Kerim visszajött, de Julien nem szólt neki Remy látogatásáról. Még nem volt biztos abban, mit fog tenni. Még beszélgettek egy kicsit, majd lekapcsolták a lámpát. Julien sokáig nem tudott elaludni, azon töprengett, vajon szabad-e dühöt éreznie újonnan megismert nagyapja iránt, amikor még azt sem tudja, miről van szó. Talán azért nem mondta el neki az igazat, mert jobb, ha nem tudja? De mi lehet az, amitől ennyire meg akarja óvni? Talán nem tartja őt elég nagynak ahhoz, hogy megtudja. Ez lehetséges, de mégiscsak az ő családjáról, az ő életéről van szó, joga van ahhoz, hogy megismerje, mi történt, még akkor is, ha az, amit hall, nem fog tetszeni neki.

Sokáig töprengett és forgolódott, Kerim már régen aludt a másik ágyban, igaz, neki nem kellett ilyen dolgokon rágódnia. Julien órája világító számlapjára nézett, már elmúlt éjfél is. Akkor jutott eszébe, hogy még nem is fürdött. Felkelt, levetkőzött, megkereste a törölközőjét és leballagott a lépcsőn. Megkereste a fürdőszobát és alaposan lefürdött. Sokáig állt a zuhany alatt és folyatta magára a vizet. Közben eszébe jutott, hogy vajon Remy ugyanezt a fürdőszobát használja-e. Igyekezett másra gondolni, most nem érezte alkalmasnak az időpontot arra, hogy ilyesmiken ábrándozzon. Amikor végzett, rendet rakott maga után és visszament a szobájukba. Amikor felért a lépcsőn, látta, hogy Remy szobájának ajtaja résnyire nyitva van és odabentről fény szűrődik ki. Kíváncsian odalépett és belesett a nyíláson. Tudta, hogy illetlen dolgot művel, de remélte, valami olyasmit láthat, amin kedvére tud majd ábrándozni. Amikor azonban meghallotta odabentről nagyapja hangját, már azt is tudta, hogy sokkal érdekesebb dolgokról is tudomást szerezhet. Amilyen halkan csak tudott, odasimult az ajtófélfához. Nem sokat látott abból, ami odabent történt, Remy az ágyán ült törökülésben, Marc a széken ülhetett vele szemben. Remy egy kis fehér plüsskutyával játszott, néha fel-feldobta a levegőbe vagy a farkánál fogva pörgette.

– Majdnem megkérdeztem, miért nem mondtad el nekik az igazat.

– Jobb, hogy nem kérdezted meg, nem akartam volna magyarázkodni.

– De mit kell ezen magyarázkodni? Én is megértettem annak idején.

– Te különleges fiú vagy, Remy. Hadd ne magyarázzam meg, miért értetted meg rögtön az első pillanatban. Természetes, hogy téged nem zavart, az lepett volna meg, ha ellenérzéseid lettek volna ezzel kapcsolatban. De nem tudom, mi a helyzet Juliennel. Armand teljesen másképpen gondolkodott, mint én, ebben nem is hazudtam nekik. Nem tudhatom, hogyan nevelte a fiát, de azt gondolom, belenevelte mindazt, amit jónak talált. Nem akarom elveszteni az unokámat, Remy.

– Ha elveszíted is, én itt maradok neked.

– Féltékeny vagy Julienre?

– Nem. Nincs miért. Legalábbis egyelőre.

– Egyelőre?

– Egyelőre. Akár még barátok is lehetünk. Vagy testvérek. Vagy mittudomén.

– Jól van. Már megint milyen késő van, elmegyek aludni. Majd holnap megbeszéljük, mi legyen. Talán éjszaka megálmodom, mit tegyek.

– Nagyapa…

– Igen, Remy?

– Ugye holnap itthon maradhatok?

– Dehogy maradhatsz.

– De holnap szerda, nincs is iskola.

– Akkor is be kell menned a doktornőhöz.

– Az is egy hatalmas baromság, te is tudod. Soha nem történik semmi, csak hülyeségeket kérdez és én hülyeségeket válaszolok. Arról beszélgetünk, hogyan érzem magam és hogyan jövök ki a többiekkel. Én mindig elmondom, hogy nincs semmi baj, erre azt mondja, hogy ő nem ezt hallotta, aztán megbeszéljük, hogy hogyan kellene viselkednem, én rábólintok, ő meg elenged, de ez az egész egy nagy szar, mindenki tudja. Ő nem tud mit kezdeni velem, én meg azzal, amit mond. Nekem nincs semmi bajom, mi a francnak kell odajárnom?

– Te is tudod, mert a gyámhatóság előírta.

– De mit akarnak elérni vele?

