A délutánt a kertben töltöttem, a ház előtt sétálgatva vagy a lépcsőn ülve. Néha kimentem a kapuhoz és kíváncsian álltam az út mellett. Ahogy telt az idő, úgy lettem egyre türelmetlenebb és elkeseredettebb. Ötpercenként néztem rá az órámra, amelyet a kezemben szorongattam. Kezdtem unatkozni, legszívesebben bementem volna a házba, hogy valami olvasnivalót keressek magamnak, de mégsem mentem, mert attól féltem, elszalasztom a pillanatot, amikor a kocsi feltűnik a fák között. Az igazat megvallva, volt még egy oka annak, hogy nem mozdultam, be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok akár egy fél napot várni, azt akartam, hogy ez a várakozás kényelmetlen legyen és talán azt is, hogy apám lássa, amint ott állok és értse meg, hogy mindenre képes vagyok Davidért. Leültem a lépcsőre, hátamat a falnak vetettem és vártam. Hallgattam a madarakat és ezredszer is elképzeltem a pillanatot, amikor megláthatom őt.

Hirtelen kinyitottam a szemem, mert mintha egy autó kürtjét hallottam volna a közelből. Felálltam és néhány tétova lépést tettem, nem tudtam eldönteni, valóban hallottam-e a hangot vagy csak képzelődtem. Lassan elindultam a kapu felé és akkor újra meghallottam a hangot. Most már biztos voltam benne, hogy jól hallottam, rohanni kezdtem a kapu felé. Elhagytam a ház előtti teret, már a fák között jártam, közel a nagy kanyarhoz, amely a kapuhoz vezetett. Kicsit lelassítottam, nem akartam megijeszteni a sofőrt, aki a kanyarból kigurulva egyszer csak ott talált volna az út közepén.

– Gróf úr, az istenért! – hallottam ekkor egy hangot. Megálltam, mert egy pillanatig azt hittem, nekem kiáltottak, de a hangot nem ismertem fel. A következő pillanatban a kanyarban feltűnt egy fiú. Ahogy megpillantottam, valami elpattant bennem és csak azt éreztem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon. David szintén megállt az út közepén és csak néztük egymást. Hófehér ing volt rajta és sötétkék térdnadrág. Az egyik kezében sötétkék sapkát szorongatott, arca kipirult a futástól. Gyönyörű volt, sokkal szebb, mint ahogy emlékeztem rá. Csak álltunk és néztük egymást, bár én alig láttam a könnyeimen keresztül. Egyszerre mozdultunk és indultunk egymás felé. Lassú lépteink egyre gyorsultak, az utolsó métereket már futva tettük meg és amikor egymás nyakába borultunk, mindkettőnkből előtört a sírás. Úgy öleltem magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni, arcát, nyakát csókoltam, megízleltem sós könnyeit, úgy éreztem, abban a pillanatban senki nem lehet nálam boldogabb. Két kezembe fogtam kis arcát és letöröltem könnyeit. Csodálatos kék szemeivel rám nézett, halkan szipogott. Megcsókoltam, puhán és kedvesen, majd újból magamhoz öleltem és hagytam, hogy a furcsa remegés végigjárja testemet. Nem tudom, meddig állhattunk így az út közepén, talán percekig is, de ez mit sem számított. Újra és újra megcsókoltam, ő az arcomat simogatta, nem tudtunk betelni egymás látványával. Megfogtam a kezét, megsimogattam és megcsókoltam az ujjait, mire elmosolyodott. Kicsit sírós mosoly volt, de olyan boldog lettem tőle, mint talán még semmitől.

– Szeretlek – suttogtam a fülébe.

– De nem jobban, mint én téged – válaszolta.

– El sem hiszem, hogy újra találkoztunk – mondtam. – Ez talán csak egy álom.

– Nem, ez a valóság. De ha mégis álom lenne… soha többé nem akarok felébredni. Veled akarok álmodni, amíg csak élek.

Egymásra mosolyogtunk, majd David a háta mögé pillantott. Egy fekete egyenruhás férfi állt a kanyarban, nem nézett ránk, tekintetét a földre szegezte és úgy tett, mintha semmit sem látott volna.

– Megijesztettem, amikor kiugrottam a kocsiból. Megéreztem, hogy elém jöttél és minél előbb találkozni akartam veled. Várj egy kicsit, mindjárt visszajövök.

Sarkon fordult és a sofőrhöz sietett, halkan mondott neki valamit. A férfi bólintott és elindult a kapu felé. Ahogy David közeledett felém, alaposabban szemügyre vettem. Soványabb volt, mint régen és sápadt, szinte fehér volt a bőre. Vajon mennyit szenvedhetett?

Ahogy mellém ért, újból megsimogattam az arcát, ujjammal végigsimítottam piros ajkain.

– Bárcsak el tudnám mondani, mennyire hiányoztál.

