A nappaliban ültek egy alacsony asztal körül. A szoba nagy volt és világos, modern bútorokkal berendezve, a falakon könyvespolcok, rajtuk százával a könyvek, kisebbek és nagyobbak, szürkék vagy színesek. Középen az asztalka körül négy kényelmes karosszék állt, ezekben ültek most. Az ablak alatt komód terpeszkedett, a másik falon szekrények, az egyik polcon fényképek álltak, de Julien nem látta, kiket ábrázolnak. Az egész szoba arról árulkodott, hogy annak, aki itt lakik, van pénze, nem is kevés, de nem akar hivalkodni vele. Julien hiába kereste azokat a tárgyakat, amelyeknek szerinte egy öregember házában meg kell lenniük, a gyertyatartókat, a nagy, nehéz festményeket, a túldíszített bútorokat vagy a hintaszéket. Egyedül a vele szemközti falon látott egy kardot és egy katonai sisakot elhelyezve, amiről gyanította, hogy nagyapjáé, de ezt leszámítva semmi nem utalt arra, hogy itt egy öregember lakik. Julien ezt jó jelnek vette.

Az öreg kikérdezte mindarról, ami történt vele, el kellett mesélnie, mi történt vele az elmúlt napokban. Többször is rákérdezett Armand halálára, Julien pedig újra és újra elmesélte, mi történt azon a napon. Tegnap még azt hitte, ha el kell mesélnie valakinek ezt az egészet, sírni fog, de most szinte félelmetes közönnyel tudta elmondani. Maga is meglepődött azon, milyen tárgyilagosan képes beszélni az egyetlen ember haláláról, aki valaha is foglalkozott vele. Mesélt arról, hogyan éltek egymással, mesélt Armand barátnőiről, arról, hogy soha nem volt képes kikötni egyikük mellett sem, mesélt arról, hogy egyedül volt a hét nagy részében, Armand néha napokra is eltűnt. Elmondta, hogyan próbálta megkeresni apját, milyen kalandos úton jutott be a kórházba és miről beszélgettek Armanddal. Végül elmesélte, hogyan találta meg a leveleket és hogyan utaztak idáig.

– Miért nem tudtam arról, hogy létezel? – kérdezte Julien. Az öreg elgondolkodott.

– Ez egy nagyon hosszú történet, Julien. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha most elmondanám és az igazat megvallva, nem is vagyok felkészülve rá. Mondjuk úgy, hogy mindkettőnk hibájából alakultak így a dolgok, de ha elolvastad a leveleimet, tudhatod, hogy én soha nem adtam fel, mindig próbáltam beszélni Armanddal, megpróbáltam közeledni feléje… felétek, de soha nem kaptam választ.

– Miért nem látogatta meg őket? – kérdezte Kerim.

– Hogy miért? Mert ismertem Armandot. Ha meglátott volna az ajtóban, nem engedett volna be és én már csak olyan vagyok, hogy nem utazom át a fél országot azért, hogy egy bezárt ajtó előtt szobrozzak. A levelet jobb ötletnek tartottam.

– Te… mennyire ismerted az apámat? – kérdezte Julien. Az öreg furcsán nézett rá.

– Én azt hittem, ismerem… de most már tudom, hogy fogalmam sincs arról, ki volt. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha egy idegen világban élnék.

– Tudom, mit érzel, Julien. Úgy érzed, minden, ami eddig a biztonságot, az állandóságot jelentette számodra, megszűnt és most nem tudod, hol van a helyed. Ismerem ezt az érzést, nagyon is jól ismerem. De ne aggódj, minden rendben lesz. Tudom, ez a legostobább dolog, amit csak mondani lehet, de én hiszek abban, hogy így lesz. Így kell lennie.

– Igen – mondta Julien, mert semmi más nem jutott eszébe.

