Már kilenc óra is elmúlt, amikor lefékezett mellette Momo kamionja. Julien meg sem állt, nem volt kedve beszélgetni, vitatkozni vagy egyáltalán, Kerimre nézni. Hallotta, ahogy Kerim utánakiált, de nem állt meg. Aztán valaki megmarkolta a vállát és megfordította. Kerim állt előtte és igencsak dühösnek tűnt.

– Hová a francba mész? – kérdezte. Julien nem válaszolt.

– Te teljesen hülye vagy, Julien? Hová a francba mész egyedül? Vagy most már olyan bátor vagy, hogy én nem is kellek? Majdnem infarktust kaptam, amikor megláttam, hogy eltűntél.

– Legalább észrevetted – mondta halkan Julien.

– Mi van? – nézett rá Kerim értetlenül.

– Este is leléphettem volna, fel sem tűnt volna, olyan jól érezted magad odaát, igaz?

Kerim rámeredt, mondani akart valamit, aztán mégsem tette, csak kinyújtotta a kezét és Julien vállára tette. A kamion felé nézett, Momo ott ült a kormánynál és őket nézte. Julien megrázta a fejét.

– Nem megyek vele, nem akarom látni többé.

– Julien, nem értelek. Te sem hihettél benne, hogy én… a francba haver, tudod, most milyen szarul érzem magam miattad? De értsd meg már végre, hogy én nem tudok úgy a barátod lenni, ahogy te akarod. Tudom, érzem, hogy szeretsz, néha csak úgy vibrál a levegő, amikor itt vagy mellettem és igenis érzem, csak nem tudok vele mit kezdeni. Nekem a lányok kellenek és tegnap este Momo megadta, amire vágytam. Ő volt az első nő, aki nem kisfiúként bánt velem és ha nem is történt meg az, amire most gondolsz, mégiscsak óriási lépést tettem előre. Tudom, hogy megérted, mert te is vágysz erre, nem tehetek róla, hogy nekem előbb sikerült. Hidd el, ha neked sikerült volna az úton összejönnöd egy fiúval, nem rohantam volna el, mint egy ötéves.

Julien lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Kerimnek igaza van, de olyan könnyű volt haragudnia rá és úgy érezte, egyszer végre igazán dühös lehet és megsértődhet, elmondhatja, milyen aljas módon bántak vele… de érezte, ez nem igaz. Másképpen kell ezentúl Kerimre néznie és ez nem lesz könnyű, de ennél világosabban már nem lehet elmondani, hogy amire eddig vágyott, értelmetlen.

Kerim magához akarta húzni, de Julien hátralépett. Már nem akarta Kerim közelségét, az ölelés csak arra emlékeztette volna, ami soha nem történhet meg.

– Ne haragudj – mondta őszintén. Kerim megértette, mert elengedte és a kamion felé intett.

– Mennünk kell, mert Momo elkésik.

– Nem akarok vele menni. Nem akarok találkozni vele.

– Julien, ez hülyeség. Ne utáld őt, főleg azért ne, amit velem tett.

– Nem utálom, de képtelen lennék vele együtt utazni.

– Nem könnyíted meg a dolgot, az biztos – mondta Kerim és sarkon fordult. Visszament a kamionhoz, fellépett a lépcsőn és mondott valamit Momonak. A nő Julienre nézett, majd Kerimre és mondott valamit. Még váltottak egy-két szót, aztán Kerim leugrott a földre és becsapta a kamion ajtaját. Momo intett nekik és elindult. Kerim sokáig bámult a kamion után, aztán hangos sóhajjal Julienhez fordult.

– Most mi a terved?

– Semmi.

– Ugye tudod, hogy gyalog holnapra sem érünk oda?

– Tudom. Megnéztem a térképet, még öt kilométer és lesz ott egy kisváros vagy mi, onnan majd busszal vagy akármivel továbbmegyünk.

– És addig gyalogolni akarsz?

– Van jobb megoldás?

– Volt. De az most éppen százhússzal tép előttünk, mert egyesek nem akartak…

– Jól van, értem, hülye vagyok, most már mindegy.

