Az első otthon töltött napom nagyon gyorsan eltelt, mire feleszméltem, már az ágyamban feküdtem és azon gondolkodtam, mennyiben fogja megváltoztatni az életem a tény, hogy Marcel is itt van velünk. Féltem a találkozástól és legszívesebben a hátsó lépcsőn surrantam volna be a kastélyba, hogy ne kelljen találkoznom vele. Most már bevallhattam magamnak, mitől féltem. Attól, hogy Marcel megváltozott, hogy már nem az a kisfiú, aki akkor volt, amikor együtt töltöttük azt a felejthetetlen karácsonyt és hogy már nem emlékszik vagy nem akar emlékezni arra, ami akkor történt. Úgy éreztem, nem tudnék mit kezdeni vele, ha már semmiben nem emlékeztetne arra a kisfiúra, akit úgy megszerettem, ha idegennek találnám és mindent újra kellene kezdenem. Szorongva léptem be a szalonba és átadtam magam anya csókjainak és ölelésének. Amikor kiszabadultam a karjaiból, ott találtam magam Marcel előtt. Egy hosszú, számomra nagyon hosszú pillanatig csak néztük egymást, valószínűleg mindketten megpróbáltuk felidézni az együtt töltött rövid időszakot, majd egyszerre mozdultunk és megöleltük egymást. Egyszerű baráti ölelés volt, semmi több, mégis jólesett. Marcel rám mosolygott és én visszanevettem rá. Az elmúlt két év alatt megnőtt, most már alig volt alacsonyabb nálam, de ugyanolyan vékony volt és kissé sápadtnak tűnt. Rövid barna haja csinos volt, de egy kicsit hiányoltam régi apródfrizuráját. Tekintete szelíd volt és barátságos, mosolya pedig felidézett bennem néhány dolgot, amire jól­esett visszaemlékeznem. Leültünk a szalonban és anyáék kifaggattak a kollégiumi életről.

Mesélnem kellett és ez nem volt könnyű. Nem volt mit mesélnem, kollégiumi életem egyszerű volt és boldog, nem történtek olyan dolgok, amelyeket mindenképpen el kellett volna mondanom, azok a dolgok pedig, amelyek érdemesek voltak arra, hogy elmeséljem, túlságosan felkavarták volna a kedélyeket. Nem akartam Davidról mesélni, nem akartam elmondani nekik, mennyire szeretjük egymást és hogy a kollégiumban boldogabbak vagyunk, mint akár a családunk körében. Nem akartam azt sem, hogy Marcel tudomást szerezzen bármiről, ami ezzel kapcsolatos. Nem tudtam, mit értene meg belőle és mit nem, azon kívül apám sem lenne boldog, ha más is megtudná a titkomat. Nem tiltotta meg, hogy Marcel előtt ilyesmiről beszéljek, de pontosan tudtam, hogy nagyon haragudna érte. Meséltem hát arról, hogyan készülünk az órákra, milyen időbeosztás szerint élünk, mikor van ébresztő, meddig tart a tanítás és mit csinálunk délutánonként. Látszólag olyan volt minden, amilyennek lennie kellett, de éreztem, hogy mindegyikünk szerepet játszik, csak szegény Marcel nem sejt az egészből semmit. Kíváncsi voltam, mikor akarja apám elmondani neki az igazságot.

Vacsora előtt Marcel bekopogott hozzám.

– Megmutassam a szobámat? – kérdezte. Kissé elcsodálkoztam a kérdésén, de nem mutattam, azt válaszoltam, hogy nagyon szívesen megnézem. Furcsa volt a gondolat, hogy a kastély egyik szobája most Marcelé, eddig mindegyik szoba az enyém volt, legalábbis úgy éreztem. Persze ott voltak a szüleim szobái, amelyekre soha nem tekintettem és nem tekinthettem úgy, mint az enyémre, kopogás nélkül eszembe sem jutott volna belépni egyikbe sem, de ez most más volt. Már nem vagyok egyedül.