– Nagyon sajnálom, hogy így kellett találkoznunk, jobban örültem volna, ha máshol és máshogyan találjuk meg egymást, de így is örülök, hogy itt vagy. Ne haragudj, amiért ennél jobban nem tudom kimutatni az örömömet, de gondolom megérted, hogy azok a hírek, amelyeket hoztál, kissé megviseltek. Sokat fogunk majd beszélgetni, mert meg akarlak ismerni, nagyon sok bepótolnivalónk van, de mindent a maga idején. Nem vagytok éhesek? Ragut csináltam.

– Ettünk a városban – mondta Julien.

– De azért… szóval megkóstolnám – tette hozzá Kerim.

– Én még nem ebédeltem és nemsokára… – kezdte az öreg és elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami, majd csak ennyit mondott:

– Gyertek velem. Megmutatom a házat.

Körbejárták a házat, Julien nem győzött csodálkozni, Kerim néha hallatott egy-egy elismerő füttyöt, halvány mosolyt csalva ezzel az öreg arcára. A földszinten még egy nagyobb szoba volt, amolyan tévészoba, egy nagyképernyős készülék állt a fal mellett, alatta lemezjátszó és erősítő, egy kisebb polcos szekrényben pedig lemezeket, kazettákat láttak. A folyosóról nyílt még egy üvegezett ajtó, amely mögött egy fedett terasz és egy úszómedence volt. Bár nem volt nagy, versenyezni nem is lehetett volna benne, Kerim mégis elégedett vigyorral nézte és rögtön megkérdezte Marcot, úszhatnak-e délután. Az öreg beleegyezett és elmesélte, hogy minden nap úszik egyet, mert ennél jobb sportot ki sem találhattak volna neki. Julien is lelkesedett, bár ő más ok miatt. Abban reménykedett, hogy újra egy szál úszónadrágban fogja látni Kerimet és ez majd kellemesebbé teszi a napját.

A folyosó végén volt a konyha, mellette kis mosdófülke. A konyha hatalmas volt, középen nagy asztallal, a falnál beépített tűzhely, szekrények, minden tiszta és fényes, mint egy reklámban. Julien meg akarta kérdezni, ki tartja mindezt rendben, de aztán mégsem szólalt meg. A jelekből ítélve az öreg egyedül lakik itt, ki más takaríthatna? Aztán eszébe jutott, hogy biztosan házvezetőnőt fogadott az öreg, hiszen az ő korában már nem lehet könnyű munkát végezni.

– Hány éves vagy? – kérdezte Julien. Az öreg megfordult.

– Mennyinek gondolsz?

– Ööö… nem is tudom – jött zavarba Julien. Hetven év körülinek gondolta az öreget, de nem mert kimondani, maga sem tudta, miért. Talán attól félt, hogy megsérti, ha túl nagy számot mond.

– Hetven? – kérdezte Kerim. Az öreg elnevette magát.

– Köszönöm a bókot, fiam! Szeretnék újra hetven éves lenni. Az igazság az, hogy most töltöttem be a nyolcvanat. Igen, látom a meglepetést az arcotokon, de ez az igazság.

Julien arra gondolt, hogy ez rossz hír. Vajon engedik-e, hogy egy nyolcvan éves ember felneveljen egy tizennégy éves fiút? Mi lesz, ha Marc is meghal? Ahogy összenézett Kerimmel, látta, hogy a barna fiúnak is hasonló dolgok járhatnak az eszében. Az öreg észrevette pillantásukat.

– Azért ne temessetek el előre, nem fogok olyan könnyen meghalni. A nagyapám és a dédapám is szép kort értek meg, velem sem lesz gondotok, legalábbis remélem. No de nézzük az ebédet.

Az öreg egy lábast vett elő a hűtőből és a tűzhelyre tette, megnézte a ragut, megkavarta egy fakanállal és leült melléjük az asztalhoz. Elgondolkodva nézett végig rajtuk és felsóhajtott.

– Mi lesz velem? – kérdezte hirtelen Julien. Maga is meglepődött azon, hogy meg merte kérdezni, egy pillanattal azelőttig biztos volt benne, hogy nem hozza szóba a dolgot, legalábbis nem most, de az öreg tekintetét látva úgy döntött, nem vár tovább. Egyszerűen muszáj volt tudnia, még akkor is, ha nem lehetett benne biztos, milyen választ kap.