Két óra múlva érkeztek meg a kisvárosba, először csak egy-egy épület, aztán egy buszmegálló mutatta, hogy a közelben emberek laknak, aztán megláttak egy nagy bevásárlóközpontot is. Kerim javaslatára arrafelé vették az irányt, hogy vegyenek maguknak valami ennivalót, de ahogy közelebb értek, az első dolog, amit az áruház előtt megláttak, egy rendőrautó volt, benne két unatkozó rendőrrel. Julien nem akart arrafelé menni, az egész áruházat pedig nem akarták megkerülni, tehát továbbmentek.

– Ilyesmire nem gondoltunk – mondta Kerim. – Már kezdem magam úgy érezni, mint egy bűnöző. Most már életem végéig kerülgetni kell a rendőröket?

– Ebbe is én rángattalak bele – mondta Julien csendesen. Kerim vállat vont.

– Senki nem kényszerített, hogy rúgjam fel azt a taplót. Abba nem te rángattál bele, ott is maradhattam volna, akkor most otthon lennék szobafogságban és azon gondolkodnék, melyik intézetben vagy és narancsot vigyek-e a látogatásra vagy banánt. De én fel akartam rúgni, amiért majdnem kitörte a kezem és nem bántam meg, ma is felrúgnám, sőt, vasárnaponként kétszer is.

– Vagyis?

– Vagyis én éhes vagyok, mert ugye rohannom kellett, hogy megkeresselek.

– Meddig fogom ezt hallgatni?

– Úgy gondolom, egy jó darabig, mert elég nagy marhaságot csináltál.

– Mindjárt tényleg itt hagylak, Kerim.

– Hát persze, most mindjárt, ugye?

Julien barátjára nézett, aki kaján mosollyal várta a választ.

– Csak tudnám, miért barátkozom veled.

– Azért, kedves Julien, mert hihetetlenül jó fej vagyok.

– Akkor mondd meg, hol fogunk enni valamit, mert én is éhes vagyok.

– Egy ekkora városban már csak akad egy vendéglő. Buszmegállót láttam, tehát van távolsági járat, ebéd után meg veszünk jegyet és irány nagypapa. Onnantól kezdve pedig minden rajtad múlik.

– Pont ettől félek – mondta Julien.

– Én is félnék a helyedben. Bocs, de nem tudok semmi vigasztalót mondani.

Csendesen ballagtak tovább, jó negyedórányi séta után találtak egy vendéglőt, ami éppen megfelelőnek látszott, egy csendes kis mellékutcában volt, az árak is elviselhetőek voltak, csak éppen egyiküknél sem volt elég pénz, mivel majdnem az összeset a vonatjegyre költötték. Juliennél ott volt apja hitelkártyája, így elhatározták, hogy keresnek egy automatát és kivesznek egy kis pénzt. Automatát találni nem volt egyszerű, Julien még abban is kételkedett, hogy találnak egyáltalán, de a főutcán, a posta mellett végül találtak egyet. Julien reménykedve illesztette be a kártyát a helyére, miközben már látta, ahogy az automata soha többé nem adja ki és ők ott állnak egyetlen fillér nélkül, de nem így történt.

Néhány másodperc múlva már ott volt a kezében a pénz és ő büszkén tette vissza a zsebébe a kártyát és egy fél pillanatra el is mosolyodott, aztán eszébe jutott, hogy ez a kártya az egyetlen dolog, ami apja után maradt, hiszen ki tudja, viszontlátja-e még valaha a lakásukat vagy bármi mást, ami rá emlékeztethetné. Ettől ismét elment a kedve egy kicsit, de Kerim jókedve nemsokára átragadt rá. Egy keskeny kis sikátoron keresztül mentek visszafelé, Kerim már az ebédet tervezgette, azt mesélte, mekkora adag húst fog enni és utána bort fog kérni, amit ugyan nem szeret, de egy vendéglőben csak nem fognak gyümölcslevet inni. Julien magában mosolyogva hallgatta barátját és azon csodálkozott, hogyan képes Kerim az egyik pillanatban felnőttesen komoly lenni, a másikban pedig úgy ugrándozni, mint most. Bárcsak ő is képes lenne elengedni magát és úgy tenni, mint egy gyerek. Olyannak lenni, mint akkor, azon az estén Martinnal… annak sem lesz folytatása és talán ez már így is marad.