Nem igazán zavart, hiszen a kollégiumban hozzászoktam ahhoz, hogy szinte soha nem vagyok, nem lehetek egyedül, inkább az volt szokatlan, hogy Marcel már hozzánk, hozzám tartozik. Végre megértettem, mi az, ami ezzel kapcsolatban zavar. Nem tudtam, voltaképpen mit is érzek iránta, egyszerűen csak úgy szeretem-e, mint az unokaöcsémet vagy többről lenne szó? Ha igen, megtehetem-e, érezhetek-e iránta többet és nem tisztességtelenség-e Daviddal szemben? Mi történik, ha kiderül, ő nem érez és soha nem is érzett irántam többet, mint amit jogosan feltételezhetnék? De ami a legjobban zavart, az volt, hogy azzal sem voltam tisztában, mindaz, amit érzek, nem csak testi vágy-e? Nem gondoltam, ó igen, már nem gondoltam, hogy ebben bármi rossz lenne, hiszen amióta láttam Jacques-ot és az ikreket, tudtam, hogy ez érdekel engem, ez fontos számomra, de arra gondoltam, talán helytelen, hogy ilyesmiken töröm a fejem.

Marcel szobája szinte teljesen ugyanolyan volt, mint az enyém, bár egyetlen pillantással felmértem, hogy új bútorokat is kapott. Eszembe jutott, hogy apám azzal, hogy befogadta Marcelt, mennyi gondot vállalt magára, hiszen ugyanúgy meg kell adnia neki mindent és ugyanolyan feltételeket kell biztosítania, mint nekem. Hirtelen belém villant, amit a Le Chatelier családról mondott az úton és megértettem, milyen nehéz helyzetbe került. Marcel büszkén mutogatta új szerzeményeit, láthatóan örült mindennek, amit kapott. A könyvespolcon felfedeztem egy könyvet, ugyanaz a könyv volt, amit annak idején együtt lapozgattunk, azonnal felismertem a kis aranypiramisról a gerincén.

– Ezek szerint még mindig szereted Egyiptomot – mondtam. Marcel elmosolyodott.

– Azt hittem, régen elfelejtetted. Még emlékeztem a könyvre, amit nézegettünk és megkértem Antoine bácsit, vegye meg nekem.

– Még azt is meg tudnám mondani, ki volt a kedvenc istened. Talán újévkor kapsz tőlem egy macskaszobrot, ha úgy gondolod, hogy szerencsét hoz.

– Az jó lenne, bár… néhány hónapig Nantes mellett éltünk apámmal és ott volt két macska. Az egyik egyszer megkarmolt, azóta nem kedvelem őket annyira. De volt ott egy fiú, tőle megtanultam néhány kártyatrükköt. Megmutassam?

– Persze – mondtam. Marcel az egyik fiókból egy csomag kártyát vett elő.

– Ezt sokkal nehezebb volt megszereznem – mondta. – Antoine bácsi nem szereti a kártyát, hiába mondtam, hogy csak bűvészkedni akarok.

Marcel fellépett az ágyra, kettőt ugrott, majd lehuppant a közepére. Én is felmásztam mellé és Marcel elkezdte keverni a kártyát. Minden bizonnyal el akart kápráztatni és ez sikerült is neki, bár némi irigységet is éreztem, amiért én semmi hasonlót nem tudtam mutatni neki. Ahogy ránéztem, úgy éreztem, szinte minden ugyanolyan, mint régen, nem is kívánhattam volna jobbat. Marcel megpróbált várat építeni a kártyákból, de az az ágyterítőn szinte az első pillanatban összeomlott.

– Nem baj, majd mutatok valami mást. Fogadjunk, hogy sokkal több játékot ismerek, mint te!

– A fogadást máris megnyerted, én ugyanis nem tudok kártyázni – vallottam be. Apám nem volt híve a kártyának, sokkal jobban kedvelte a sakkot. Azt mondta, a kártyázás alantas játék, igazi úriember nem is vesz kártyát a kezébe, de meg voltam győződve róla, hogy nem beszél komolyan.

– Ha akarod, megtanítalak kártyázni – ajánlotta fel Marcel kedvesen.

– Rendben, cserébe megtanítalak sakkozni – mondtam, de csak mosolygott.

