régen nem találkoztunk úgy, ahogy szerettünk volna. Igaz, majdnem mindennap láttuk egymást és beszélgetni is tudtunk a tanulóidő alatt, de hiányzott a mosolya, az érintése. Nem simogathattam, nem csókolhattam meg és nem nézhettem kedvemre. Hiányzott a nevetése, ahogy a ceruzája végét rágcsálja gondolkodás közben, egyszerűen szerettem volna mellette lenni. Egyre többet gondoltam arra, amit Zober mondott, többször is lepergettem magamban utolsó beszélgetésünket és egy idő után rémülten vettem észre, hogy azon tűnődök, vajon igazat mondott-e. Lehunytam a szemem. Azt mondta, nem vesszük észre a gonoszt, csak akkor, amikor már késő. Lehetséges lenne, hogy igaza van? Talán mindaz, amit érzek, nem más, mint a gonosz játéka? De lehet-e rossz az, ami ennyi örömet ad? Vagy csak én gondolom azt, hogy ezek örömök? Valóban hatalmába kerítettek volna a bűnös gondolatok és képtelen lennék arra, hogy megfékezzem magam? Talán igaza volt Zobernek? Talán…

– Jacques, ébredj fel – suttogtam. Szükségem volt valakire, aki meghallgat és megnyugtat, úgy éreztem, még soha nem voltam ennyire bizonytalan és soha nem éreztem magam ennyire bűnösnek.

– Nem alszom – jött a válasz. Jacques felült az ágyban.

– Mi a baj?

– Nem tudom – feleltem. – Olyan furcsa gondolataim vannak, félek tőlük. Vagy talán magamtól félek. Nem értem, miért töprengek ezen, de képtelen vagyok megnyugodni.

– Zober? – kérdezte Jacques.

– Igen.

– Kezded elhinni, amit mondott, igaz? – suttogta.

– Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten.

– Számítottam rá, hogy egyszer szóba fogod hozni. Ismerlek annyira, hogy tudjam, nem hagy békén a dolog, folyamatosan töprengsz rajta és a végén már önmagadban sem leszel biztos. Azt gondolod, hogy amit teszel és érzel, az jó és természetesnek érzed, hogy ilyen vagy. Hiszen csak szeretet és barátság, nem igaz? De mindenki azt mondja körülötted, hogy ez bűn és te nem tudod, hogy magadnak higgy-e vagy a többieknek. Ha magadnak hiszel és kitartasz amellett, hogy ártatlan vagy, előbb-utóbb a többiek fognak furcsán nézni rád. Ha elhiszed, hogy rossz vagy, mert körülötted mindenki ezt mondja, akkor magadat fogod gyűlölni.

– Nem tudom, kinek van igaza. Már nem vagyok biztos abban, hogy nekem – mondtam.

– Neked kell eldöntened, kinek hiszel – mondta Jacques.

– Te kinek hiszel? – kérdeztem.

– Magamnak. Én csak egy hentes fia vagyok, miért kellene azon gondolkodnom, hogy jó vagyok-e vagy rossz? Szeretem Pierre-t és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy amit érzek, az rossz. Miért higgyem el? Csak azért, mert Zober azt mondja? Vagy bárki más?

– Ismersz valakit, aki nem ezt mondaná? – kérdeztem. Jacques felsóhajtott.

– Nem értelek, Marc. Itt van neked David, a legszebb fiú, akit láttam, persze csak közvetlenül Pierre után. Szeret téged és te is szereted. Miért foglalkozol azzal, hogy ki mit gondol erről? Persze titokban kell tartanunk, legalábbis addig, amíg itt vagyunk, de miután itthagytam ezt az ocsmány helyet, bátran bele fogom vágni bárki arcába, hogy mit érzek.

Jacques felkelt. A szemem már régen hozzászokott a félhomályhoz, így láttam, hogy a szekrényéhez meg, kiveszi a köpenyét, magára teríti és az ajtó felé indul.

– Hová mész? – kérdeztem és felültem az ágyban. Jacques megfordult.

– Pierre-hez – mondta egyszerűen.

– De hát… – csak ennyit tudtam mondani. Jacques leintett.

– Marc, aludj! Tudom, mit akarsz mondani és feleslegesen aggódsz. Tudom, mit csinálok és biztos lehetsz benne, hogy alaposan megterveztem mindent.

– De megbeszéltük, hogy mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig – mondtam.

– Így van. Én eddig is kiszöktem éjszakánként, csak megvártam, míg elalszol és ezután is ezt fogom tenni. Én ilyen vagyok, Marc és nem tudsz megváltoztatni. Ha ránk találnak, abból egyedül nekem lesz bajom, nem neked. De óvatos leszek, megígérem.

– Tudod, mit veszthetünk! Miért teszel mindent kockára egy találkozás miatt? Én sem láthatom Davidot minden nap, én is vágyok arra, hogy együtt legyek vele, mégsem teszem, mert veszélyes.

– Bízz bennem, Marc. Hajnali kettőre itt leszek, sértetlenül.

