A felkelő nap sugarai fényes csíkokat rajzoltak a szoba mennyezetére. Az ablak nyitva volt, de a spaletták be voltak hajtva, így a napfény csak a réseken keresztül tudott behatolni a szobába. Kellemesen hűvös volt és szinte teljes volt a csend, csak néha hallatszott be az utcáról valami halk zörej. Nyitott szemmel feküdtem az ágyon és a mennyezetet néztem. Az ágy puha volt és kényelmes. Az első reggel óta mindig az ébresztő előtt néhány perccel ébredtem és így mindig volt egy kis időm arra, hogy gondolkodjak. Már egy hete éltem itt, a régi kolégiummal ellentétben ennek a helynek neve sem volt, mindenki csak "a kollégium"-nak nevezte és én sem éreztem késztetést arra, hogy valami nevet találjak neki. Ebben a névtelenségben volt valami nyugalmas, mintha megvédett volna mindentől, mintha erről a helyről mindenki megfeledkezett volna. Magam sem gondoltam volna, hogy képes leszek másképp gondolni erre a helyre, mint a Saint-Michel egy kisebb, de szükségszerűen hasonló másolatára, de már az első napon kiderült, hogy ez a hely szinte semmiben nem hasonlít rá. Nem akartam becsapni önmagam, ezért igyekeztem nem gondolni arra, milyen lesz az új kollégium és milyen érzés lesz újra együtt lenni Daviddal, de nem tagadhatom, néha elábrándoztam azon, vajon megadatik-e nekünk az újabb lehetőség. Jacques lelkes beszámolója alapján azt gondolhattam volna, hogy valóságos paradicsomba fogunk érkezni, de eddigi tapasztalataim és az otthon átéltek után már tudtam, hogy a mi számunkra nem létezik paradicsom.

A kollégium épülete ugyanolyan szürke és unalmas volt, mint előző lakhelyemé. Vastag falak, nagy kapuk, az ablakok felett díszítésekkel, az embert akaratlanul is elfogja a furcsa érzés, hogy talán szándékosan építenek minden kollégiumot ilyenre, bár ennek okát nem tudtam volna megmondani. Ez a ház a város szélén állt, egy széles út mentén, amely egyenesen a város szívébe vezetett. A kollégiumhoz kert is tartozott, természetesen sokkal kisebb és dísztelenebb, mint a Saint-Michelé volt és szívfájdítóan hiányzott a domb és a kertészlak, még­is barátságosabb volt, bár talán csak azért, mert nem fűződtek hozzá kellemetlen emlékeim. A kertet övező kerítésen át kiláthattam az útra és ez a szabadság halvány érzetét adta. Amikor első alkalommal léptem be az épületbe, egy rövid pillanatra mintha ugyanazt a félelemmel vegyes búskomorságot éreztem volna, mint amikor a Saint-Michel folyosóján lépkedtem, de ez az érzés elmúlt és átadta helyét az ismeretlentől való félelemnek. A folyosók ugyanolyan márványlapokkal voltak borítva, de sokkal világosabbak voltak, ezért tágasabbnak, barátságosabbnak tűntek. A csend itt mintha kevésbé lett volna baljós, inkább üresnek tűnt tőle a hely, mintsem félelmetesnek. Ha egyetlen jelzővel kellett volna illetnem a helyet, minden bizonnyal azt mondtam volna: ismeretlen.

Az első napon felkerestük az igazgatót. Apám afféle udvariassági látogatásnak szánta, az én számomra sokkal több volt annál. Élénken emlékeztem Leblanc-ra és kíváncsi voltam arra az emberre, aki ezt a kollégiumot irányítja. Meg akartam győződni róla, hogy semmiben sem hasonlít arra, akit gyűlöltem. Az első pillanatban meggyőződhettem arról, hogy külsőleg nem is lehetnének különbözőbbek. Gaillard úr alacsony volt és kövér, pocakján megfeszült az öltöny, hangja nyugodt volt és kellemes, egész megjelenése olyan volt, mint egy jóságos nagypapáé, az első pillanattól rokonszenvet éreztem iránta. A tanulmányaimról kérdezgetett, megnézte a bizonyítványomat és azt mondta, minden bizonnyal jól fogom magam érezni az iskolában és ha bármi gondom lenne, forduljak hozzá. Megköszöntem a kedvességét és igyekeztem nem gondolni arra, hogy ez talán nem nekem szól, hanem a nevemnek és az apám által fizetett tandíjnak. Egy kicsit szégyelltem magam ezekért a gondolatokért, de nem tehettem róla, néha mindenről csak a rossz dolgok jutottak eszembe.