– Tudtam, hogy egyszer még találkozunk, nem történhetett másképp. Le akartak győzni bennünket, de nem sikerült. Hiába fogtak össze ellenünk, hiába volt Leblanc és Zober, hiába volt az apád és az enyém, végül mégis sikerült és csak ez számít.

Hangos brummogással haladt el mellettünk a fekete automobil.

– Menjünk utána – nyújtottam a kezem Davidnak. Lassan elindultunk a ház felé. Csendesen lépkedtünk a kavicsos úton, néha egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Azt hiszem, boldog voltam, legalábbis azokban a percekben nem éreztem azt a bizonytalanságot és keserűséget, mint az utóbbi időben. Reméltem, hogy ez a néhány nap mindkettőnknek jót tesz majd.

– Zober egyenesen Leblanc elé vitt és ott előadta, hogy a kertben talált minket, kézen fogva sétáltunk és ki tudja még, mit tettünk. Elmondta, hogy mindent megpróbált, de te nem engedelmeskedtél neki. Azt akarta, valljam be, hogy erkölcstelen módon értél hozzám. Legszívesebben megöltem volna, annyira gyűlöltem. Szemtelenül azt válaszoltam, hogy csak istennek tartozom elszámolással és nem egy olyan embernek, aki még szerzetesnek sem volt jó. Elsápadt és látszott rajta, hogy legszívesebben megütne, de csak annyit mondott Leblanc-nak, hogy most már ő is láthatja, milyen hatással vagy rám. Megvitatták, mit tegyenek, mintha ott sem lettem volna, majd Leblanc közölte, hogy Zober vissza fog vinni a szobámba, amit nem hagyhatok el és reggel majd eldöntik, mit tegyenek velem.

– Azt hittem, azonnal hazavittek, mint Jacques-ot.

– Nem, még két napig ott voltam. Nem láttam semmit, nem mondtak semmit és nem találkozhattam senkivel és nem mehettem ki, csak a mosdóba, de oda is elkísértek. Nem tudtam, mi történt veled, Zober csak annyit mondott, hogy hazaküldtek és már nem fogsz megzavarni. Aznap reggel nem voltam hajlandó enni, megmondtam Zobernek, hogy többé egy falatot sem eszem. Megijedt, megpróbált a lelkemre beszélni, de ellenálltam. Megfogadtam, hogy amíg nem találkozhatok veled, nem eszek egy falatot sem. Még Leblanc is bejött hozzám és megpróbálta megértetni velem, hogy ez a legrosszabb, amit tehetek. Azt mondta, hogy azok után, amit tettél, nem jöhetsz vissza és hogy az én érdekemben soha nem találkozhatunk. Akkor azt mondtam, telefonáljanak apámnak, nem maradok itt. Nem mondott semmit, felállt és elment. Másnap reggel ott volt apám és hazavitt.

– Mit mondott?

– Amíg ott voltunk, semmit. A vonaton szintén nem beszélgethettünk, mert mások is hallották volna, csendben ültünk és vártunk. Otthon leültetett és kivallatott, még soha nem volt velem ilyen szigorú. Azt mondta, szégyent hoztam rá és hogy nagyot csalódott bennem. Amikor megnyugodott, vigasztalni kezdett, de neki is megmondtam, amíg nem találkozhatok veled, nem eszek semmit. Azt hiszem, nagyon megijedhetett. Amikor láttam, hogy kétségbe van esve, azt mondtam, ha elmeséli, mi történt veled azután, hogy elvittek engem, talán elfogadok egy kis kenyeret. Akkor előadott egy történetet, amit nem hittem el. Azt mondta, megsebesítetted Zobert.

Megmutattam neki a csuklómon lévő sebeket. Amikor meglátta, döbbenten nézett rám.

– Ezt te csináltad?

– Igen.

– Miattam?

– Nélküled már nem volt értelme semminek.

– Tudtam! – kiáltott fel és a nyakamba borult.

– Tudtam, hogy nem lehet igaz, amit mondtak. Apám azt mondta, ne tegyem tönkre magam miattad, te már elfelejtettél engem. Azt mondta, nem érdemled meg, hogy kárt tegyek magamban miattad, te biztosan nem lennél képes erre értem. Hazudott. Tudtam, hogy hazudott. Szenvedtél miattam, képes lettél volna meghalni. Ez is azt bizonyítja, hogy szeretsz.

Megsimogattam felhevült kis arcát.

– Mindig is szerettelek. Amikor egyedül maradtam, meg akartam halni, hogy ne kelljen nélküled élnem. Megtettem volna, készen álltam rá. De hallgattam apámra, aki megígérte, hogy találkozhatok veled. Ezért élek még, csak azért, hogy láthassalak és hogy melletted lehessek.

– Képes lettél volna megölni Zobert?

