– Ráadásul azt is megtudtam, hogy hazudott nekem, megadott egy számot, amiről azt mondta, hogy a munkahelye. Ma felhívtam és kiderült, hogy ez egy vendéglő, valami Kék Pisztráng és egy tahó elküldött a francba, hogy itt nem dolgozik semmiféle Morin. Aztán bementem, mert… nem is tudom, miért és akkor kiderült, hogy tényleg vendéglő és tényleg nem dolgozik ott az apám és a fazon, akivel beszéltem, olyan furcsa dolgokat mondott. Nem értem, miért nem mondta meg az igazat. Lehet, hogy nem is dolgozik? De akkor honnan van pénzünk? És most kiderült, hogy kórházban van és nem tudom, mi baja van. Már nem is haragszom rá, amiért hazudott, csak végre tudjam meg, mi baja van.

– Nyugi haver, nemsokára ott vagyunk és mindent megtudsz. Csak hagyd, hogy én beszéljek. Megkérdezted, hogy hívják az orvost, aki apádat kezeli?

– Nem, eszembe sem jutott.

– Nem baj, kiderítem. Te csak viselkedj úgy, mint egy aggódó gyerek, bár ahogy elnézem, ez menni fog. Aztán ha végeztünk, eljössz hozzánk és ott alszol, jó? Majd valahonnan felhívom anyámat. Ott fogsz lakni nálunk egy darabig.

– Nem tudom, Kerim, nem hagyhatom ott a lakást.

– Ne már, régebben kaptál volna az alkalmon, hogy velem alhass, mi van veled, tényleg ennyire félsz?

– Kerim, fogd már fel, nekem senkim nincs rajta kívül. Ha neadjisten meghal, egyedül maradok. Érted? Teljesen egyedül. Armand nem túl jó apa, ez tény, de nekem csak ő van és ha ő meghal, mehetek intézetbe vagy mittudomén – Julien hangja elcsuklott. Kerim szótlanul nézte, majd megállította, maga felé fordította. Julien érezte, hogy egy nagy könnycsepp gördül végig az arcán. Szégyellte magát, nem akart sírni Kerim előtt.

– Ne haragudj, Julien, erre nem is gondoltam. De hidd el, nem lesz ennyire komoly a helyzet, legfeljebb csak egy-két hétről lehet szó, aztán apádat hazaengedik és minden olyan lesz, mint régen.

– Remélem – sóhajtott Julien. Befordultak a sarkon és meglátták a kórház nagy épületét.

– Nem kellene vennünk valamit? Virágot, csokit vagy mittudomén? – kérdezte Julien. – A filmekben mindig visznek valamit.

– Az intenzívre biztosan nem engednek be virágot – mondta Kerim. – Most az a fontos, hogy megtudd, mi van az apáddal, a csoki meg gyümölcs ráér később is.

Bementek a nagy kétszárnyú kapun és beálltak a széles pulthoz, ami mögött egy barna hajú idősebb nő ült és papírokat rendezgetett. Kerim várt egy kicsit, majd odaszólt a nőnek.

– Jó napot! Segítséget szeretnénk kérni. Armand Morinhoz jöttünk, a kardiológiai intenzíven fekszik, azt mondták, bemehetünk hozzá.

– Szervusztok fiúk! Most nincs látogatási idő.

– Beszéltünk a kezelőorvossal, ő mondta, hogy bemehetünk.

– Kivel beszéltetek?

– Nem tudom, csak telefonon beszéltünk vele, de nagyon kellemes hangja volt. Tessék minket beengedni, ő Julien, Morin úr fia és szeretné látni az apukáját!

– Felnőtt nélkül nem mehettek be.

– De most nincs velünk senki, tessék beengedni!

– Nem lehet, fiúk, tényleg nem lehet, ha beengedlek benneteket, én kapok a fejemre.

– Akkor legalább azt mondja meg, merre van a szoba.

– A folyosó végén balra, de úgysem mehettek be.

– Jól van, köszönöm! – mondta Kerim és ellépett a pulttól. Julien értetlenül nézte.

– Ennyi? Feladtad?

– Most minek erőlködjek annyit, ez a hülye liba úgysem fog beengedni.

– Akkor most mit csinálunk?

– Én visszamegyek beszélgetni, te addig bemész, most már tudjuk, merre van a szoba.

– De…

– Julien, ennyit tudok segíteni, nem vihetlek be a zsebemben, bármennyire is szeretnéd.

– Menjünk együtt! Mondhatnánk, hogy testvérek vagyunk és…

– Testvérek? Julien, néztél mostanában tükörbe?

– Oké, megadom magam, bemegyek.

– Remek. Odamegyek a pulthoz, feltartom a csajt, te addig itt a hátam mögött elmész jobbra és fel a lépcsőn. Ha találkozol egy dokival, legyél kétségbeesett, hogy nem tudod, mi van apáddal, egyedül vagy, szomorú vagy, meleg vagy, segítsen rajtad.

– Kerim!