– Jól van kicsim, ezt ne most beszéljük meg. Holnap menj be szépen, töltsd el ott azt az egy órát, aztán menj be a könyvtárba és olvasgass egy kicsit.

– Muszáj? Nem maradhatnék itthon egy-két napig? Vendégeink vannak meg minden, talán holnap reggelre beteg is leszek…

– Szó sem lehet róla!

– A francba!

– No, jó éjszakát, Remy, aludj jól!

– Te is, nagyapa!

Julien amilyen óvatosan csak tudott, visszalopakodott a szobájába és bebújt az ágyba. Egyre biztosabb volt benne, hogy nemsokára mindent megtud a családjáról. Remy sem érti, nagyapja miért titokzatoskodik és amit az este mondott, nagyon úgy hangzott, mintha kész lenne elmondani, amit tud, csak egy kicsit kéreti magát. Julien végiggondolta a medencénél történteket és a fiú kérdése után ("És te? Te élvezed a dolgot?") egyre inkább kezdte úgy érezni, mintha Remy tudná róla, hogy a fiúkat kedveli. Ami azt illeti, szerelmes tudna lenni Remybe és talán abban is reménykedhet, hogy a szőke fiú is… de persze lehet, hogy ez csak ábránd. Remy tényleg nagyon lányos és igazán szép, de egy olyan fiú, aki rendszeresen verekszik és kiáll a maga igazáért, nos… az nem lehet olyan, mint ő. És ha valami tévedés folytán mégis az lenne, biztos, hogy nem őt fogja választani…

Másnap a reggelinél Marc arról kezdett beszélni, hogy Kerimnek haza kell utaznia. Kerim bólogatott, az egész olyan volt, mintha már előre megbeszélték volna, csak Julien kedvéért újra eljátszották volna az egészet. Julien is bólogatott, lévén mást nem tehetett. Legszívesebben ugyan megakadályozta volna Kerimet abban, hogy elhagyja a házat, de tudta, barátja már így is éppen eleget kockáztatott miatta. Ráadásul Marc megemlített valami olyasmit is, amitől Julien megrémült.

– Ugye tudod, hogy ha Kerim hazamegy, a rendőrök majd beszélni akarnak vele?

– Tudom.

– Akkor azt is tudod, hogy el kell mondania, hol vagy, ez pedig azzal jár, hogy meg fognak keresni.

– De hát… Kerim nem fogja megmondani, hol vagyok – mondta határozatlanul és barátjára nézett, aki lehajtott fejjel ült mellette. Julien érezte, hogy a félelem jeges érzése végigborzongatja a gerincét.

– Meg fogja mondani, mert ha hallgat, azzal bajt hoz magára.

– De akkor ez az egész felesleges volt – kiáltott fel Julien. – Mi értelme volt idejönnöm, ha most odaadsz a rendőröknek? Miért csináltuk végig, miért utaztunk végig az országon? Csak azért, hogy két nap múlva visszavigyenek?

– Julien, nyugodj meg, kérlek! – mondta szelíden Marc.

– Nem nyugszom meg – kiáltotta Julien. – Nem érted? Azért jöttem ide, hogy biztonságban legyek. Meghalt Armand és rajtad kívül senkim nincs, aki vigyázhatna rám. Idejöttem, mert máshová nem tudtam menni, egyedül vagyok, felfogtad? Nem megyek a rendőrökkel sehová, ha idehívod őket, én megölöm magam!

– Julien, hallgass meg, tegnap…

– Nem érdekel! Semmi sem érdekel! Miért nem mondtad meg az elején, hogy ez lesz? Miért nem mondtad, mi? Tudtad az első perctől, hogy nem fogsz itt tartani, mert neked már itt van Remy és le se szarod, hogy mi lesz velem! Miért nem volt bátorságod megmondani? A kurva életbe, miért nem mondtad? – üvöltötte, majd sarkon fordult és elrohant. Felszaladt a lépcsőn, belökte a szobája ajtaját, könnyes szemekkel kirántotta a szekrény aljából a táskáját és elkezdte beleszórni a ruháit. Nem tudta, merre induljon és hová menjen, nem tudta, kihez forduljon, de úgy érezte, el kell mennie innen, minél messzebbre áruló nagyapjától, akit ebben a percben teljes szívéből gyűlölt. Belegyömöszölte ruháit a táskába, egy darabig hasztalanul cibálta a zippzárat, aztán feladta, felkapta a táskát és megfordult. Az ajtóban ott állt Kerim, szemmel láthatóan azért, hogy útját állja.

– Menj innen, Kerim! – szólt rá, de a barna fiú nem mozdult.

– Takarodj már innen! – kiáltott rá. – Menj már a picsába! Nem volt elég, hogy elárultál? Te is a rendőrök kezére akarsz adni?