– Nem tudom. Azt hiszem, akkor megtettem volna, mert már semmi sem számított. Most már nem gyűlölöm, szeretném elfelejteni mindazt, ami történt. Talán jobb lett volna, ha megteszem, de akkor végleg elvesztettelek volna téged.

David nem felelt, elgondolkodva ült mellettem és az ujjaimat simogatta. Mit bántam a sok szenvedést, várakozást és félelmet! Ismét itt volt mellettem és úgy éreztem, ennél szebb már nem is lehet az élet.

– Valamit nem értek – mondta hirtelen David. – Ha egyikünk szülei sem akarták, hogy találkozzunk, miért vagyunk most itt? Mindkettőjüknek bele kellett egyeznie, pedig egyikük sem akarta igazán. Mégis miért hagyják, hogy újra együtt legyünk?

– Nem tudom – mondtam. Nem akartam elmondani, milyen feltétellel találkozhattunk és mit kockáztatok, ha legközelebb is bajba keveredek.

– Talán egyszerűen belátták, hogy nem szakíthatnak el bennünket egymástól, talán megértették, mit jelentünk egymásnak és egyszer talán valóban elfogadják, hogy szeretjük egymást.

– Az apád mit tud rólunk? – kérdezte David.

– Sok mindent elmondtam neki. Miért?

– Olyan furcsa érzés fog el, amikor rám néz, szerintem olyasmit is tudhat, amiről soha nem beszélnék neki és nem tudom, mit gondolhat rólam.

– Elmondtam neki, hogy szeretlek és azt is, hogy nem akarok nélküled élni. Elmeséltem, mit éreztem, amikor először megláttalak és hogy milyen csodálatos érzés veled lenni. De nem mondtam neki semmi olyasmit, amitől félned kellene. Nem tud semmit a csókjainkról vagy az éjszakákról a kertészlakban. Még azt sem mondtam el neki, hogy már láttalak ruha nélkül, mert valahogy illetlennek éreztem. Úgy gondoltam, ehhez semmi köze, ez a mi titkunk és az is marad.

– Pedig ettől féltem – sóhajtott David. – Olyan furcsán nézett rám, amikor az asztalnál ültünk. Mintha mindent tudna… úgy éreztem, szinte látja maga előtt, ahogy te és én… és ez olyan félelmetes, olyan, mintha Zoberrel ülnék szemben. Egy kicsit el vagyok keseredve, mert azt hittem, most végre úgy élhetünk, ahogy szerettünk volna, de még most is félnem kell. Marc, nem értem, mi történik itt és miért nem lehet minden olyan, ahogy szeretnénk.

– De hiszen majdnem minden olyan, mint ahogy szerettük volna – mondtam. – Itt vagy és szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. Ez csak egy újabb nehézség, amit ugyanúgy legyőzünk, mint az eddigieket. Nemsokára indulunk C…-be és minden megváltozik. Ott ugyan nem lehetünk szabadok, de nem fognak üldözni bennünket és ha szerencsénk van, együtt is lakhatunk.

– Talán igazad van – mondta elgondolkodva. – De én nem akarok többet szenvedni, nem akarok Zobereket magam körül, nem akarok több tiltást, titkolózást, hallgatást és behódolást. Elegem van abból, hogy mindig azt kell tennem, amit mondanak, még akkor is, ha nem a javamat akarják. Lehet, hogy túl sokat akarok?

– Jacques most azt mondaná: kit érdekel a jövő? Most itt vagyunk és ez a fontos.

– Igen, ő mindig olyan könnyedén viselte a nehézségeket. Vajon ő találkozott Pierre-rel?

Elmeséltem neki, hogyan találkoztam Pierre-rel és mit mondott nekem, amikor megadta a címét, hogy juttassam el Jacques-hoz.

– Szegény Jacques – mondta David. – Olyan igazságtalanság, hogy nekünk sikerült és neki nem. Pierre-t is sajnálom, amiért ilyen apja van. Hogyan lehet valaki ilyen gonosz?

– Nem gonosz – feleltem elgondolkodva. – Csak végtelenül ostoba, nem képes megérteni, hogy másféle szerelem is létezhet, mint ami ő ismer. Nem a gonoszság akadályoz meg minket abban, hogy boldogok legyünk, hanem az emberi ostobaság.

– A legtöbb ember ostoba lenne? Nem gondolod, hogy merész­ség ezt állítani? Az igaz, hogy néhányan meg akarták akadályozni, hogy találkozzunk és volt, aki csak azért gyűlölt bennünket, amik vagyunk, de nem hiszem, hogy minden ember ostoba lenne.

Elgondolkodva ültünk egymás mellett. David szokása szerint a vállamra hajtotta a fejét, arany fürtjei arcomat simogatták és abban a pillanatban valóban boldog voltam. Talán igaza van, néhány ember ostobasága és gonoszsága miatt nem gyűlölhetek mindenkit. De mi lesz, ha kiderül, hogy az emberek többsége ilyen?