A beszélgetés végén elbúcsúztunk és egy iskolaszolga felkísért bennünket a szobámba. Úgy emlékeztem, Jacques határozottan azt állította, itt háromágyas szobák vannak, ezért kissé meglepődtem, amikor négy ágyat láttam odabent. Összeszedtem a bátorságomat, ebben apám jelenléte segített és megkérdeztem az iskolaszolgát, kik lesznek a szobatársaim. Az öreg, ősz hajú, hajlott hátú férfi megmutatta az ajtóra erősített papírlapot, amelyen felfedeztem saját nevemet és legnagyobb megkönnyebbülésemre Jacques-ét is. A másik két név helye üresen állt és ettől elkomorodtam. Első gondolatom David volt. Lehetséges, hogy nem találkozunk? Megint elfogott a kétség, arra gondoltam, talán nem is látom többet, csak azért volt minden, hogy idehozhassanak és… megráztam a fejem. Nem akartam, hogy megint hatalmába kerítsenek ezek a gondolatok, nem akartam mindent elrontani azzal, hogy mindenfélét kitalálok.

– Csak azoknak a neve kerül fel a papírra, akik már bejelentkeztek – mondta az öreg.

– Minden helyet lefoglaltak? – kérdezte apám. Az öreg megrázta a fejét.

– Nem, uram. Minden évben marad néhány helyünk üresen, de ez még nem a végleges állapot, a tanítás csak a jövő héten kezdődik, addig még beérkeznek azok is, akik még nincsenek itt.

Az egészből csak annyit értettem meg, hogy még van remény. Ha esetleg mégsem találkoznék Daviddal, fogadkoztam magamban, megszököm és addig nem nyugszok, amíg meg nem találom. Természetesen tudtam, hogy ez a terv hatalmas ostobaság, de valahogy megnyugtatott és jobban éreztem magam, ha arra gondoltam, nem fogok tétlenül ülni.

Apám nemsokára elbúcsúzott. Megöleltem, de nem éreztem azt a szomorúságot, amit talán éreznem kellett volna, tudtam, hogy jobban érzi majd magát, ha nem leszek otthon. Hirtelen belém villant, hogy mit kezdhetek magammal, ha már otthon sem érzem jól magam, de aztán arra gondoltam, már nem lehet rosszabb a helyzetem, mint volt. Amikor apám elment, alaposan körülnéztem a szobában és kiválasztottam az egyik ablak melletti ágyat, majd elkezdtem kipakolni a bőröndömet, közben arra gondoltam, vajon hányszor fogom még ezt megtenni. Ha sejthettem volna egy évvel ezelőtt, mi vár rám, vajon mit tettem volna? Talán jobb, hogy nem tudtam. Lehetséges, hogy most is jobb, hogy nem ismerem a jövőt?

Jacques késő délután érkezett. Ugyanaz a hajlott hátú öregember kísérte, akitől a társaim felőle kérdezősködtem. Amikor meglátott, elmosolyodott, de csak kezet nyújtott és én sem árultam el örömöm. Amikor azonban becsukódott az öregember mögött az ajtó, magához ölelt és megcsókolt, úgy, ahogy régen tette és ez kissé meglepett, bár számíthattam volna rá.

– Lehet, hogy azt fogod hinni, hogy megőrültem, de elhiheted, komolyan beszélek. Most, hogy eljöttem otthonról, sokkal jobban érzem magam, valahogy szabadabbnak és vidámabbnak.

– Azt hiszem, én is – mondtam. Jacques átkarolt.

– Hát nem nagyszerű? – kérdezte.

– Nem hiszem – válaszoltam. – Mi abban a nagyszerű, hogy nem érezzük jól magunkat otthon és örülünk, hogy a családunktól távol, egy kollégiumban kell élnünk?

Jacques rám nézett.

– Csak nincs valami baj, Marc? Megint olyan furcsán látod a világot. David miatt aggódsz?

– Igen. Már itt kellene lennie.

– Lehet, hogy már itt is van. Meg sem fordult a fejedben, hogy egy másik szobában vagy egy másik emeleten lakik? Te komolyan azt hitted, hogy együtt fogtok lakni azok után, ami történt?

Rámeredtem. Jacques-nak ismét igaza volt, fel sem merült bennem a gondolat, hogy David máshol aludjon, mint velem. A tény, hogy találkozhattunk, úgy éreztem, magában hordozza azt is, hogy innentől elválaszthatatlanok leszünk és mindent együtt csinálunk. Abban a pillanatban dühöt éreztem, amiért ilyen ostoba voltam és azért, amiért ismét akadályokba ütköztem.

– Keressük meg – mondtam. Jacques elnevette magát.

– Legalább az első napon ne keltsünk feltűnést – mondta. – Azt sem tudjuk, hol vagyunk és szabad-e a folyosókon mászkálnunk. Attól félsz, hogy hazudtak neked és Davidot egy másik iskolába vitték, hogy ne találkozhassatok?