– Őszinte leszek, Julien. Nem tudom – mondta az öreg. – Még nem tudom. Amióta elmondtad, hogy Armand nincs többé, azóta azon gondolkodom, mitévő legyek. Egy dologban biztos lehetsz, Julien. Nem foglak magadra hagyni és mindent el fogok követni azért, hogy itt maradhass. Nem akarok hazudni neked, nem lesz könnyű, én már öreg vagyok és Remyt is csak azért vállalhattam el, mert voltak ismerőseim a gyámhatóságnál. Nem vagyok biztos abban, hogy engednék, hogy még egy gyereket neveljek. Ezt el kellett mondanom, mert tudnod kell az igazságot.

– Már mondtam Juliennek, hogy ha akar, lakhat nálunk, a szüleim már beszélgettek erről – szólt közbe Kerim. Az öreg bólintott.

– Ez nagyon jó, Kerim. De remélem, én is tudok segíteni. Holnap elkezdek telefonálgatni, maradtak még barátaim fontos helyeken. Először is felhívom a gyámhatóságot, szerencsére ott megvannak még a kapcsolataim, aztán jöhet a kórház a papírok miatt és az iskola. Istenem, hogy ezt meg kellett érnem! – sóhajtott fel az öreg. Julien csak nézte nagyapját és arra gondolt, vajon mi lehetett az oka annak, hogy Armand nem beszélt róla, nem is említette, hogy él az apja. Pedig nagyon is él és úgy néz ki, talpraesettebb és gondoskodóbb, mint a fia volt. Julien érzett némi lelkiismeret-furdalást, amiért ilyeneket gondolt halott apjáról, de úgy vélte, ez az igazság és semmit nem segítene azzal, ha hazudna magának és másoknak. Marc jó nagyapa lehet. Jónak kell lennie, mert rajta kívül senkije nem maradt. Elgondolkodott azon, vajon milyen lehet vele élni és akkor eszébe jutott, mit is mondott az öreg. Felnézett. Kerim az öreget figyelte, talán nem is figyelt fel arra a mondatra.

– Nagyapa – kezdte.

– Igen? – nézett fel Marc.

– Ki az a Remy?

– Remy? Nem mondtam volna? Bocsánat, valóban nem szóltam róla, valahogy természetesnek vettem, hogy tudtok róla, nem is értem, miért. Remyt örökbe fogadtam. Nyolc évvel ezelőtt, amikor már nem bízhattam abban, hogy Armand… szóval van egy fiam, bár ő inkább az unokám lehetne, hiszen annyi idős, mint ti.

Julien lehajtotta a fejét. Ez volt a legrosszabb hír, amit ma hallott. Már biztos volt benne, hogy nem maradhat nagyapjánál. Nem fogják engedni, hogy nyolcvan évesen két gyereket neveljen. Talán Kerimékhez fog kerülni, bár voltak ezzel kapcsolatban fenntartásai, de az is lehet, hogy egy gyermekotthonban fog élni. Felnézett. Kedve lett volna felpattanni és megszökni, elfutni, mindegy hová, csak minél messzebb mindentől, ahol soha nem találják meg.

– Ne aggódj, Julien – mondta az öreg. – Ne gondold, hogy…

Az öreg szavait hangos csattanás szakította félbe, mindannyian felkapták a fejüket. A folyosó felől jött a zaj, az ajtó felé fordultak. Sietős léptek zaja hallatszott, majd a következő pillanatban az ajtónyílásban megjelent egy vékony, fiatal fiú. Annyi idős lehetett, mint Julien, de soványabb volt, a szűk fekete farmernadrág, amit viselt, valószínűtlenül hosszúnak mutatta lábait. Vérfoltos fehér inget viselt, hosszú szőke haja kissé ziláltan állt, kezében fekete vászontáskát tartott. Arca véres volt és ahogy megállt az ajtóban, orrából egy újabb csepp vér hullott az ingére. Szemrehányó tekintettel meredt az öregre, majd önkéntelen mozdulattal az orrához nyúlt és inge ujjába törölte, véres nyomot hagyva az ing fehér ujján, de úgy tűnt, észre sem veszi.