Szótlanul néztem, ahogy kisurran az ajtón. Arra gondoltam, hogy utánamegyek, de nem mozdultam. Nem tehetem meg! Nem tehetem, mert… Azt hiszem, abban a pillanatban értettem meg, hogy dacára Zober előtt tanúsított viselkedésemnek, még mindig gyáva vagyok. Olyan szívesen Jacques után mentem volna, kedvem lett volna valami őrültséget csinálni, részese akartam lenni valami igazán veszélyes kalandnak, de féltem attól, hogy kicsapnak, féltem attól a pillanattól, amikor apám szemébe kell néznem, de leginkább attól féltem, hogy elszakítanak Davidtól. Jacques-kal kapcsolatban is furcsa gondolataim támadtak. Irigyeltem, amiért van annyi bátorsága, hogy szembeszálljon a szabályokkal, de dühös is voltam rá, amiért ezt teszi és kockára teszi viszonylagos biztonságunkat. Szerettem volna, ha képes vagyok arra, amire ő, ha képes vagyok félvállról venni a veszélyt, de ugyanakkor örültem, hogy más vagyok, mint ő. Tudtam, ha Jacques-ot rajtakapják, Zober újból támadni fog bennünket és most már bizonyítéka is lesz. Meg akartam akadályozni, de semmit sem tehettem. Úgy éreztem, haragudnom kellene Jacques-ra, de csak szomorúságot és elkeseredést éreztem.

Jacques szótlanul levetette köpenyét és a szekrénybe akasztotta, majd az ágyához lépett és leült a szélére. Csendesen néztem és azon gondolkodtam, vajon mit érezhet most, mit gondolhat és mire számíthat? Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és mindketten tudtuk, hogy itt nincs mit mondani. Zoberre néztem, aki az ajtóban állt, karba tett kézzel és minket nézett, elégedett arckifejezése undorral töltött el. Jacques lefeküdt és magára húzta a takarót.

– Ön nem fekszik le? – kérdezte Zober. Egyetlen szó nélkül magamra húztam a takarót. Zober egy darabig nézett bennünket, majd azt mondta:

– Ne tévessze meg önt, Legrand úr, hogy nem küldetem haza ebben a pillanatban. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy tájékoztassam az igazgató urat arról, mi történt. Ennek az éjszakai rendbontásnak, mi több, botránynak lesznek következményei, erről biztosíthatom. Most pedig aludjon, már ha a lelkiismerete engedi. Jó éjszakát!

Azzal eloltotta a lámpát, kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Hosszú ideig csendben feküdtünk, én a mennyezetet néztem és próbáltam megérteni mindazt, ami az elmúlt percekben történt. Mintha csak egy rossz álom lett volna.

– Azt hiszem, engem most kicsapnak – mondta Jacques. Nem válaszoltam. Abban a pillanatban úgy éreztem, még soha nem haragudtam ennyire, mint most. Mindent elrontott, mindent, amiért küzdöttünk és ráadásul mindezt csak néhány percért.

– Haragszol? – kérdezte. Nem válaszoltam. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de nem akartam gyengének mutatkozni.

– Nem tehetek róla. Nem értem, hogyan találhatott ránk, nagyon óvatosak voltunk. Nem láttam senkit a folyosón és Pierre is nagyon vigyázott. Csendesek voltunk, mégis megtalált.

– Mit csináltatok? – kérdeztem.

– Hát… semmi olyasmit, amit Zober látni vélt. Csak ültünk egymás mellett és beszélgettünk. Ha bármi más is történt volna, már úton lennék hazafelé. De így is csak idő kérdése, hogy hazaküldjenek. Marc, annyira sajnálom… nem akartam tönkretenni mindent. Csak… képtelen voltam ellenállni, találkozni akartam Pierre-rel, pontosan úgy, ahogy te Daviddal. Mi fog történni velünk?

– Az Zobertől függ. Ha bosszút akar állni, akkor hazaküld.

– Nem baj, soha nem szerettem ezt a helyet. Pierre és én új iskolában kezdjük a következő évet. Ismét együtt leszünk és…

– Jacques, az istenért, fogd már fel, mit tettél! Nem csak magadat sodortad veszélybe, hanem Pierre-t is és vele együtt engem és Davidot is. Kicsapnak és soha többé nem találkozhatsz egyikünkkel sem. Soha többé, érted? Megérte?

Jacques nem válaszolt. Soha nem hittem volna, hogy ez pont vele fog megtörténni, mindig attól féltem, hogy egyszer majd én fogok így feküdni az utolsó éjszakámon, a következményeken töprengve, de nem így történt. Azt is tudtam, hogy Jacques nélkül egyedül maradok. Ő volt az, aki mindig itt volt mellettem, akit az első naptól fogva ismertem és aki a legjobb barátom volt. Mindent tudott rólam és vele mindent őszintén megbeszélhettem. Nem tudtam elképzelni, milyen lesz nélküle.

