Csengettek, Julien ledobta a könyvet, amit éppen olvasott és az ajtóhoz sietett. Kinézett a kémlelőnyíláson, Kerim és Martin állt odakint. Julien elvigyorodott és szélesre tárta az ajtót. Kerim vállon veregette, Martinnal kezet fogtak, bár a mozdulat inkább volt simogatás, mint kézfogás. Julien beterelte őket a szobájába, leültek az ágyra, Julien pedig a székbe.

– Baj van, haver – mondta Kerim. Julien meglepődött.

– Micsoda?

– Tanítás után már jöttem volna hazafelé, amikor Valence kisasszony megállított és kérdezősködni kezdett, mi van veled. Azt mondta, telefonált már egy párszor, de senki nem vette fel. Azt is mondta, hogy ki fogja küldeni a védőnőt vagy kit, aki ellenőrizni akarja, hogy miért nem jársz be. Olyanokat mondott, hogy ha nem találnak meg, a gyámhivatal vagy micsoda fog eljárni az ügyedben és akkor akár intézetbe is vitethetnek. Szerintem komolyan gondolják. Aztán azt mondta, hogy tudja, hogy mi barátok vagyunk és ha tudok valamit, akkor ugye elmondom neki. Én meg azt mondtam, hogy persze, elmondom, de hát nem mondtam el, mert semmi köze hozzá. Viszont kezd a dolog komollyá válni, én nem várnék a helyedben.

– De mit csináljak?

– Jó kérdés. A legjobb lenne, ha holnap bejönnél velünk és újra elkezdenél iskolába járni, semmi kedvem ahhoz, hogy hétvégeken látogassalak valami rácsos ablakú intézményben.

– Apám azt mondta, hogy ha hazajön…

– Julien, mire apád hazajön, te már egyenruhában és kopaszra nyírva zombizol a többiek között, erre nincs időnk. Átveszem az irányítást. Holnap péntek, még kapsz Kerim bácsitól egy szabadnapot, a hétvégén meg találd ki, kinek mit mondasz, leghelyesebb, ha az igazságot és hétfőn reggel itt vagyok érted, együtt megyünk iskolába és mindenkivel kedves leszel, szépen mosolyogsz, a diri úgyis behív magához, vele is kedves leszel és minden olyan lesz, mint régen.

– De mit mondjak?

– Azt, hogy apukámat kórházba vitték, én bent voltam nála egész héten, ki tud ilyenkor az iskolára gondolni, de már minden rendben van, nemsokára hazajön, természetesen mindent bepótolok majd és igyekezni fogok, mint két kisangyal. Valami ilyesmit, nagy ártatlan szemekkel.

– Hát…

– Julien, ne hápogj! Csináld azt, amit mondok és minden rendben lesz, hidd el nekem, a lógást is profibban csinálom, mint te. Most viszont elmegyek, mert csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Kettesben hagylak benneteket, szerintem nem fogtok unatkozni egymással. Szép piros a füled, Martin! Sziasztok!

Kerim elindult az ajtó felé, Julien utánament és éppen elérte a bejárati ajtó előtt.

– Most hová mész? – kérdezte. Kerim megfordult.

– Haza.

– Miért?

– Mert úgy gondolom, kettesben akartok maradni Martinnal. Vagy tévedek?

– Nem, csak… szóval azt azért nem akarom, hogy ezért elmenj.

– Figyelj, volt már nekem barátnőm, pontosan tudom, hogy van, amikor a legjobb barát is felesleges. Én sem csinálnék vele semmi olyasmit, ha te ott lennél, már csak azért sem, hogy lehet, hogy neki lenne kellemetlen.

– Tehát van barátnőd? – kérdezte Julien érdeklődve.

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Most éppen nincs, de ha lesz, te leszel az első, aki megtudja, rendben?

– Rendben… és mi van Sophie-val?

– Vele csak barátok vagyunk, jelvényeket cserélgetünk meg kazettákat, ha megpróbálnám megcsókolni, kikaparná a szemem.

– Te tudod.

– Igen, én tudom. Ne ábrándozz Julien, ott van neked Martin, ragadd meg, akár szó szerint is és élvezzétek egymást. Ja igen, és mondd meg neki, hogy jól áll neki, amikor elpirul. Szia!

Kerim kajánul elnevette magát, kilépett az ajtón és becsapta maga mögött, Julien pedig visszament a szobába és lerogyott az ágyára. Martin ránézett.

– Nem semmi egy barátod van - mondta.

– Hát…

– Nagyon határozott vagy ma – állapította meg Martin.

– Te most gúnyolódsz velem? – kérdezte Julien gyanakodva. Martin elnevette magát.

– Én aztán nem, de úgy látom, te eléggé el vagy varázsolva.

– Kezd elegem lenni ebből a helyzetből, szeretném már, ha minden ugyanolyan lenne, mint volt, de közben pontosan tudom, hogy már soha nem lesz ugyanolyan, mert ezen a héten megtudtam egy csomó dolgot, amiről eddig fogalmam sem volt.

– Én is – mondta csendesen Martin. Julien ránézett.