– Az nekem túl bonyolult. Mindenféle vezérek és lovak, bástyák meg futók, az egész olyan, mint egy háború és akit leütnek, az meghal. A kártya vidám játék, ott senkinek nem esik baja.

– Akkor mit adjak cserébe? – kérdeztem.

– Még nem tudom – mondta kajánul. – De biztos vagyok abban, hogy megtalálod a módját, hogy viszonozd. Talán egy macskaszobrot elfogadok cserébe.

– Mutass egy trükköt!

– Jól van. Válassz egy lapot – nyújtotta felém a csomagot. Kiválasztottam egyet, megnéztem, de nem mutattam meg neki.

– Tedd vissza a csomagba és keverd meg – mondta. Csendesen figyelte, ahogy újra megkeverem a lapokat, de felnevetett, amikor a lapok kicsúsztak a kezemből és szétszóródtak az ágyon. Segített összeszedni, majd a csomag tetejéről elvett egy lapot és felém mutatta.

– Ez volt az, igaz?

– Nem – hazudtam. Marcel megnézte a lapot.

– Ennek kell lennie – mondta kissé bizonytalanul. Majdnem elnevettem magam, de kitartottam amellett, hogy tévedett. Megvonta a vállát.

– Jól van, csináljuk meg még egyszer.

Ismét kiválasztottam egy kártyát és elhatároztam, hogy most sem mondom meg neki, ha sikerül eltalálnia. Jól megkevertem a csomagot, ezúttal ügyeltem arra, hogy ne adjak Marcelnek okot arra, hogy kinevessen, majd átadtam neki. Egy pillanatra összeért a kezünk és rádöbbentem, mennyire szeretném megérinteni, de nem tettem semmit. Néztem, ahogy keveri a lapokat, majd rám nézett.

– Most sikerülnie kell. Ez volt az? – kérdezte és az ágyra dobta a lapot.

– Nem – mondtam. Marcel az ágyra dobta a kártyákat. Láttam rajta, hogy elment a kedve az egésztől. Felállt és az ablakhoz lépett. Nem akartam, hogy rossz kedve legyen, de mégis sikerült elszomorítanom. Gyorsan felkeltem és melléléptem. Átkaroltam és fél kézzel magamhoz öleltem.

– Nem baj, Marcel, majd megmutatod később, biztosan sikerülni fog. Én mindig itt leszek, hogy megnézzem

– Eddig mindig sikerült – mondta. Magam felé fordítottam és arcon csókoltam. Szégyenlősen elmosolyodott és elfordult.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte.

– Hogy megvigasztaljalak – mondtam.

– Nem voltam szomorú – mondta. – De azért kedves tőled.

– Megtanítod nekem is ezt a trükköt? Persze csak ha már te is megtanultad, hogyan kell – kacsintottam rá, mire belém csípett.

– Gonosz vagy – mondta. Hátrálni kezdtem.

– Még mindig jobb, mint ügyetlennek lenni.

Hirtelen meglódult és az ágyra lökött, nagyot huppantam a matracon és a következő pillanatban már ott állt felettem, két kezével lefogott. Könnyedén kiszabadulhattam volna, de nem mozdultam, csak néztem kipirult kis arcát.

– Ezt vond vissza vagy…

– Vagy?

– Vagy megkarmollak – mondta. Elnevettem magam. Egyetlen mozdulattal kiszabadítottam a kezeimet és magamhoz rántottam Marcelt, arcunk összeért, éreztem testének súlyát és egy pillanatra elfogott valami vad vágy, amit alig tudtam lecsillapítani.

– Most karmolj, kismacska – súgtam a fülébe. Arcon akartam csókolni, de akkor felém fordította a fejét. Mondani akart valamit, de már nem volt rá ideje. Ajkaink találkoztak és én, inkább meglepetésemben, semmint akarattal megcsókoltam. Csak egy pillanatig tartott, az ezt követő csend viszont már kínosan hosszú ideig. Nem tudtam mit mondani, még éreztem ajkának puhaságát és ettől nem hogy védekezni, de még gondolkodni is képtelen voltam.

