Másfél óra múlva már a buszon ültek. Julien az ablakhoz ült, Kerim átengedte az ülést, azt mondta, ő inkább aludni akar még akkor is, ha csak két órányi útról van szó, amúgy sincs semmi az út mentén, amit mindenáron meg akarna nézni. Julien még mindig a földön hagyott emberen töprengett. Mi van, ha túl nagyot ütött a kővel? Mi lesz, ha a férfi meghal? Nem elég, hogy megszökött, bezárt egy rendőrt, még meg is ölt valakit? Akkor minden hiába, feleslegesen kereste meg a nagyapját, örülhet, ha nem kerül börtönbe.

Vajon hogyan lesz képes aludni, amikor azon kell aggódnia, gyilkossá vált-e? Kinézett a busz ablakán és a döbbenettől majdnem felkiáltott. Az utca másik oldalán lassú léptekkel ott ment a férfi, akit fejbe vágott a kővel. Dzsekije poros volt és arcán vércsík futott végig. Nem nézett a busz irányába, de Julien úgy érezte, őket keresi, hogy bosszút álljon. Lejjebb csúszott az ülésen és megbökte Kerimet, aki kinyitotta a szemét és kérdőn nézett rá. Julien az ablak felé intett és Kerim kinézett, majd sietve visszahúzódott.

– Más sem hiányzik, mint hogy meglásson minket.

– Mi lesz, ha idenéz?

– Semmi, nem ismerjük, nem tudjuk, mit akar. Ha nekiáll ordítozni, a többiek megvédenek. Ne felejtsd el, mi csak kölykök vagyunk, rajta meg látszik, hogy valami csavargó.

– Szeretem, amikor ilyen optimista vagy – mondta Julien.

– Csak reménykedek.

A busz motorja felhördült, a fiúk egymásra néztek és megkönnyebbülten felsóhajtottak. Kerim lehunyta a szemét és már nem is foglalkozott a férfival, Julien még kilesett az ablakon és addig nézte a botorkáló férfit, amíg a busz be nem kanyarodott, majd ő is követte Kerim példáját és két perc múlva már aludt is. Amikor felébredt egy zökkenésre, éppen egy megállóba fordult be a busz. Julien gyorsan megnézte a táblát. Ott voltak! Felkeltette Kerimet, lerángatta a hátizsákot a fejük felett lévő tartóból és elindultak a busz eleje felé. Leszálltak és nézték, ahogy a busz lassan elindul.

– Hogyan tovább? – kérdezte Kerim. Julien megrázta a fejét.

– Nem tudom. Azt hiszem, félek.

– Tudom, te mindig félsz valamitől.

– De ez most komoly. Még sosem voltam ilyen ideges.

– Akkor induljunk, ez a legegyszerűbb. Megvan a cím?

– Persze – dobta le Julien a hátizsákot. Kotorászni kezdett benne és előhalászott egyet nagyapja régi leveleiből. Megnézte a feladót. Természetesen már kívülről tudta, mégis úgy érezte, meg kell néznie a borítékot, hogy időt nyerjen. Hosszan olvasgatta a címet, nézegette a borítékot, hogy minél később kelljen felnéznie és döntenie, merre induljanak.

– No, indulhatunk? – kérdezte Kerim. Julien sóhajtott.

– Menjünk.

– Van fogalmad, merre lehet a háza?

– Nincs.

– Tehát mi a megoldás? – kérdezte Kerim. Julien érezte hangjában a játékra való felhívást, de most nem volt kedve hozzá.

– Kérdezzünk meg valakit.

Körülnézett. A buszmegálló környékén két embert láttak, egyikük egy náluk fiatalabb gyerek volt, Julien nem akart odamenni hozzá, ezért a másikat, egy öregembert választott, aki pipával a kezében állt az egyik fa alatt és az úton elhaladó kocsikat nézte.

– Jó napot! – köszönt az öregnek.

– Jó napot – válaszolt az öreg ki sem véve a pipát a szájából.

– Meg tudná mondani, merre van ez az utca? – kérdezte Julien és az öreg orra alá dugta az egyik borítékot, rajta a feladó címével. Az öreg rápillantott a papírra, majd lassú mozdulattal kivette a pipát a szájából.

– Aztán miért keresed te az öreg Morint? – kérdezte. Julien visszahúzta a kezét és legszívesebben azt mondta volna, hogy semmi köze hozzá, de nem mert goromba lenni.

– A nagyapám – mondta. Az öreg megcsóválta a fejét.