– Na ennyit arról, hogy intézzem el békésen – mondta.

– Még szerencse, hogy felkészültem rá, különben úgy megvertek volna, hogy... – elhallgatott, ekkor vette csak észre, hogy a fiúk is ott ülnek. Nem látszott zavartnak, inkább csak azt nem tudta eldönteni, beszélhet-e előttük arról, ami történt. Julien hevesen dobogó szívvel nézte a fiú arcát, nem csak a szétkenődött vér miatt, hanem azért is, mert az idegen fiú gyönyörű volt, nagy zöld szemei, hosszú szempillái, hosszúkás arcának babaszerű szépsége és szájának kissé erotikus vonala Julient arra emlékeztette, amikor az iskolában, az első napon meglátta Martint. Megrázta a fejét, nem akart Martinra gondolni, egy újabb megoldatlan és talán megoldhatatlan problémára.

– Mi történt? – kérdezte az öreg halkan, úgy látszott, nem először látja a fiút ilyen állapotban.

– Nekem jöttek. Azt csináltam, amit mondtál, de ezeknek nem volt agyuk, csak hajtogatták, amit szoktak, aztán amikor azt mondták, hogy elkapnak, akkor nekik ugrottam. Én győztem, de az egyik eltalált.

Ismét az ingébe törölte az orrát. Az öreg megcsóválta a fejét.

– Miért az ingedbe?

– Ennek már úgyis mindegy – mondta Remy és elkezdte kigombolni az inget. Leráncigálta magáról és mutatta az öregnek, hogy a varrás mentén végig van szakadva. A félmeztelen fiú láttán Julien szíve kissé hevesebben kezdett dobogni.

– Azt hiszem, megint be kell mennem az iskolába – mondta Marc.

– Jobb lenne, ha nem mennél.

– Kárt okoztak, meg kell fizetniük. Nem tépkedjük le mások ruháját, ezt mindenkinek meg kell tanulnia – mondta az öreg. Remy megvakarta a fejét.

– Az az igazság, hogy én meg letéptem az egyikről a nyakláncát és elhajítottam.

– Hová?

– Messzire.

– Remy, erről már beszéltünk. Te sem okozhatsz kárt másoknak, még akkor sem, ha…

– Tudom, tudom, nem süllyedünk le az ő szintjükre, mondtad már egy párszor. De mit csináljak, ha direkt izélgetnek? Én nem vagyok képes arra, hogy mosolyogva tűrjem. Tanulják meg, hogy attól, hogy én… – elhallgatott, majd szelídebb hangon hozzátette:

– Én már csak ilyen vagyok. Ne haragudj, nem akartam gondot okozni, én csak szeretném, ha békén hagynának. Hagyjuk az inget és felejtsük el, jó? Ha akarod, megígérem, hogy legközelebb majd csendben tűröm, hogy üssenek.

– Soha nem kértem tőled ilyet, Remy. Csak azt szeretném, ha nem verekednél többet. Szólj a tanároknak vagy nekem, Thierry-nek már nagyon sok van a rovásán, nem hiszem, hogy a családja szívesen venné, ha elkezdenék telefonálgatni. Oldjuk meg békésen a dolgot, rendben?

– Rendben – sóhajtott fel a fiú.

Julien homlokát ráncolva figyelte a párbeszédet és megpróbálta kitalálni, mi lehet a háttérben. Marc nyugalma arra utalt, hogy nem először találkozott ilyesmivel és a beszélgetésből olyasmit is sejtett, amit senki sem mondott ki. Nem gondolta volna, hogy Remy képes megvédeni magát, azt hitte, egyszerűen elkapták és megverték, mint ahogy vele is tették már nemegyszer. Valahogy nem illett hozzá a verekedés, sokkal inkább a sírva panaszkodás. Valamiért zavaró volt számára, hogy egy olyan fiú, aki ilyen gyönyörű és ennyire lányosan néz ki, mint Remy, képes arra, amire ő nem.