– Én nem vagyok lány, hogy csókolgass, te bolond – mondta Marcel. Nem tűnt mérgesnek, de nem tudtam eldönteni, mit tegyek.

– Akkor most megkarmolsz? – kérdeztem.

– Nem vagyok olyan karmolós – mondta és lemászott rólam, majd elkezdte összegyűjteni a kártyákat az ágyról. Szó nélkül segítettem neki, majd csendesen néztem, ahogy visszateszi a kártyákat a fiókba, majd visszaül az ágyra. Csendesen üldögéltünk egy darabig, én azon gondolkodtam, vajon Marcel valóban bolondnak tart-e.

– A kollégiumban is csókolgatod a többieket? – kérdezte hirtelen. Nem volt gúny a hangjában, ha nem lett volna olyan hihetetlen, azt gondoltam volna, valóban érdekli a válaszom.

– Véletlen volt – mondtam.

– Úgy látom, te egy ilyen csókolózós fiú vagy – mondta. – Emlékszel arra, amikor a tengerparton csókoltál meg? Amikor este kimentünk fürdeni a partra. Akkor is kismacskának neveztél.

– Azt akarod, hogy ne nevezzelek kismacskának? – kérdeztem. Igyekeztem könnyed hangon beszélni, de sejtettem, hogy remegésem elárulja félelmemet. Mit akar ezzel mondani?

– Én azt szeretném, ha… – kezdte, de befejezni már nem tudta, mert kopogtak az ajtón.

– Tessék! – kiáltott ki Marcel. Nyílt az ajtó és Colette lépett be.

– Öt perc múlva vacsora – mondta. – A grófnő kéri, hogy legyenek pontosak.

– Pontosak leszünk – mosolygott rá Marcel, Colette visszamosolygott rá és kiment. Kihasználtam az alkalmat és felálltam. Apám nem szerette, ha késtünk az étkezésekről. Gyorsan kezet mostunk a szobához tartozó fürdőben és nagyon vigyáztam, nehogy még csak véletlenül is hozzáérjek Marcelhez, majd leballagtunk az ebédlőbe.

Apám bevitt a városba, mert valami elintéznivalója volt a bankban és megkértem, hadd mehessek vele. Korán reggel indultunk, Marcel még aludt. Tudom, mert indulás előtt benéztem a szobájába, ott feküdt az ágy végében összegömbölyödve, mint egy igazi kismacska. Az autóban nem beszélgettünk, apám a reggeli lapokat olvasta, én pedig élveztem az utazást, nagyon szerettem nézni az elsuhanó tájat, a már ilyen korán a földeken dolgozó embereket, a szembejövő autókat és lovas kocsikat. Szerettem nézni a várost, az utcán sétáló embereket, a házakat.

A bank épülete hatalmas volt, szinte olyan, mint egy erőd. A kapus tisztelgett apámnak és kinyitotta az ajtót. Akivel találkoztunk, meghajolt előttünk és udvariasan előre köszönt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem az ottlét minden percét. A pénzügyek nem érdekeltek, néha azt sem értettem, apám mit beszél a sorban álló emberekkel, röpködtek az összegek, kamatok, kötvények, váltók és indexek, de büszkeséggel töltött el, hogy az én apám mindezt érti, átlátja és uralja. Elnéztem, ahogy kanyargós aláírását odaveti az eléje tett papírokra és arra gondoltam, mennyire elegáns dolog bankigazgatónak lenni.

Egy idő múlva már nem volt olyan érdekes apámat nézni, tehát elvettem az asztaláról az újságokat és olvasgatni kezdtem. Kevés olyan hír volt bennük, amelyek valóban érdekeltek, a politika iránt nem érdeklődtem, a külföldi események érdekesek voltak, de nem volt sok belőlük. Elolvastam egy új híd avatásáról szóló hírt, beleolvastam egy új opera kritikájába. A többi újságban sem voltak igazán érdekes dolgok, lassan kezdtem unni magam, amikor apám bejelentette, hogy megyünk. Gyorsan elmondtam neki, miért is akartam vele jönni, szeretnék venni valamit Marcelnek karácsonyra. Apám megsimogatta a fejemet.