– A nagyapád, mi? De hát te tudod – vonta meg a vállát és visszatette a pipát a szájába. Julien semmit nem értett ebből az egészből, egy-két pillanatig még ott állt, aztán tétován tett egy lépést hátrafelé, mert biztos volt abban, hogy az öregtől nem kap választ, amikor az megszólalt:

– Balra a harmadik utcán indulj el felfelé egészen addig, amíg ki nem érsz a faluból. Ott elkanyarodik az út balra, egyetlen ház épült arrafelé, ott lakik az öreg Morin.

Julien megköszönte az útbaigazítást, intett Kerimnek és elindultak. Julien az első sarokról visszafordult, kíváncsi volt, az öreg nézi-e őket, de ugyanúgy állt ott az utat nézve, mint amikor észrevették. Kerim is visszanézett.

– Látom, összebarátkoztatok – mondta.

– Kezdem megszokni, hogy ha a családomról van szó, egyetlen normális reakciót sem kapok.

– Néha én is így vagyok vele – mondta Kerim. – Gondolj arra, hogy már csak negyedóra és minden kiderül.

– Folyamatosan arra gondolok, de nem segít - sóhajtott Julien.

– Már megint töprengsz, igaz? Vajon mi van, ha? Pedig semmit nem tudsz. Megpróbálhatnál egy kicsit lazítani, úgysem változtathatsz a dolgokon.

– Ha az olyan könnyen menne.

Kerim nem válaszolt, érezte, hogy semmi okosat nem tudna mondani. Ahogy az öreg mondta, a harmadik sarkon befordultak és egy valamivel szélesebb úton mentek tovább. Itt mintha egy kicsivel elhanyagoltabbak lettek volna a házak és már csak földszintesek voltak. Kényelmetlen volt a gondolat, hogy nagyapja is valami hasonló, a régi lakásukhoz képest rozzant házban él. Valamiért úgy képzelte, hogy nagyapjának nagy, fehérre meszelt háza van hatalmas kerttel, fákkal és virágágyásokkal, de most úgy látta, fel kell készülnie arra, hogy csak egy kis házikó várja.

– Nem is tudom, akarom-e egyáltalán ezt az egészet.

– Mindjárt ott vagyunk Julien, most már ne őrülj meg.

– Ez nem vicces!

– Nem is annak szántam. Most már nem fogunk visszafordulni csak azért, mert megijedtél. Ha a nagyapád a Hasfelmetsző Jack, akkor is odaviszlek, mert engem is érdekel, milyen lehet. Egyébként milyen hosszú ez a falu? Már gyaloglunk egy ideje.

– Ez a főutca – mondta Julien. Kerim gyanakodva nézett rá.

– Honnan tudod? – kérdezte.

– Ez a neve.

– Akkor jó, megnyugodtam – mondta Kerim.

Amikor elértek a falu határát jelző táblát, körülnéztek. Néhány méterrel előttük valóban volt egy keskeny út, amely balra vezetett, de körülbelül harminc méter után egy facsoport takarta el a kilátást előlük, amely mintha körbevett volna egy területet. A fák közé lépve Julien megállapította, hogy tévedett, a fák csak az út felől takartak egy egy nagyobb területet, amelyet kőkerítés fogott körbe. A fehérre festett kaput nyitva találták. Julien csengőt keresett, de Kerim leintette és egyszerűen besétált a kapun. Julien elmosolyodott, amikor meglátta a szépen gondozott kertet. A ház egy hatalmas, csupa üveg teraszban végződött, Julien azt gondolta, hogy valami olyan hely lehet, ahol a ház gazdája szokott üldögélni délutánonként, de ahogy közelebb ért, észrevette, hogy az üvegfal egy kis úszómedencét rejt. Kerim elismerően füttyentett a medence láttán és Juliennek újra eszébe jutott a szekrény tetején talált bankszámlakivonat. A kaputól apró fehér kövekkel felszórt út vezetett a házhoz, kétoldalt szépen nyírt pázsitot láttak, a kert jobb oldalán két hatalmas tölgyfa állt, árnyékba borítva a kert egyik felét.

– Egészen másra számítottam – mondta Kerim.

– Én is.

– Bár amióta láttam azokat a számokat a bankszámlátokon, már semmin nem lepődök meg.

– Gondolod, hogy tőle van? - nézett barátjára Julien.

– Fogalmam sincs, mit gondoljak, Julien, a te családod örök rejtély marad számomra. Azt azért nagyon remélem, hogy nincs kutya, mert akkor vesztettünk.

– Nem hiszem, hogy van, ki szokták írni a kapura.

– Amit nem néztünk meg.

– Ha jön, majd szaladunk – vélekedett Julien.

– Ha jön, akkor már mindegy – helyesbített Kerim.

– Miért, akkor mit csinálunk?

– Én a magam részéről megállok és összepisilem magam.