Az öreg felállt és elindult az ajtó felé, majd néhány lépés után megállt.

– Julien, felügyelnél a ragura, amíg én Remyt ápolgatom? – nézett vissza.

– Persze.

– Köszönöm.

– Zajlik az élet – mondta Kerim abban a pillanatban, amikor az öreg kilépett a konyhából.

– Zajlik. De hogy mennyire elegem van már ebből!

– Tudom, de inkább a raguval törődj, mert mindjárt kimászik a fazékból.

Julien felugrott és felkapta a fakanalat. Kavargatni kezdte a sűrű ragut, közben egyre csak Remy járt az eszében. Micsoda gyönyörű gyerek! Azok a hatalmas zöld szemek és az a kedves hang, még magas és tiszta, de már nem kisfiús…

– Tetszik? – kérdezte Kerim. Julien felnézett.

– Micsoda?

– Nem micsoda, kicsoda! Remyre gondoltam.

– Szép – mondta Julien és elpirult. Életében először mondta el Kerimnek, hogy tetszik neki egy fiú, majd gyorsan az ajtó felé nézett, vajon hallotta-e valaki.

– Ne aggódj, nincsenek itt, hallottam, hogy felmentek a lépcsőn. Csak szólnék, hogy nem lesz egyszerű dolgod, a fiú ugyanis a rokonod és nem biztos, hogy a nagyapád jó néven veszi. Nagyon barátságos öregember, de van egy olyan érzésem, hogy másmilyen is tud lenni.

Juliennek egyre kevésbé tetszett a helyzet. Egészen addig, amíg az öreg vissza nem jött, a tűzhely mellett állt és elgondolkodva kavargatta a ragut. A kezdeti nyugalom után, amit akkor érzett, amikor belépett nagyapja házába, most megint úgy érezte, nincs egyetlen biztos pont sem az életében és nincs senki, aki mellett biztonságban érezhetné magát. Remy felbukkanása még kilátástalanabbá tette a helyzetét, hiszen kinek van szüksége még egy problémás gyerekre?

Az öreg öt perc múlva tért vissza Remyvel, a fiún most egy kék színű póló volt és már nem tűnt olyan ingerültnek. Tiszta arccal, vállára omló hajával most kifejezetten bájosnak tűnt, Julien észre is vette, hogy Kerim őt nézi, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy nem csinál-e olyasmit, amit nem kellene.

– Fiúk, hadd mutassam be Remyt, a fiamat – mondta az öreg, maga előtt terelgetve a szőke fiút.

– Ismerkedjetek meg. Julien, ő itt Remy, a fiam vagy inkább az unokám. Remy, ő itt Julien, Armand fia.

– Szia! - nyújtott kezet Julien, de Remy kézfogás helyett odalépett hozzá, megölelte és két puha puszit adott az arcára, amitől Julien kissé megszédült. Ahogy viszonozta a puszit, érezte a szappan illatát Remy bőrén, amitől hirtelen vágyat érzett, hogy magához ölelje.

– Remyvel unokatestvérek vagyunk? - kérdezte Julien, amikor magához tért.

– Nem egészen - mondta az öreg. – Mivel hivatalosan Remy a fiam, apád testvére, így ő a te nagybátyád.

Remy kihúzta magát és komoly arcot vágott. Julien rápillantott, ekkor elnevette magát, kivillantak hófehér fogai és kacsintott. Úgy látszott, élvezi a helyzetet.

– Remy, ő pedig Kerim, Julien barátja.

Remy őt is megölelte, Julien kissé meglepődött, de ahogy Kerimre nézett, látta, hogy a barna fiú már meg sem próbál kezet nyújtani, magához ölelte a vékony szőke fiúcskát.

