A nap végén Julien már kétpercenként nézte az óráját. Elege volt az egészből, már kívülről tudta az egész tanév programját, odakint szépen sütött a nap és mindennél jobban szeretett volna már otthon lenni. Amikor Valence kisasszony felállt és közölte, hogy hazamehetnek, gyorsan bedobálta új könyveit a táskájába és elindult az ajtó felé, csak egy pillanattal később jutott eszébe, hogy illene megvárnia Kerimet. A barna fiú kényelmesen pakolgatott, mintha nem is akarna hazamenni, Julien úgy döntött, megvárja a kapuban, Kerim úgysem indulna el nélküle. Végigment a folyosón, közben folyamatosan figyelte, felbukkan-e valahol Serge, de sehol sem látta és ez megnyugtatta. Már el is tervezte a délutánját, szépen beköti a könyveit, Valence kisasszony úgyis ellenőrizni fogja, aztán megvárja apját és tévéznek lefekvésig, amikor is újra szabadon ábrándozhat arról, milyen lenne Kerimmel együtt tölteni egy estét. Remek lesz. Már majdnem a kapunál járt, amikor úgy döntött, még bemegy a vécébe pisilni, mert gyalog hosszú az út hazáig és utálta, ha emiatt sietnie kell. Ledobta a táskáját, belökte az ajtót és körülpillantott. Sehol senki. Ezt szerette, valahogy nem tudott pisilni, ha más is ott volt, olyankor mindig megvárta, amíg kimennek, de ez most tökéletesnek tűnt. Odament a piszoárhoz és lehúzta a nadrágján a zippzárat. Már éppen elengedte volna magát, amikor hallotta, hogy kivágódik az ajtó. Halkan káromkodott egyet és remélte, a betévedő csak kezet mos vagy iszik és meg sem látja őt, de a következő pillanatban rá kellett jönnie, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Serge hangját azonnal felismerte és már csak abban reménykedett, hogy valami csoda történik.

– Holnap elmondom az arab barátodnak – mondta halkan. Julien úgy tett, mintha nem is hallaná. Megpróbálta elengedni magát, de nem volt rá képes, csak állt a fal felé fordulva és várta, mi fog történni.

– Vajon mit fog szólni hozzá? – kérdezte Serge. Julien hátranézett.

– Semmit.

– Gondolod? Majd meglátjuk.

– Nem fogod elmondani senkinek – mondta hirtelen Julien. Maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, de megpróbálta azt mondani, amit Kerim tanácsolt. Valahogy jó ötletnek tűnt.

– Miért ne mondanám?

– Mert nem láttál semmit. Különben is, miért bámulsz te engem egész órán át? Mit gondolsz, mások mit fognak gondolni, ha én kezdem terjeszteni, hogy egész órán engem bámultál? Lehet, hogy azt, hogy kettőnk közül nem is én vagyok a buzi?

Serge nem válaszolt és Julien hirtelen úgy érezte, pontosan azt teszi, amit kell. Határozottan és keményen, éppen erre van szükség. Talán még soha nem akadt senki, aki meg merte volna mondani Serge-nek a magáét. Julien meg volt elégedve magával. A következő pillanatban Serge hátulról megragadta a nyakánál fogva és hátrarántotta. Julien a földre zuhant, kétségbeesetten próbálta begombolni a nadrágját, de Serge szemtelen vigyorral a képén odalépett hozzá és bakancsos lábát az ágyékára tette.

– Maradj nyugton – mondta. Nem kiabált, nem volt rá szükség. Serge soha nem kiabált.

– Na idefigyelj, te kis köcsög! Ha azt hiszed, nem mondom el mindenkinek, tévedsz. A kis arab haveroddal kezdem, kíváncsi vagyok, akkor is melléd áll-e, ha elmondom neki, hogy legszívesebben levetkőztetnéd.

– Rohadék!

– Ha azt akarod, hogy belenyomjam a fejed a vécébe, folytasd nyugodtan.

– Ha szólok Valence kisasszonynak…

– Akkor úgy összeverlek, hogy beledöglesz. Elhívom néhány haveromat is, majd a gipszágyban gondolkozhatsz.

– Nem mered megtenni. Az apám szól a rendőrségnek és elvisznek.

– Te tényleg ilyen hülye vagy? A nagybátyám rendőr, bármit megtehetek. Na jól van, elég volt belőled, te kis buzi, kelj fel!