– Jól van, bocsi. Na megyek, ha látod, hogy a csaj nem figyel, indulj el.

Kerim lassú léptekkel visszament a pulthoz. A nő kissé türelmetlenül nézett fel rá. Kerim ráhajolt a pultra és beszélni kezdett a nőhöz, aki a fejét rázta. Julien várt egy darabig, majd amikor a nő felállt és a pult másik vége felé indult, a lépcsőhöz rohant. Egy hosszú kivilágított folyosó közepén találta magát, sehol sem látott egyetlen embert sem. A folyosó bal oldalán kórtermek ajtóit látta, a jobb oldalon egy kétszárnyú áttetsző üvegajtó állta el az útját, rajta a felirat: Kardiológia - intenzív. Julien az ajtóhoz lépett és kinyitotta, a nehéz ajtószárny hang nélkül nyílt és csukódott be mögötte. Közvetlenül az ajtó mögött egy fogason fehér színű köpenyek lógtak, alatta a földön nejlonpapucs, azt gyorsan a cipőjére húzta, belebújt egy köpenybe és elindult, közben abban reménykedett, hogy senki nem látja meg. Ahogy elhaladt az ajtók mellett, megnézte a számokat az ajtófélfákon. a tizenhetes szoba előtt megállt, még egyszer körülnézett, majd lenyomta a kilincset és óvatosan benézett a szobába. Senkit nem látott odabent. Belépett és akkor meglátta az apját. Az ágyon feküdt, feje oldalra billent. Aludt, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A feje felett egy polcon műszerek álltak, Julien hallotta a halk csipogást, ahogy a műszerek apja szívverését mérték és figyelték. Mellkasára két fehér elektróda volt tapasztva. Sápadtnak tűnt, Julien hirtelen nagyon megsajnálta. Leült az ágya mellé egy székre és azon gondolkodott, mit tegyen.

Hirtelen nyílt az ajtó, egy orvos lépett be rajta, kezében kis tálcával, amin valami tárgy ezüstösen csillogott. Amikor meglátta Julient, egy pillanatra megtorpant. Julien felállt.

– Jó napot! – köszönt halkan. Az orvos végigmérte.

– Szervusz. Hogy jutottál be ide? – kérdezte. Az ágyhoz lépett és letette a kis tálcát az ágy melletti kisasztalra.

– Beszöktem – mondta Julien ostobán.

– Morin úr fia vagy?

– Igen.

– Hogy hívnak?

– Julien.

– Jól van Julien, maradhatsz, valószínűleg nemsokára felébred, tegnap is aludt szinte egész délután.

– Mi baja van? - kérdezte Julien. Az orvos zsebre tette a kezét.

– Nem szabad erről beszélnem, tudod, a szabályok miatt. Nincs senki, egy felnőtt, akivel beszélhetnék? Egy nagyszülő, testvér vagy más rokon?

– Apámnak senkije nincs rajtam kívül, nincsenek testvérei és szülei sem. Tudnom kell, mi baja van.

Az orvos hosszan nézte Julien, majd bólintott.

– Rendben van, Julien, elmondom. Gyere velem az orvosi szobába.

Julien felállt és követte az orvost végig a folyosón, egy fehér ajtón bementek egy kis szobába, ahol rajtuk kívül senki nem volt. Leültek és az orvos beszélni kezdett.

– Apukádnak szívrohama volt. Nem súlyos, de komolyan kell vennünk. Van egy veleszületett betegsége, ami eddig nem okozott gondot, de most valamiért mégis baj történt. Jelenleg gyógyszereket kap és sokat kell pihennie. Ne aggódj, nem fog meghalni, legalábbis semmiféle jel nem mutat arra, hogy rosszabbodna az állapota. Ha stabil marad, néhány hét múlva hazaengedjük. Ki gondoskodik rólad?

– Victorie.

– Hány éves ez a Victorie?

– Olyan negyven körüli, ő a szomszédunk, mindennap nála tanulok és ott is vacsorázok.

– Rendben, Julien. Van valami kérdésed?

– Van… biztos benne, hogy Armand felgyógyul? Egészséges lesz majd?

– Meg fog gyógyulni. Ugyanúgy élhet tovább, mint eddig, csak kicsit jobban kell vigyáznia magára. Abba kell hagynia a dohányzást és kicsit nyugodtabb életet kell élnie.

Julien közbe akart szólni, hogy apja nem is dohányzik, de úgy döntött, nem mond semmit, az elmúlt néhány óra történései után már ebben sem volt biztos.

– Vigyázni fogok rá – mondta komolyan. Az orvos elmosolyodott.

– Jól van, Julien. Ha akarsz, bejöhetsz hozzá mindennap, hivatkozz rám, ha a nővér nem akar beengedni, Jean Pettiet vagyok, én kezelem az apukádat.

– Köszönöm, doktor úr. Most bemehetek hozzá?

– Persze. Ha valamit kérdezni akarsz, keress meg nyugodtan.

– Rendben, köszönöm.