A következő nap kétségek között telt el. Jacques egész nap idegesen pillantott körbe, vajon hányan tudják vagy csak sejtik, mi történhetett. Amikor a tanulási időben az ügyeletes tanár megjelent az ajtóban, mindketten azt hittük, hogy érte jött. Az egész nap várakozással telt, de nem történt semmi. Este, lefekvés előtt megjelent Zober és magával vitte. Jacques falfehér lett és én is úgy éreztem, mintha valami jeges félelem fojtogatna. Csendesen ültem a szobában, amíg vissza nem tért és azon gondolkodtam, milyen lesz az életem nélküle. Talán levelezhetünk és a szünetben meg is látogathatom. Belegondolni is szörnyű volt, hogy holnap este talán már egyedül alszom és reggel nem Jacques borzas feje lesz az első, amit meglátok.

Visszaemlékeztem az első napra, amikor találkoztunk, talán már akkor megéreztem, hogy van bennünk valami közös. Nem tudtam volna megmondani, mi volt az, amitől rokonszenves lett nekem a mosolygós, fekete hajú fiú, de reméltem, hogy barátok leszünk. Emlékeztem az első napok beszélgetéseire, a kölcsönös ismerkedésre, majd később a nagy hallgatásokra, arra, hogy csak ültünk egymás mellett és nem akartunk semmi mást, csak így maradni. A párnacsata, amely után végül barátságunk egy olyan irányba fordult, amely különlegessé és olyan szorossá tette, amelyről soha nem álmodtunk volna, egyik legkedvesebb emlékem volt.

Aznap nem találkoztam Daviddal, igyekeztem nem is gondolni rá, mintha ez segítene valamit. Talán arra gondoltam, ha azon az egy napon nem találkozunk, talán észre sem veszik, elfelejtik, hogy létezik és nem történik semmi baja. Nem akartam, hogy rám is felfigyeljenek, meg akartam húzódni egy sarokban, amíg mindez lezajlik és közben gyáva féregnek tartottam magam, mert úgy éreztem, egyedül hagyom a barátomat, akinek pedig szüksége lenne rám.

Jacques hamar visszatért. Nem szólt semmit, leült a székre és a földet bámulta maga előtt. Egy darabig csendesen üldögéltünk, majd halkan megkérdeztem:

– Mi történt?

– Vége – mondta halkan.

– Mikor kell menned? – kérdeztem.

– Nem csapnak ki – mondta. – Leblanc azt mondta, hogy ezzel felesleges kényelmetlenséget okoznánk az iskolának és veszélyeztetnénk a jó hírét. De soha többet nem találkozhatok Pierre-rel, nem vagyok többé a segítője. Zoberen látszott, hogy váratlanul éri a dolog, meg is próbált közbeszólni, de Leblanc elhallgattatta. Azt mondta, hogy az efféle viselkedést nem tűri az iskolában és hogy mindent megtesz, hogy ez többé ne ismétlődhessen meg, de tekintettel van ránk és nem akarja, hogy egy efféle botrány a jövőnket veszélyeztesse. Zober megint közbe akart szólni, de nem hagyta. Végül azt mondta, egyetlen esélyt kaptam és ha ismét felmerül a gyanú, hogy olyasmit teszek, amit nem lenne szabad, már nem fog megkegyelmezni. Arra gondoltam, olyat teszek, mint még soha és büszkén megmondom a szemébe, mit gondolok erről az egészről, de gyáva voltam hozzá, csak álltam, még a szemükbe sem mertem nézni.

– Csak a saját helyzeteden rontottál volna vele.

– Mit számít az én helyzetem? Nem láthatom Pierre-t és mostantól Zober személyesen fog felügyelni rám. Gyűlölöm magam, amiért megalázkodtam előttük, utálom magam, gyáva féreg vagyok!

– Ne mondj ilyeneket! Nem tehettél mást, ők felnőttek és bármit is teszünk, igazuk lesz. Ez volt a legokosabb dolog, amit tehettél, ha indokot adsz nekik, hogy kicsapjanak, megteszik! Mit fog szólni édesapád, ha megtudja, miért kellett hazamenned?

– Nem érdekel! Miért kell meghunyászkodnunk, miért kell eltűrnünk, hogy ezek az emberek bűnösnek kiáltsanak ki minket csak azért, mert máshogy érzünk és máshogy szeretünk? Csak azért, mert gyerekek vagyunk?

Döbbenten néztem Jacques-ra, ahogy ökölbe szorított kézzel állt a szoba közepén és valósággal az arcomba kiabálta az utolsó mondatokat. Még soha nem láttam ilyennek és szinte megijedtem tőle. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Kirohanását szinte lázadásnak tartottam és igen kényelmetlenül éreztem magam, mert úgy éreztem, hogy belül, valahol nagyon mélyen igazat adok neki és legszívesebben vele együtt kiáltanám világgá sérelmeimet. Ezen kívül attól is féltem, hogy hirtelen felbukkan egy tanár vagy talán éppen Zober és… hirtelen rádöbbentem, hogy védtelenek vagyunk. Egészen addig a pillanatig azt gondoltam, ha rosszabbra fordul a helyzet, elmegyek Leblanc-hoz és elmondom neki, milyen vádakkal illet Zober, de Jacques kalandja után elképzelhető, miféle eredménye lenne egy ilyen látogatásnak. Ez azt jelentette, hogy semmi nincs, ami megállíthatná Zobert.