Kerim lemaradt egy kicsit, hogy bekösse a cipőjét, Julien zsebre dugott kézzel sétált tovább. Talán nem kellene állandóan töprengenie, lehet, hogy Kerimnek is ez a titka, ezért képes nyugodt maradni. Ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, ő is megpróbálja majd. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Lustán odafordította a fejét, hogy mondjon valamit Kerimnek, de elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy egy magas, borostás, enyhén ápolatlan kinézetű férfi áll mögötte. A férfi a másik kezével is megragadta és a falhoz lökte.

– Ide a pénzt – mondta. Nem kiabált, csak mutatta, hogy a nadrágja övében kést hord. Julien rémülten nézett körül, Kerimet kereste, de amikor meglátta, még jobban megijedt. A barna fiú ugyanis egy hasonló kinézetű, szakállas alakkal birkózott. Hirtelen nem tudta, mit tegyen, de abban biztos volt, hogy a pénzét nem adja oda, főképp a kártyát nem és nem csak azért, mert azon van minden pénzük, hanem azért is, mert most talán bebizonyíthatja, hogy képes olyan lenni, mint Kerim.

– Nem adom! – válaszolta és a férfi szemébe nézett. – Takarodjon vagy rendőrt hívok!

– Akkor elvágom a torkodat – mondta a férfi és már lendült a keze. A hatalmas pofon készületlenül érte a fiút, megtántorodott és mire visszanyerte volna egyensúlyát, a férfi már rángatta is le a hátizsákját. Julien kapaszkodott a szíjakba, de a férfi erős volt. Julien belerúgott a férfi lábába, de csak egy újabb pofont kapott, amitől megszédült. A férfi lerángatta róla a zsákot és kotorászni kezdett benne. Julien Kerim felé nézett, segítséget várt, de a fiú még mindig a másik férfival birkózott és úgy nézett ki, hogy vesztésre áll. Julien tanácstalanul toporgott, majd hirtelen elhatározással a férfi hátára ugrott és felborította, egyik kezével belemart az arcába, a másikkal pedig megragadta az ingét és megpróbálta leszorítani a földre, de már az első pillanatban érezte, hogy nem fog sikerülni. A férfi felhördült, felhúzta a lábát és egyetlen határozott mozdulattal lerúgta magáról Julient, aki nekivágódott a falnak és a feje nagyot koppant a téglákon. A férfi halkan káromkodva ugrott fel, hogy újra megpróbálkozzon a hátizsákkal, aztán felnézett, valószínűleg rájött, hogy a pénzt nem ott kell keresnie. Julien csak nézte, ahogy fölé hajol és jobb kezével az inge alá nyúl. A fiú szemei elkerekedtek, mert látta, hogy megmarkolja a kést. Kétségbeesetten tapogatta a földet maga körül, hátha a kezébe akar valami, amivel védekezni tud. Talált is valami keményet, talán egy követ, de nem volt ideje megnézni. Amikor a férfi előhúzta a pengét, Julien teljes erőből fejbe vágta. Minden erejét beleadta az ütésbe, a nehéz tárgy hatalmasat koppant a férfi fején, aki egyetlen hang nélkül dőlt el. Julien pánikba esett, lerúgta magáról a félig ráesett férfit, felpattant és Kerimet kereste, aki éppen akkor kelt fel a földről, a szakállas férfi pedig az utca vége felé futott.

– Jól vagy? – kérdezte Kerim és megnézte a kezében tartott kés pengéjét.

– Megszúrtad? – kérdezte falfehéren Julien. Kerim megrázta a fejét.

– Nem mertem, van már éppen elég bajom anélkül is, csak a tenyerén húztam végig, de az is elég volt neki. És te?

– Nem tudom, fejbe vágtam.

– Mivel?

Julien felmutatta a követ, amit szorongatott. Egy formátlan betondarabot tartott a kezében, amely véres volt. Kerim a földön fekvő embert nézte, majd Julienhez fordult.

– Hozd magaddal a követ és tűnjünk innen.

– De…

– Nem érdekel, ha ott fekszik, akkor ott fekszik, ő kereste magának a bajt. Még az a szerencse, hogy senki nem látott meg minket.

– Marha nagy szerencse, akár meg is ölhettek volna minket.

– Tudod, hogy értem. Na gyerünk innen.

Kerim magával rángatta Julient, végig a kis utcán, vissza a vendéglőhöz.

– Csak nem akarsz most bemenni? – kérdezte Julien. Kerim vállat vont.