Lehajtottam a fejem. Jacques leült az ágyamra és maga mellé húzott engem is.

– Nem értem a szüleinket. Terveket szövögetnek, összebeszélnek a hátunk mögött, feltételeket szabnak és mindezt semmiért. Kezdem elfogadni, hogy nincs beleszólásom a saját életembe, csak mert gyerek vagyok. Úgy érzem, nem ártottunk senkinek, de csaknem belepusztultunk.

– Van még valami, amivel vigasztalni akarsz? – kérdeztem, mire elnevette magát.

– Jól van, megértettem. Csak azt akartam mondani, hogy nem tehetünk mást, mint hogy várunk és közben megpróbáljuk kihasználni a lehetőségeket. Te megkeresed Davidot, én pedig… én pedig nagyon örülnék annak, ha David mellett nekem is jutna egy kis hely.

Nem néztem a szemébe, valahogy kényelmetlennek éreztem. Ismertem őt és tudtam, miért mondja ezt. Szerettem Jacques-ot, a barátom volt, de nem akartam elfogadni azt, hogy ugyanazt érzem iránta, mint David iránt. Emlékeztem arra a csúnya jelenetre a kertészlakban, amikor majdnem elvesztettem Davidot a Jacques-kal való kapcsolatom miatt, nem akartam, hogy ez még egyszer megtörténjen. Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy szeretem, de David fontosabb nekem. Nem biztos, hogy megértette volna, mint ahogy hasonló esetben én sem értettem volna meg, beleőrültem volna, ha David arra kér, szorítsak helyet valakinek, akit ugyanúgy szeret, mint engem. Talán ha David mégsem érkezik meg… hirtelen úgy éreztem, mintha valami igen mocskos dologra gondoltam volna. Hogyan is gondolhatok erre? David meg fog érkezni és Jacques a barátom marad. Vagy talán neki van igaza? Egyszer már megszenvedtem azért, mert ragaszkodtam a saját magam által felállított szabályokhoz.

– Mi a baj? – kérdezte Jacques. Ránéztem. Hogyan mondhatnám el neki?

– Nem kérdezem meg, ki a fontosabb neked, David vagy én – mondta halkan. – Tudom, hogy nem akarnám hallani a válaszod. De attól, hogy őt szereted, szerethetsz engem is.

– Szeretlek – mondtam őszintén, mire átkarolt és a vállamra hajtotta a fejét.

– Tudod, mire gondolok – mondta.

– Igen, tudom. Egy kicsit meg vagyok zavarodva emiatt.

– Látom – mondta. – Sajnálom, de nem tehetek róla. Amióta Pierre elment, egyedül vagyok és te vagy az egyetlen, akitől remélhetem, hogy megért engem.

– Én megértelek – mondtam.

– Bizonyítsd be!

– Hogyan? Érezned kell.

Jacques felállt és a kezét nyújtotta nekem. Felsegített és egyszer csak ott álltunk egymással szemben, egymás kezét fogva, a következő pillanatban hozzám hajolt és megcsókolt. Önkéntelenül is mozdult a kezem és átöleltem a derekát. Újra megcsókolt és én egyre kevésbé éreztem helytelennek, amit teszünk, magamhoz szorítottam és éreztem, ahogy teste az enyémnek feszül. Még voltak kétségeim, de minden egyes pillanattal gyengültek és amikor Jacques keze elindult a testemen, arra gondoltam, bárcsak elfelejthetném ezeket a gondolatokat…

Másnap reggel kissé komor hangulatban ébredtem. Éjszaka ismét furcsa álmom volt, bár a régi rémálmok már eltűntek, mégsem éreztem jól magam. Előző este Jacques és én olyasmit tettünk, amiről azóta sem tudtam eldönteni, hogy helyes volt-e vagy sem. Nem akartam hazudni önmagamnak, jól éreztem magam, örültem, hogy újra együtt lehetek Jacques-kal, úgy, ahogy régen, mert ez arra az időre emlékeztetett, amikor még nem sejtettük, mi vár ránk, ártatlanul és őszintén szerettük egymást. Jólesett egy kicsit visszatérni ezekhez az időkhöz, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Örültem, amikor odakint felhangzott a reggeli csengetés, mert ez azt jelentette, hogy elkezdődik a nap, új feladataim lesznek és nem lesz időm egész nap ezen rágódni.