Julien lassan feltápászkodott és értetlenül nézte a nagy fiút, aki apró disznószemével követte minden mozdulatát. Nem akarta elhinni, hogy vége, hiszen nem történt semmi, eddigi tapasztalatai alapján tudta, hogy az ilyenek nem engednek el csak úgy senkit. Vajon mit tervezhet? Amikor felállt, Serge előrelendült, megragadta Julient a torkánál fogva és a falhoz nyomta. A fiú feje nagyot koppant a csempén. Serge közelebb nyomult és halkan, nagyon halkan annyit mondott.

– Mielőtt elmész, azt akarom, hogy pisálj a nadrágodba. Úgyis ezért jöttél, nem?

Julien érezte a fiú szájából áradó dohányszagot és elkerekedett szemmel nézte Serge lapos orrát és a pattanásokat. Nem akart hinni a fülének. Nem, ezt nem… ezt soha… inkább történjen vele az, ami egyik társával, akit az előző iskolájában az ottani főbarom meztelenül kilökött a tornaöltözőből a folyosóra. Azt inkább elviseli, de erre nem kényszerítheti. Soha, ez annyira megalázó lenne…

– Nem hallottad? – kérdezte Serge. Most sem kiabált.

– Nem – mondta Julien reszkető hangon.

– Mit mondtál? – kérdezte Serge kissé megemelt hangon. Összeszűkült a szeme, Julien ismerte ezt, már nem sok van hátra, nemsokára jön a verés.

– Nem!

Serge ágyékon rúgta Julient, aki térdre esett. Sírt, már képtelen volt visszatartani a könnyeit, holott tudta, pont ez ad erőt Serge-nek. A fájdalom végigszikrázott egész testén, nehezen kapott levegőt és érezte, ha Serge nem unja meg a dolgot, még néhány pillanat és önkéntelenül is megteszi, amit akar. Serge a bordái közé rúgott. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó és Kerim lépett be rajta, Julient szólongatva. A fiú egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Julien a könnyei mögül is látta, hogy egyenesen Serge felé indul és mielőtt a fiú mozdulni tudott volna, óriási erővel arcon csapta, a hangos csattanás visszhangzott a helyiségben. Serge megtántorodott, hogy egy pillanattal később vörös fejjel lendüljön előre. Kerim kezében megvillant valami, amiről Julien csak sejtette, hogy egy penge és Serge megállt, szinte megmeredt mozdulat közben, láthatott már ilyet és tudhatta, hogy nem bízhat Kerim józanságában és abban, hogy nem meri használni a pengét. Serge nem volt teljesen ostoba és a külvárosi barátaitól már sokat tanult. Leengedte a kezét és Kerim szemébe meredt.

– Takarodj! – mondta halkan a barna fiú. Serge lassan mozdult.

– Ha elmondom az igazgatónak, hogy késsel támadtál rám, mehetsz vissza a tevék közé – morogta.

– Akkor elvágom a torkod – válaszolta Kerim egyszerűen. Serge még állt néhány pillanatig, azon tűnődve, hogyan kerülhet ki győztesként ebből a helyzetből, de aztán vetett egy pillantást a késre és elindult az ajtó felé.

– Csak hogy tudd: a kis barátod egy buzi, egész órán az új gyereket nézegette és felállt a farka, egy köcsöggel barátkozol.

Kerim nem szólt semmit, csak követte tekintetével Serge-t, amíg csak be nem csapta maga mögött az ajtót, majd Julienhez ment és segített neki felállni.

– Megütött? – kérdezte. Julien nem válaszolt, csak visszament a piszoárhoz. Kerim megvárta, amíg végez, majd szótlanul elindultak hazafelé. Julien egész úton nem beszélt és Kerim nem erőltette. Sajnálta barátját, de most semmit nem tudott tenni érte. Tudta, mit érez Julien. Valamikor nagyon régen ő is félt valakitől, őt is megverték, nem is egyszer. Pontosan tudta, milyen érzés és azt is tudta, hogy Juliennek kell megtennie az első lépést ahhoz, hogy mindez megváltozzon. Hirtelen eszébe jutott valami, az órájára nézett.

– Julien, maradj itt egy kicsit, mindjárt jövök!

– Hová mész?

– Majd meglátod!