– Most már elég lesz a hisztiből – mondta Kerim és Julien látta a fiú szemében, hogy komolyan beszél, de most nem volt abban az állapotban, hogy ezzel foglalkozzon. Amikor látta, hogy barátja, vagy inkább már csak volt barátja nem mozdul, hirtelen elhatározással, a dühtől és az elkeseredéstől megvadultan ugrott neki a barna fiúnak és megütötte. Szabadulni akart, el akart rohanni, szinte mindegy volt, hová és merre, de előbb ki kellett szabadulnia.

– Julien, ezt… aú, ezt ne csináld… a francba, ne akard…

Kerim védekezett, de csak annyira, hogy ne kelljen kárt tennie a dühöngő Julienben, aki fel sem fogta ezt, ököllel támadt a barna fiúra. Kerim egy idő után megelégelte a dolgot, előrelendült, megragadta Julient és magához rántotta, megrázta, mint egy rongydarabot és a falnak csapta. Julien feje nagyot koppant és a fiú egy szempillantás alatt magához tért. Megállt, kezei ernyedten hullottak teste mellé, néhány pillanatig farkasszemet nézett Kerimmel, akinek kicsit vérzett a szája, nyílván az ő egyik ütésétől, majd remegni kezdett az ajka. Hosszú ideig küzdött az elkeseredéssel, de végül is leroskadt a földre és zokogni kezdett. Már mindegy volt, mi történik vele, már azt sem bánta, ha elviszik, sőt, egy-egy pillanatra kifejezetten várta már, amikor elmehet innen. Elege volt mindenből, nem akart már családot, nagyapát, barátot, csak csendet és nyugalmat, még ha ahhoz meg is kell halnia.

Kerim csendesen ellépett mellőle és hagyta, hogy sírjon. Marc is megérkezett, csendesen Kerim mellé állt és együtt nézték a fiút, aki összegömbölyödve feküdt a sarokban és folytak a könnyei. Talán percek is eltelhettek így, mire Julien lecsillapodott, de továbbra sem mozdult, csak feküdt és várt, maga sem tudta, mire. Egy kicsit szégyellte magát, egyrészt azért, amiért újra és újra ott fekszik a földön és képtelen felállni, képletesen és valóságosan is, másrészt azért, mert már tudta, úgysem tehet semmit, csak saját magát tette nevetségessé azzal, hogy harcolni próbált.

A percek óta tartó csendet nagyapja szakította meg.

– Kelj fel, Julien. Remélem, megnyugodtál annyira, hogy beszélhessünk. Nem engedted, hogy elmondjam, amit akartam, pedig fontos lett volna. Nagyon fontos. Nem csak neked, mindannyiunknak.

Julien felült, átölelte felhúzott térdeit, de nem nézett sem nagyapjára, sem Kerimre.

– Kerim már tegnap elmondta, hogy haza kell mennie és én egyetértettem vele. Sokat kockáztatott azzal, hogy elkísért téged, remélem, tisztában vagy vele, milyen barátod van. Nem kívánhatod tőle, hogy nagyobb bajba keverje magát. Arról nem is beszélve, hogy miután elmondtad a történeted, nekem is az lett volna a kötelességem, hogy értesítsem a gyámhatóságot, már csak azért is, hogy ezt az együttműködés jeleként értékeljék. Ha elrejtelek előlük, előbb-utóbb akkor is megtalálnak és akkor elég nehéz lesz elmagyarázni, hogy én betartom a törvényeket és jó nevelőszülő lennék. Így is mindent be kell majd vetnem az ügy érdekében. De arra fel kell készülnöd, hogy napokon belől itt lesznek. Nem biztos, hogy…

Az öreg elhallgatott és az ajtó felé nézett, Kerim szintén. Julien meg sem mozdult. Egy pillanatra ugyan felmerült benne, vajon ki lehet az, akinek láttán nagyapja elhallgatott, de úgy döntött, nem érdekli, akár a rendőrség is lehet.

– Elnézést, hogy csak így betörök… szervusztok – hallott egy mély női hangot. Az illetőt akkor sem láthatta volna, ha felnéz, ugyanis az éppen a szoba előtt állt a folyosón.

– Szervusz, Irene – mondta Marc kedvesen. – Hogyan jutottál be?

– Nyitva volt az ajtó. Bekopogtam, de senki nem válaszolt, hát bejöttem. Hangokat hallottam idefentről, mintha verekedés lenne, gondoltam, feljövök és megnézem, hátha bajban vagy.

– Feljöttél, hogy megvédj? – kérdezte az öreg nevetve. A nő is elnevette magát, hangja erős volt, mégis volt benne valami finomság, valami kedvesség.