– Én valami komolyabb megoldásra számítottam – morogta Julien, de már a ház előtt állva. Az ajtó vaskos volt, látszott rajta, hogy nehéz és biztonságos. Kerim nagy örömére felfedezte a csengőt és megnyomta, de semmit sem hallottak. A két fiú egymásra nézett.

– Mi van, ha nincs itthon? – aggodalmaskodott Julien.

– Biztos nem hagyja nyitva a kaput, ha elmegy.

Vártak egy darabig, de senki nem nyitott ajtót. Kerim felsóhajtott és megfordult, majd megbökte Julient, aki megpördült és a meglepetéstől majdnem le is ült. Előttük ott állt a ház gazdája. Kerim köszönt, de Julien egy szót sem tudott kinyögni, csak állt és nézte a nagyapját, akivel még soha nem találkozott. Az öreg magas volt és szikár, hófehér haja rövidre vágva, szintén fehér szakálla elegánsan nyírva. Fémkeretes szemüveget viselt, szemei élénken csillogtak. Könnyű szürke inget viselt és világos vászonnadrágot, kezében egy összecsavart újságot tartott. Bár látszott rajta, hogy öreg, mégis fiatalosnak hatott.

– Szervusztok fiúk! Ti vagytok Remy új barátai?

– Ööö… nem - mondta tétován Kerim.

– Akkor kik vagytok? – kérdezte az öreg. Hangja kedves volt és barátságos, Julien összeszorította az ajkait és képtelen volt megszólalni. Az öreg nézte egy darabig, majd Kerimre pillantott, aki nem tudta eldönteni, mit tegyen, beszéljen barátja helyett vagy lépjen hátrébb és hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek. Julienre nézett, aki elszánta magát.

– Mi… Marc Morint keressük.

– Megtaláltátok – bólintott az öreg derűsen. Julien nem tudta, mit mondjon, bár ezerszer elképzelte ezt a pillanatot, most mégsem jutott eszébe semmi, ami elég jó lett volna. Egy darabig hagyta, hogy agya pörögjön, aztán a legegyszerűbb megoldás mellett döntött. Az öreg szemébe nézett és csak annyit mondott:

– Julien Morin vagyok, az unokád.

Az öreg hitetlenkedve nézte a fiút, lassan megcsóválta a fejét és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán mégsem szólalt meg. Látszott rajta, hogy váratlanul érte Julien utolsó mondata, de hamar összeszedte magát, megköszörülte a torkát és megszólalt:

– Julien Morin lennél? – kérdezte. Julien úgy érezte, nem vár választ a kérdésre, de azért bólintott. Az öreg közelebb lépett hozzá, tétován kinyújtotta a kezét és megsimogatta a fiú arcát.

– Nem hittem volna, hogy valaha találkozni fogunk.

A fiú a táskájába nyúlt és rövid kotorászás után elővette a szekrény tetején talált borítékokat és az öreg felé nyújtotta őket. Az öreg elvette a csomagot és megfordította.

– Te írtad ezeket a leveleket?

Az öreg nem felelt, döbbenten nézte a csomagot. Lassan kinyitotta az egyik borítékot, elővette a levelet, széthajtotta és beleolvasott, aztán ismét a fiúra nézett.

– Azt hiszem, jobb, ha bejöttök a házba – mondta halkan és a zsebébe nyúlt, elővette a kulcsait és kinyitotta az ajtót, majd visszafordult a fiúk felé.

– Egyedül jöttetek? – kérdezte.

– Igen – mondta Julien.

– Úgy értem… – kezdte az öreg és a kertkapu felé nézett, mintha csak várt volna valakit.

– Úgy értem, hogy Armand nem jött veletek?

– Nem.

– Nem is tudja, hogy itt vagytok, igaz?

– Nem.

– Meg kell mondanotok neki, hogy itt vagytok.

Julien és Kerim összenéztek, a barna fiú tekintetében ott volt a kérdés: mikor mondod el neki? Julien tanácstalanul pillantott vissza rá.

– Mi történt? – kérdezte az öreg. – Van valami, amit még nem tudok, igaz?

– Igen, van.

– Mi az? Tudni szeretném.

Julien csak nézte az öreget, az ő ismeretlen nagyapját és azon gondolkodott, vajon hogyan fogadja majd a hírt. Eddig nem is gondolt arra, mi lesz, ha elmondja, hogy Armand már nem él. Valahogy azt hitte, erre nem is kerül majd sor és most gondolt arra először, hogy az ő nagyapja egyben Armand apja is. Nem tudott semmit kettőjükről, de már előre félt attól, mi lesz, ha kimondja azokat a szavakat. Lehajtotta a fejét és csak annyit mondott:

– Armand meghalt.