– De…

– Ha addig jönne ez a barom, itt a késem – mondta és Julien kezébe nyomta a vékony pengét. Julien riadtan bámulta a kést, de azért eltette, bár tudta, hogy úgysem lenne bátorsága elővenni. Kerim ledobta a táskáját és elszaladt. Julien nézte, ahogy eltűnik a sarkon, majd nagyot sóhajtva leült egy padra és várt. Ezért utálta az iskolát. Kerim volt az egyetlen, aki miatt elviselte és már előre félt attól, hogy ha esetleg megbetegszik, neki egyedül kell bejárnia. Nem mintha a ma történtek mindennaposak lettek volna, de ezek után ki tudja, mire kell felkészülnie. Elgondolkodva forgatta a kezében a kést. Vajon hogyan kell használni? Meg tudná tanulni? Talán meg kellene kérnie Kerimet, tanítsa meg verekedni, bár abból úgyis csak röhögés lenne és újabb alkalom, hogy megölelgesse, amint akkor, amikor arra kérte, tanítsa meg birkózni.

Igazából azt sem értette, miért barátkozik vele Kerim, hiszen ő csak egy gyáva kisfiú, aki meghúzódik a háttérben, nem barátkozik senkivel, nem nevetgél együtt a többiekkel, ráadásul még... szóval nem olyan, mint a többiek. Vajon miért tart ki mellette Kerim? Minden nap együtt mennek haza, hétvégén feljárnak egymáshoz beszélgetni, játszani, zenét hallgatni, olyankor Kerim sem az a hangos, jópofáskodó fiú, aki máskor szokott lenni. Egy kicsit talán olyan, mint ő. De nem, Kerim soha nem lesz olyan, mint ő. Szerencsére. Mert akkor ki védené meg őt Serge-től? Sokat gondolkodott már ezen és nem tudta megfejteni, miért vallja magát a barátjának egy olyan fiú, akivel mindenki barátkozni akar és aki bárkivel jóban lehetne? Talán a legegyszerűbb lenne megkérdezni Kerimet, de Julien ezt sem merte, mert attól félt, hogy valami olyasmit fog hallani, amit nem szeretne. Fogalma nem volt, mi olyat mondhatna Kerim, ami rosszul eshetne neki, de úgy vélte, bármi is az oka annak, hogy ők barátok, az bizonyosan nem az ő nagyszerűsége.

Felnézett és tátva maradt a szája. Az úton Kerim közeledett zsebre dugott kézzel, szép kényelmesen, mellette Martin, valamiről beszélgettek. Julien arra gondolt, vajon csak ő hiszi, hogy Kerim azzal próbálja jobb kedvre deríteni, hogy idehozza neki Martint? Gyorsan végignézett magán és elégedetten nyugtázta, hogy jól néz ki, nincs nyoma, hogy negyedórával ezelőtt bőgve feküdt a vécé padlóján. Bármi is legyen az oka, hogy Martin itt van, ki kell használnia az alkalmat. Amikor a két fiú odaért, Kerim felkapta a táskáját.

– Útközben találkoztam Martinnal, mondtam neki, hogy kísérjen el minket.

– Remek ötlet volt – mondta Julien és kezet nyújtott Martinnak.

– Szia Martin!

– Szia Julien! – válaszolta Martin, kezet fogtak. Julien egy pillanattal tovább tartotta Martin kezét, mint ahogy a kézfogás indokolta volna és teljesen elbűvölte, hogy ilyen közel kerülhet hozzá. Martin valóban helyes fiú volt, így közvetlen közelről olyan jól nézett ki, hogy Julien beleremegett.

– Láttam a táskádon a jelvényt, ezek szerint te is szereted őket – kezdte a beszélgetést az egyetlen biztos ponttal. Martin elmosolyodott.

– Az összes lemezük megvan, kivéve az utolsót.

– Nekem az is megvan, a múlt héten vettem meg. Ha akarod, átmásolom.

– Kösz! Merrefelé laksz?

– Innen még tíz perc, a parkon keresztül.

– Az jó, én is arrafelé megyek. Milyen zenéid vannak még?

– Van egy pár kazettám, Kerimmel szoktunk cserélgetni.

– Tudom, már mondta – mondta Martin. Julien Kerimre nézett, aki vállat vont.

– No igen, adtam némi segítséget a kezdéshez – kacsintott. Martin ránézett.

– Ezt nem értem.

– Nem baj – mondta egyszerre Kerim és Julien.