A hét vége az iskola és a kollégium megismerésével telt. Pénteken az iskolaszolgák csoportokra osztottak minket és egy-egy terembe ültettek minket, ahol találkozhattunk a nevelőtanárunkkal. Kíváncsi voltam, vajon milyen ember lesz, mennyire fog emlékeztetni korábbi tanáraimra. Nagyon reméltem, hogy rokonszenves lesz. Csendesen üldögéltünk, a terem berendezését és egymást vizsgálgattuk. Jacques mellett ültem, aki a fülembe súgta, hogy egy kicsit úgy érzi magát, mint akkor, amikor az évnyitó ünnepség után figyelte az elvonuló apródokat és azt próbálta kitalálni, vajon melyik lesz az övé. Ezen kissé meglepődtem, de igyekeztem nem mutatni. Magam is szemügyre vettem társaimat és megjegyeztem néhány csinos arcot, de óvakodtam, hogy ezen túl másra is gondoljak velük kapcsolatban. Talán barátaim is lesznek közöttük, talán olyanokkal is találkozni fogok, akik ellenfeleim lesznek, egyelőre azonban mindegyik ismeretlen és némiképp rejtélyes is. Hirtelen kicsinek és védtelennek éreztem magam közöttük, de már megtanultam, hogy félelmeim kimutatásával csak árthatok magamnak. Kihúztam magam és vártam, mi fog következni.

Nyílt a terem ajtaja és amikor megláttam a magas, szikár alakot belépni, nagyon megijedtem. Fekete öltönyben volt, mintha temetésre érkezett volna, kezében nagy könyvet tartott. Megállt az ajtóban és néhány szót váltott valakivel, aki a folyosón állt. A teremben hirtelen csend lett és ez rosszabb volt, mint bármi más, mert csak fokozta félelmemet. Éreztem, ahogy a félelem jeges érzése végigbizsergeti a gerincemet. Nem láttam, de éreztem, hogy Jacques teste is megfeszül mellettem. Nem mertem ránézni, attól féltem, a mindig nyugodt, magabiztos Jacques félelme engem is megbénítana. Éreztem szívem heves kalapálását, legszívesebben elrohantam volna. Tudtam, hiába próbálnám nyugtatgatni magam, ez az ember nem lehet más, mint…

A férfi becsukta az ajtót és felénk fordult. Mindenki felállt, Jacques engem is felrángatott. A tanár már a katedránál állt, amikor végre összeszedtem a bátorságomat és rápillantottam. A megkönnyebbüléstől majdnem összerogytam. Nem ő volt az, nem is hasonlított rá. Koromfekete haja volt és kék szeme. Arca kedves volt, barátságos és szelíd, talán negyven éves lehetett, talán kevesebb, nem tudtam volna eldönteni. Furcsa értetlenséggel nézett rám. Elvörösödtem és igyekeztem magamhoz térni.

– Üljenek le, fiúk! – mondta. Lerogytam a székemre és hallottam, ahogy Jacques felsóhajt. A tanár fellépett a katedrára, az asztal elé állt, könnyedén nekitámaszkodott és beszélni kezdett.

– A nevem Antoine Garreau, én leszek a nevelőtanáruk és én fogom tanítani az irodalmat a harmadikosoknak. Jómagam is új vagyok itt, szeretném, ha segítenénk egymásnak. Nem kedvelem a fegyelmezést és a büntetést, szeretem viszont, ha a tanítványaim kérdeznek, tudni akarnak és meg akarják érteni, amit mondok. Ha segítenek nekem, én is segíteni fogok önöknek, amiben csak tudok, de ha nem kapok segítséget, én sem adok semmit. Önöknek szükségük van egy tanárra, aki megtanítja mindazt, ami a sikeres vizsgákhoz szükséges és ami talán még ennél is fontosabb, megszeretteti önökkel az irodalmat, a regényeket, elbeszéléseket és a verseket. Nekem viszont szükségem van a figyelmükre, a kérdéseikre és arra, hogy megbízzanak bennem. Csak így tudunk együtt dolgozni. Remélem, már nem tűnök olyan ijesztőnek, mint amikor beléptem – nézett rám mosolyogva és én akaratlanul is visszamosolyogtam rá. Rokonszenvesnek találtam, talán a nagy megkönnyebbülés miatt, talán azért, mert megérthette, mit érzek.

– Mint nevelőtanár, én fogok felügyelni önökre akkor is, amikor nincs tanítási idő, hozzám fordulhatnak, ha bármi gondjuk akad, ha segítségre vagy vigasztalásra van szükségük. A jövő hét elejéig mindegyikőjükkel el fogok beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást. Ma délután, miután megebédeltek, kiosztjuk a tankönyveket. Azt tanácsolom, lapozgassák őket, ismételjék át mindazt, amit előző évben tanultak. A tanítás hétfőn reggel nyolc órakor kezdődik, önöknek ebben a teremben, az első órájuk matematika lesz. A többi tanárukkal az első héten fognak megismerkedni. Most visszamehetnek a szobáikba. Ismerkedjenek meg egymással, használják ki a lehetőséget, barátkozzanak. A barátságok nagyon fontosak és hasznosak egy fiatal fiú életében.