– Üljünk le – intett az öreg. A fiúk visszatelepedtek az asztalhoz, az öreg a tűzhelyhez ment és ellenőrizte a ragut. Remy leplezetlen érdeklődéssel nézte a fiúkat, különösen Kerim haja érdekelte, egyszer át is nyúlt az asztalon és kíváncsian megfogta a fiú egy hajfürtjét. Kerim nem szólt semmit, bár Julien tudta, hogy nem szereti az ilyesmit. Miután Remy alaposan megvizsgálta Kerimet, Julien felé fordult és rámosolygott. Julien ezen újra meglepődött, még mindig nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy a fiúval valami nincs rendben, de a dolog valamiért vonzotta, érdekesnek találta a gondolatot, hogy van egy... egy nagybátyja. Hány fiúnak van olyan nagybátyja, aki fiatalabb nála és aki ráadásul ennyire jól néz ki?

– Látogatóba jöttetek? – kérdezte Remy.

– Igen… persze, látogatóba – mondta tétován Julien.

– Hogy jutott eszetekbe?

A kérdés hallatán Kerim felvonta a szemöldökét. Julien azt próbálta eldönteni, vajon csak ő érez-e szemrehányást a fiú hangjában.

– Remy, ne légy udvariatlan – szólt rá az öreg. A fiú megvonta a vállát.

– Bocsánat, csak tudni akartam. Gondoltam, téged is érdekel, hogy ezer év után most miért jöttek el, ha eddig nem érdekelted őket.

– Ne beszélj így, Remy – nézett rá szigorúan az öreg, de a fiú nem zavartatta magát.

– Hol van Armand? Ő nem jött el? Tudjátok, hogy még soha nem találkoztam vele, pedig a testvérem?

– Remy, fejezd be! Armand nem jött el és nem is fog eljönni.

– És még te mondtad, hogy ő jó gyerek meg hogy majd meg fog keresni és minden olyan lesz, mint régen. De nekem volt igazam, te is tudod, hogy nem fog eljönni, most sem jött.

– Armand meghalt – szólt közbe Julien, mert úgy érezte, meg kell védenie apját, jóllehet azt sem tudta, miről van szó és miért beszél Armandról ilyen durván ez a fiú, aki voltaképpen nem is vér szerinti Morin. Remy elhallgatott és az öregre pillantott, aki hátra sem fordult, csak a fejét csóválta. Julien még mondani akart valamit, de aztán úgy döntött, jobb a békesség.

A szőke fiú lehajtotta a fejét és az asztal szélét kezdte piszkálni. Teltek a percek, a fiúk csendesen üldögéltek és egymást nézték, majd mikor ez kissé kényelmetlenné vált, Remy felpattant és teríteni kezdett, tányérokat, evőeszközöket vett elő, Julien és Kerim többször is egymásra néztek, Julien kissé tanácstalanul, Kerim félmosollyal. Úgy tűnt, ő semmin nem lepődik meg. Julien arra gondolt, nemsokára talán el kell válniuk, mert Kerim küldetése véget ért, elhozta őt ide, ahol a lehetőségekhez képest jó helyen van, neki már haza kell mennie, mielőtt a rendőrség elkezdené keresni. Bár ezzel már elkéstek, valószínűleg mindketten körözés alatt állnak.

Julien nagyapjára nézett. Talán el kellene mondania neki a teljes történetet. De ezzel csak rontana a helyzetén, mert akkor el kellene mesélnie a szökés teljes történetét, ehhez el kellene mondania, miért nem járt iskolába, de akkor már arról is mesélnie kellene, hogy Martin és ő… és egyáltalán, beszélnie kellene arról, amiről nem szeretett volna. Felsóhajtott. Miért nem mehet minden egyszerűen? Miért kell újra és újra azzal szembesülnie, hogy jobb, ha nem beszél arról, ami leginkább foglalkoztatja? Vajon nagyapja elfogadná őt olyannak, amilyen? Talán Kerim segítségét kellene kérnie.