– Jól van, fiam! Ma ebédig úgysincs más dolgom, körülnézünk a városban. Mit szeretnél venni neki?

– Nem tudom – mondtam. – Valami nagyon szépre gondoltam, valami olyasmire, aminek nagyon örülne… azt hiszem, vennék neki egy macskaszobrot.

– Egy macskaszobrot? – csodálkozott apám. Vállat vontam.

– Marcel nagyon szereti Egyiptomot. A macskaszobor szerencsét hoz az egyiptomiak szerint, szent állat. Véletlenül tudom, hogy Marcel szeretne egy ilyet – tettem hozzá, ami ugyan nem volt teljesen igaz, de reméltem, ez elég indoknak bizonyul majd. Apám bólintott.

– Rendben, ha eldöntötted, akkor eldöntötted.

Nem tudom, merre jártunk, még soha nem voltam a városnak ezen a részén. Nagy házak között gurult a kocsi, felismertem egy színházat és egy kis üzletet, ahol még kiskoromban jártam. Egyszer csak megálltunk egy üzlet előtt. Beléptünk az ajtón, egy nagyon öreg, ősz hajú asszony fogadott bennünket.

– Jó napot, Madame Peltier – köszönt apám és kezet csókolt neki. Az asszony fejet hajtott.

– Nem gondoltam volna, hogy még látlak, Antoine.

– Sajnos nagyon kevés az időm – mentegetőzött apám, mire az asszony felnevetett.

– Neked, Antoine? Még hogy neked kevés az időd? Akkor mit mondjak én? Talán már csak egy év, talán még kettő és én is megyek Thierry után, végre. Huszonöt év után együtt lehetünk… – itt rám pillantott és elmosolyodott. – Miért is beszélek ilyeneket? Amikor utoljára láttalak, még járni sem tudtál. Gondolom, nem tudod, ki vagyok. Miért is tudnád? Kérd meg apádat, talán egyszer elmeséli, honnan ismerjük egymást.

– Szeretnénk valami különlegeset vásárolni – mondta apám. Csak ekkor néztem körül. A szekrényekben, a polcokon kisebb-nagyobb szobrok álltak, egészen aprók, nem nagyobbak egy kavicsnál, nagyobbacskák és egészen nagyon, nálam is magasabbak. Indiai istenek, hatalmas harcos kétszarvú sisakban, egy polcon angyalok, furcsa, fekete fából vagy talán kőből készült afrikai szobrocskák és néhány olyan tárgy, amelyről nem tudtam eldönteni, mit ábrázolhat. Mintha egy egészen más világba léptem volna, még azt sem tudtam eldönteni, egy üzletben járok-e vagy egy család szalonjában.

– Marc elmondja, mit szeretne – mondta apám. – Én addig leülök egy kicsit.

Az öregasszony hozzám lépett, korához képest meglehetősen gyorsan és frissen lépkedett.

– Mondd csak el, mit szeretnél – bíztatott. Amikor meséltem neki a macskaszoborról, elgondolkodott.

– Ebben az esetben hagyjuk a lányoknak való ostoba macskákat és nézzük az egyiptomiakat. Hallottál már az egyiptomiak macskafejű istenéről?

– Igen, Madame Peltier. Basztet volt a neve, egyike volt Ré Szemeinek, ő volt az öröm, a vígasság istennője.

– Így van. Ő volt az, az öröm és a vígasság istennője, ahogy mondtad. De ő volt az istene néhány olyan dolognak, amelynek ismerete egyelőre még túl korai lenne. Van valamim a számodra, valami egészen különleges, mindjárt hozom, várj csak egy kicsit.

Halkan beszélt, kedvesen mosolyogva, de volt benne valami furcsa titokzatosság. Sarkon fordult és eltűnt egy függöny mögött. Odaléptem apámhoz és lehajoltam hozzá.

– Ki ez a hölgy? – kérdeztem suttogva. Apám mosolygott.

– Egyike a világ legérdekesebb embereinek. A mi barátságunk azóta tart, hogy gyermekként először tévedtem be ebbe az üzletbe. Madame Peltier mindent tud, mert az ördöggel cimborál.