– Miért ne? Vagy előbb menjünk a rendőrségre? Mondjuk el, hogy mi kérem szökött gyerekek vagyunk az ország másik feléből, megütöttünk egy rendőrt, egy gyámügyest meg bezártunk, de most megtámadtak, az egyiket leütöttük és most ott fekszik véres fejjel egy sikátorban, de azért segítsenek nekünk. Ha már eddig eljutottunk, nem akarom a fogdán végezni. Most megebédelünk, aztán buszozunk. Lehet, hogy pszichopatának tűnök, bár azt sem tudom, mi az, de nem vagyok hajlandó amiatt aggódni, hogy mi van azzal az emberrel, aki ki akart rabolni minket.

Julien nem szólt semmit, csak követte Kerimet. Néhány sarokkal arrébb bedobták a követ egy csatornába és visszamentek a vendéglőbe. Juliennek ismét rossz érzése támadt, mert eszébe jutott a Kék Pisztráng meg a főnök furcsa szavai, de végül is elfoglaltak egy asztalt hátul. Jött a pincér és udvariasan megkérdezte, van-e náluk elég pénz ahhoz, hogy megebédeljenek. Julien szó nélkül felmutatta a pénzt, a pincér elnézést kért, majd felvette a rendelést.

– Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből – sóhajtott Julien, amikor a pincér elment. Kerim megvonta a vállát.

– Már csak néhány óra és odaérünk.

– Alig várom – mondta Julien, majd megkérdezte:

– Mi lesz, ha odaérünk?

– Ott leszünk – mondta Kerim.

– Nem úgy értem. Mi lesz veled?

– Velem?

– Azért jöttél velem, hogy elkísérj. Azt hiszem, én ott maradok nagyapánál, legalábbis ha lehet. Én ezért csináltam végig az egészet. De veled mi lesz? Neked nem kell maradnod, van családod és vissza kell menned hozzájuk.

– Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. De amint látom, hogy minden rendben, egyszerűen visszamegyek. Nem lesz örömünnep, valószínűleg agyon fognak verni, de megérte, kellemesen kalandos út volt.

– Igen, lesz mit mesélni az unokáknak – nevetett Julien.

– Nem hiszem, hogy ezt el akarom mesélni nekik – mondta Kerim. Hallgattak egy darabig, Julien a szalvétával játszott, Kerim pedig egy gyufaszállal.

– Voltaképpen mit csináltatok Momoval? – kérdezte Julien. Kerim elmosolyodott.

– Nem hagy békén a dolog, igaz?

– Érdekelne.

– Szerinted?

– Hát ott feküdtél meztelenül az ágyában, elég egyértelmű volt.

– Jaj Julien, mondd már ki! Kérdezz rá, hogy dugtunk-e!

– Jól van, dugtatok?

– Nem.

– Akkor mit csináltatok?

– Nem sokat. Én akartam mindenfélét, de aztán csak annyi lett a vége, hogy mellébújhattam és megfoghattam a mellét. Aztán csókolóztunk vagy legalábbis próbálkoztam és megkértem, hogy… szóval mondtam, hogy ha már ott vagyok és meztelenül fekszem mellette, akkor ennyi erővel akár fekhetnék egy kicsit rajta is és a végén ugyan nem engedte meg, de tett róla, hogy jól érezzem magam és a csajnak aranykeze van, ha érted, mire gondolok. Azt mondta, hogy még egy-két év és dögleni fognak utánam a nők, én meg mondtam, hogy addig nem várhatok, de a végén abban maradtunk, hogy inkább aludjak, mert megfojt a párnával.

– Azt hittem, több volt.

– Igen, én is azt hittem, hogy több lesz, de csak ennyi sikerült sajnos. De akkor már én is megkérdezem, te meddig jutottál?

– Én? – nézett döbbenten Julien.

– Martinnal – hunyorított Kerim. Julien elmosolyodott.

– Ja hogy vele. Nekem sincs túl sok mesélnivalóm.

– Pedig azt hittem, messzebbre jutottál. Hallottam egy házibuliról, ahol csak ketten voltatok, gondoltam, ott talán történt valami.

– Ezt ki mondta?

– Martin.

– Elmondta?

– Nekem is barátom, nem csak neked. Meg aztán nem is mondta el, csak kikövetkeztettem.

– Remek. Van valami, amit nem tudsz?

– Van. Merre lehet az ebéd?