– Megteszed, amit Kerim mondott? – kérdezte Martin.

– Azt hiszem, kénytelen leszek.

– Ha akarod, segítek, megesküszök Valence kisasszonynak, hogy nálunk voltál vagy ilyesmi, nem szeretném, ha bajod lenne belőle.

– Köszönöm, kedves vagy – mondta Julien. Martin közelebb húzódott hozzá.

– Megbízol Kerimben? – kérdezte. – Nekem olyan kellemetlen, hogy mindent tud rólunk, mindig arra kell gondolnom, hogy mi van, ha elmondja valakinek.

– Benne megbízhatsz, soha senkinek nem fogja elmondani. Ő a legjobb barátom, csak ö nem úgy a barátom, mint te…

– Nem is élném túl, ha bárki megtudná.

– Szégyelled? – kérdezte Julien.

– Igen. Vagyis nem. Illetve nem ezt… nem azt, hogy mi… szóval nem azt, hogy mi barátok vagyunk, nem téged, inkább… nem tudom elmondani, egyszerűen nem akarom, hogy bárki megtudja.

– Csak Kerim tudja, ő meg nem mondja el senkinek, biztonságban vagyunk. Bár nem is csináltunk semmi olyasmit, amit ne lehetne elmondani bárkinek. Zenét hallgattunk, beszélgettünk.

– Azért volt más is – mondta Martin csendesen. Julien elmosolyodott.

– Volt.

Egy darabig csendesen üldögéltek egymás mellett, Julien azon gondolkodott, vajon Martin azért hozta-e fel a témát, hogy továbbléphessenek vagy csak eszébe jutott. Valamit tenni szeretett volna, de nem tudta pontosan, mit kellene. Látott már elég romantikus filmet, ahol a szerelmespár egyszerűen megoldotta a dolgot, a kamera felé fordultak és csókolóztak, de ez azért nem ilyen egyszerű.

– Mit szólnál ahhoz, ha rendeznénk egy kis bulit? – kérdezte hirtelen Julien. Az ötlet abban a pillanatban született meg a fejében és nagyszerűnek tűnt.

– Bulit?

– Mégpedig a jobbik fajtából – bólogatott Julien. – Veszünk mindenfélét, csokit meg kólát, jégkrémet meg mindent, aztán zenét hallgatunk és felforgatjuk a lakást.

– Nem lesz belőle baj? – óvatoskodott Martin, de Julien csak legyintett.

– Miért lenne? Senki nem lesz itthon rajtunk kívül, megnézzük az esti horrorfilmet vagy hozunk ki kazettákat a kölcsönzőből, apámnak van itthon piája is, majd iszunk valamit.

– Jól hangzik – mondta Martin. – Ki jön még rajtunk kívül?

– Hát… – bizonytalanodott el Julien.

– Úgy gondoltam, hogy csak mi ketten lennénk.

– Egész este? – kérdezte Martin.

– Ha nem tetszik, kitalálhatunk mást is – visszakozott Julien némiképp csalódottan, de Martin elnevette magát.

– Oké, benne vagyok, csak mi ketten. Csak nehogy baj legyen belőle.

– Mi baj lehetne? Este majd lejjebb vesszük a magnót, hogy ne zavarjuk a szomszédokat.

Julien Martinra pillantott és ismét kimondta, ami abban a pillanatban az eszébe jutott.

– Mi lenne, ha itt aludnál? A szüleid elengednének?

– Nem tudom – mondta Martin. – Biztos elengednének, ha valaki elkérne, de attól félek, ha megtudják, hogy csak ketten leszünk, még ha fogalmuk sincs róla, mit fogunk csinálni, nem engednének el. Anyám még mindig úgy kezel néha, mintha tízéves lennék. Bár…

– Bár?

– Bár ha azt mondom, hogy Frederiknél vagyok, vele meg tudom beszélni a dolgot. Ő egy régi iskolatársam és itt lakik nem messze, hozzá bármikor elengednek. Szerintem menni fog.

– Remek.

– Még soha nem csináltam ilyesmit – mondta Martin.

– Még soha nem voltál buliban?

– Nem, de nem csak erre gondoltam. Még soha nem hazudtam ilyesmit a szüleimnek és még soha nem voltam senkivel kettesben egy buliban, ráadásul olyannal, akivel együtt is járok.

– Gondolod, hogy ez túl sok együtt? – vigyorgott rá Julien.

– Lehet. De nagyon izgalmasnak hangzik, tehát itt leszek. Mikor jöjjek?

– Nem tudom, valamikor délután, aztán elmegyünk vásárolni, megveszünk mindent, ami kell, utána meg azt csinálunk, ami csak az eszünkbe jut.

– Jó. Jöjjek mondjuk háromkor?

– Az jó lesz.

– Mit hozzak?

– Kazettákat meg amit akarsz, hozhatsz kártyát is.

– Jó! – lelkesedett Martin. Julien nagyon büszke volt magára, hogy kitalálta ezt az egészet, egy igazi bulit, amiben ugyan még soha nem volt része, de úgy gondolta, nagyon fogja élvezni.