Nem tudtam eldönteni, komolyan beszél-e, de nem volt időm ezen gondolkodni, mert Madame Peltier visszatért, kezében egy papírdobozt szorongatott, amit letett az asztalra és intett, hogy nézzem meg. Leemelte a doboz tetejét, némi papírzörgés kíséretében kiemelt belőle egy kis fekete szobrocskát és a kezembe adta. Első pillanatra beleszerettem, gyönyörű fekete teste volt, az első pillanatban meg sem tudtam volna mondani, fából vagy kőből készült-e, tompán csillogott a ráeső fényben. Rövid szőrű, kecses ülő macskát ábrázolt, azonnal meg lehetett állapítani, hogy egyiptomi fajta, két hegyes füle felfelé meredt, két szeme kerek vörös kő, egyszerre volt gyönyörű és félelmetes, mintha valóban a fáraók korából származott volna és régi idők tudása csillogna azokban a vörös szemekben.

– Tetszik, igaz? – kérdezte Madame Peltier.

– Gyönyörű – suttogtam. Végigsimítottam a szobrocskát, hihetetlenül sima és bársonyos volt.

– Mennyibe kerül? – kérdeztem. Madame Peltier apámra nézett.

– Megfizethetetlen – mondta és láttam, ahogy apám elmosolyodik. Madame Peltier megmondta az árát. Minden összegyűjtött pénzemet magammal hoztam, szerencsére éppen elégnek bizonyult. Madame Peltier elvette a pénzt, de nem számolta meg, hanem az asztalon álló kis dobozkába tette. Hirtelen eszembe jutott valami, de szinte ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy felesleges ezen gondolkodnom. Megláttam, hogy a papírdobozban, amelyből az öregasszony kivette a szobrot, amelyet még mindig a kezemben szorongattam, ott van a macska párja. Hirtelen szomorú lettem. Davidra gondoltam és arra, mennyire örülne egy ilyen tökéletes ajándéknak. Az összes pénzemet Marcelre költöttem, elfeledkeztem Davidról és most lelkiismeret-furdalást éreztem emiatt. Legszívesebben visszaadtam volna a szobrocskát, de nem akartam, hogy Madame Peltier ostoba kölyöknek tartson emiatt. Apámék furcsa viselkedése, a régi barátság némi halvány reményt adott arra nézve, hogy a kiválasztott szobrocskát ingyen megkapom, de amikor Madame Peltier elfogadta a pénzt, rádöbbentem, hogy itt szó sincs ilyesmiről. Felpillantottam és elkaptam apám tekintetét. Komolyan nézett rám és mint már annyiszor, most is úgy éreztem, tudja, mit szeretnék. Csak kérnem kellene, tudtam, hogy csak egyetlen szót kellene kimondanom, de mégsem tettem. Nem akartam semmit sem kérni tőle, valami furcsa büszkeség megakadályozott benne. Nem akartam David számára kérni semmit, úgy éreztem, apám nem szeretné, ha szóba hoznám őt. Láttam, hogy Madame Peltier minket figyel. Apám némi töprengés után feléje fordult.

– Azt hiszem, mind a két macskára szükségünk lenne – mondta. Madame Peltier elfojtott egy mosolyt, de máris nyúlt a doboz után. Néhány pillanattal később mindkét szobor a kezemben volt és úgy hagytam el a kis üzletet, hogy még láttam az öregasszony szemének vidám csillogását. Kissé kábultan ültem be a kocsiba, a történteken gondolkodtam és azon, vajon apám miért vette meg nekem a másik szobrot, hiszen pontosan tudta, kinek szánom. Magamon éreztem apám tekintetét.

– A büszkeség segít abban, hogy emelt fővel viseld el a nehézségeket – mondta. – De a túlzott büszkeség csak megnehezíti az életed. Sokszor előfordul még, hogy kérned kell, de ez nem jelent megalázkodást. Kérj és kapsz, mint ahogy te is adsz, ha kérnek tőled.

– Köszönöm – mondtam. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy szeret és abban is, hogy én is szeretem őt.