– Én viszont most lelépek – mondta Kerim. Julien meglepetten nézett rá.

– Tudod, el kell mennem a boltba… amit reggel mondtam – nézett rá Kerim és Julien végre megértette.

– Igen, a bolt… persze… menj csak, mi majd… hazakísérjük egymást.

Kerim elköszönt és sarkon fordult. Julien utánanézett, néhány pillanatig Kerim formás fenekét nézte, aztán visszafordult Martinhoz.

– Hol is tartottunk?

– A kazettáknál meg hogy milyen zenéid vannak otthon. De az is érdekelne, miért lépett le ilyen gyorsan a barátod?

– Már reggel mondta, hogy a boltba kell mennie… Kerim már csak ilyen.

– Értem. Amúgy a többiek, mármint az osztályból mindig ilyenek?

– Mire gondolsz?

– Egyikük sem szólt hozzám, csak megbámultak. Egyedül te tűntél olyannak, akivel érdemes lenne beszélgetni.

– Köszi. Velem sem beszélgetnek sokat. Tudod, megvannak a baráti társaságok, ők leginkább csak egymással foglalkoznak. Addig örülj, amíg nem szólnak hozzád. Ott van például Serge.

– Vele már találkoztam. Közölte velem, hogy majd megtanítja, hol van a helyem.

– Rögtön az első napon?

– Aztán mondtam neki, hogy nyugodtan kötözködjön, az apám ügyvéd és elég sok embert ismer a gyámhatóságnál, egy-két telefon és kiküldenek valakit, hogy nézze meg, hogy egyesek miért terrorizálják a többieket. Nem mondott semmit, csak nézett.

– Nem semmi. Tényleg ügyvéd az apád?

– Persze, ilyenekkel nem szoktam viccelni. A te apád mit csinál?

– Fogalmam sincs.

Csend lett. Julien érezte, hogy ezt nem kellett volna mondania, olyan hülyén hangzik, mintha egy óvodás lenne, aki még ennyit sem tud megjegyezni. Martin meglepetten pislogott.

– Úgy érted, hogy fogalmad sincs, mit csinál?

– Valahogy úgy – mondta Julien és elvörösödött.

– Nem gondolod, hogy ez kissé furcsa?

– Nem tudom. Soha nem mondta…

– Érdekes. Legalább a cég nevét tudod, ahol dolgozik? Valami hivatal?

– Nem tudom. Irodában dolgozik, sokszor késő estig.

– De mégis? Bank, minisztérium, kórház, kavicsbánya? Soha nem néztél még utána?

– Nem…

– Én biztos nem bírnám ki. Anyukád mit csinál?

– Nem tudom…

– Komolyan kérdeztem.

– Tényleg nem tudom. Nem él velünk.

– Bocs – mondta Martin és most ő tűnt zavartnak. Julien vállat vont.

– Nekem ilyen családom van, megszoktam. Nem térhetnénk vissza a kazettákhoz?

– De igen. Ha akarod, összeírom, mim van és cserélgethetünk. Van egy unokabátyám, ő is ilyen zenét hallgat és egy zeneboltban dolgozik, annyi zenét szerezhetek, amennyit csak akarok.

– Remek. Megvan nekik az új Metallica?

– Azt hiszem. Majd megkérdezem. Itt a sarkon én balra megyek. Te?

– Én tovább egyenesen.

– Akkor szia! Holnap találkozunk!

– Oké. Szia Martin!

Julien megállt a sarkon és nézte, ahogy Martin távolodik. Nem sokat beszélgettek, voltaképpen csak arról, hogy kazettákat fognak cserélgetni és ő nem tudja, hol dolgozik az apja. Nem valami jó kezdés, de a semminél azért több. Holnap találkoznak. Lehet, hogy lesz még egy barátja. Nem lenne rossz, Martin olyan helyes fiú és szép a szeme. Julien felsóhajtott. Megint egy olyan fiú, akiről hiába álmodozik. Majd holnap szóba kerül a barátnője vagy felhívja a lakásukra, hogy megmutassa a pornóújságokat, amiket az apjától lopott és az ágya alatt tartja. Az úton arról ábrándozott, hogy felhívja magához Martint és szerelmet vall neki, elképzelte, ahogy együtt sétálnak az utcán kézen fogva és mindenki irigykedve nézi őket. Mire hazaért, már jó kedve volt.