– Nem vagyok én még olyan öreg, hogy ne tudtalak volna megvédeni, Marc. Megfordult a fejemben, hogy segítségre van szükséged és most sem vagyok meggyőződve arról, hogy minden rendben van.

– Csak egy kis családi vita – mondta az öreg.

– Remy barátja? – kérdezte a nő, az öreg a háta mögé pillantott, ahol Kerim állt csendesen, karba tett kézzel és a nőt figyelte.

– Nem, ő Julien barátja.

– Hol van Julien?

A nő belépett a szobába, Julien így végre szemügyre vehette. Magas volt, majdnem olyan magas, mint nagyapja, de nem nagydarab, inkább szikár. Haja fekete volt, de őszült már, viszont az ezüstös tincsek kifejezetten elegánssá tették megjelenését. Sötétszürke kosztüm volt rajta ugyanolyan színű szoknyával, kezében fekete kistáskát tartott. Arca hosszúkás volt, tekintete, amelyet most a sarokban kuporgó Julienen nyugtatott, hűvös volt, de nem hideg. Julien megborzongott tőle, de valahogy azt is érezte, hogy ez a nő szemének szürkéskék színe miatt van, nem pedig a tekintetből áradó belső hidegségtől.

– Ő Julien – mondta Marc és a nő elmosolyodott.

– Biztos voltam benne, ugyanazok a szemek és pontosan ugyan­úgy ül duzzogva a sarokban. Le sem tagadhatná, hogy Armand fia.

– Éppen egy kis megbeszélést tartottunk – mondta Marc. Irene ránézett.

– Ezt értsem úgy, hogy zavarok és menjek a fenébe?

– Mondtam én ilyesmit?

– Nem mondtál, azért kérdezem.

– Irene kedves! Ha idejöttél, annak nyomós oka lehet, ha elküldelek a fenébe, soha nem tudom meg, mi történt.

– Így van. Nos… nem is tudom, hogy mondjam. Talán az lenne a jobb, ha nem is itt mondanám el, mert úgy látom, még nincs meg a teljes összhang.

– Az összhangra várnunk kellene még pár hetet, Irene. De tényleg az lesz a legjobb, ha nem itt beszéljük meg a dolgokat. Szerintem menjünk le a konyhába, ott kényelmesebb, kaphatsz egy kávét is pirítóssal és Julien is be tudja fejezni a reggelijét. Így van?

Julien nem válaszolt, de érezte, hogy a helyzete, mind fizikailag, mind lelkileg, nem tartható tovább. Csendesen felkelt a földről és igyekezett nem gondolni arra, hogy az idegen nő, aki minden bizonnyal nagyapja régi barátja, most teljesen hülyének nézi őt. Nem nézett senkire, ahogy lehajtott fejjel leballagott a konyhába. A többiek követték.

Irene nemsokára megkapta a kávéját, amit azonnal fel is öntött hideg tejjel és mosolyogva nézte Marcot, ahogy fejcsóválva figyeli.

– A legkiválóbb kávét is el tudod rontani.

– A tejeskávét szeretem, mit csináljak?

– Kéred a pirítóst is?

– Most inkább nem. Fontos mondanivalóm van a számotokra. Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá. Marc, kérlek, ülj le.

– Nem vagyok olyan öreg, hogy állandóan üljek.

– Nem is azért kértelek… jobban szeretném, ha ülnél, amikor elmondom, miért jöttem.

Marc kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán szó nélkül odahúzott magához egy széket. Irene lassan kavargatta a kávéját, pedig az már kihűlt. Kerim a széken hintázott és érdeklődéssel figyelte. Marc keresztbe tette a lábát. Julien pedig az asztalra hajtotta a fejét és a tőle néhány centire lévő tányérját nézegette.

– Szóval… – kezdte Irene kis idő múlva. – Tegnap ugye felhívtál, hogy intézkedjek a halotti anyakönyvi kivonat ügyében.

– Csupán megkértelek…

– Nem szemrehányásként mondtam, te is tudod. Szóval még tegnap este bementem a kórházba és megpróbáltam kikérni. Az orvos megkereste, kiről is van szó, majd rám nézett és meglehetősen morcosan elküldött a fenébe azzal, hogy ha nem megyek onnan, kihívja a rendőrséget. Akkor elmondtam neki, ki vagyok, mire közölte, hogy nincs semmiféle halotti anyakönyvi kivonat és nem is lesz.

– Nem adják ki? – kérdezte Marc.

– Nem…

– Akkor majd én bemegyek és…

– Ne, várj egy kicsit, Marc. Nem ez a gond.

– Hanem?

– Hanem az, hogy Armand nem halt meg.