A következő két napon felgyorsultak az események. Marc sokat telefonált, mindenféle ismerősökkel, régi barátokkal tárgyalt, az újabb beszélgetésekben ezekre az ismerősökre hivatkozott és egyre elégedettebben tette le a telefont. Julien nézte, ahogy ceruzával a kezében beszél, néha feljegyez valamit vagy a kellő időben neveket említ és úgy érezte, Armand tényleg semmiben nem hasonlít az apjára. Marc úgy nézett ki, mint aki bármit képes megoldani, Armand pedig… Julien nem kis lelkiismeret-furdalással vette észre, hogy nagyapja alig két napos ismeretség után sokkal jobban megközelíti számára azt a fajta családot, amit Armand nem tudott megadni neki.

Marc pénteken korán reggel elment, hogy beszéljen valakivel, amikor Julien felébredt, már egyedül volt. Az éjjeliszekrényén egy kis cetli várta, rajta nagyapja írásával.

Jó reggelt!

Elmentem ügyintézni, valószínűleg csak estére érek haza. Ha minden rendben megy, este már el tudom mondani, mi fog történni veled. Nagy esélyt látok arra, hogy a tervem megvalósul és így mindenki elégedett lesz, de legfőképpen Te. Nem titkolom, egy kis meglepetést akarok szerezni Neked… A reggeli az asztalon vár, Remy három óra felé érkezik, ha addig megéhezel, találsz mindenfélét a hűtőben. Nézelődj, tévézz vagy úszkálj, este majd beszélünk.

Nagyapád

Julien nagyot nyújtózott, majd kimászott az ágyból. Gondolkodott, felvegyen-e valamit, elvégre egyedül van a lakásban és délutánig senkit nem várhat. Végül úgy döntött, jó fiú lesz és felöltözött. Kiballagott a fürdőszobába és alaposan megmosakodott, majd kiment a konyhába és megreggelizett. Szépen elmosogatott, egyrészt azért, mert otthon már megszokta, másrészt mert nem akart piszkot hagyni maga után, majd megállt a konyha közepén és eltűnődött, mihez is kezdjen magával. Első gondolata az volt, hogy kutakodni kezd, hátha talán valami érdekeset, de nem tudta eldönteni, szemtelenségnek számít-e, ha nekiáll keresgélni. Hirtelen eszébe villant valami, gyorsan a bejárati ajtóhoz szaladt és ellenőrizte, hogy be van-e zárva. Miután erről meggyőződött, visszament a nappaliba és körülnézett, maga sem tudva, miért. Kiment az előszobába, ott is körülnézett, majd visszament a nappaliba és igyekezett meggyőzni magát, hogy tényleg egyedül van.

Az egyik falnál egy kis fiókos szekrény állt, rajta óra és egy fénykép, amely nagyapját ábrázolta, ahogy a ház előtt áll, előtte a mosolygó Remy sötétkék öltönyben, Marc keze a fiú vállán nyugszik. A kép néhány évvel ezelőtt készülhetett, mert Remy még nagyon kicsi volt, nyolc-kilenc éves lehetett. A haja rövid volt, de az arca ugyanolyan bájos. Marc szinte semmit nem változott, csak a bajusza lett hosszabb és másik szemüveget viselt. Julien elgondolkodott azon, hogy róla vajon készültek-e fényképek. Kerim anyja lefényképezte, amikor egyszer náluk töltötte a napot, az iskolában is készültek képek minden évben, de arra nem tudott visszaemlékezni, hogy Armand valaha is csinált volna ilyesmit.

Csak most tűnt fel neki, hogy a lakásukban egyetlen fényképet sem látott, de eddig a pillanatig észre sem vette. A kezében tartott képre nézett. Vajon mi mindenből maradt ki? Visszatette a képet a helyére és kihúzta a legfelső fiókot. Szemüvegtok, kisolló, elemek, egy távirányító, két-három golyóstoll és egy jegyzetfüzet. A középső fiókban sem talált semmi érdekeset, csak papírokat, de nem merte átnézni őket, mert attól félt, nagyapja észreveszi. A legalsó fiókban viszont legnagyobb megelégedésére talált két nagy fényképalbumot, kivette az egyiket, kényelmesen elhelyezkedett az egyik székben és lapozgatni kezdte. Azt remélte, újabb képeket talál Remyről, amelyeket kedvére nézegethet, de az albumban másféle képek voltak. Az első néhány lapon nagyon régi, megsárgult képeket látott, egyik-másik széle már foszladozott, némelyik foltos volt. A legelső képen egy családot látott, legalábbis így gondolta, mivel a kép alatt nem volt felirat. A papa szigorú arcú ember volt, öltönyben, nyakkendőben állt a gép elé, órazsebéből lánc lógott. A felesége világos ruhában állt mellette, fodros blúzban, kontyba tűzött hajjal, mintha csak egy történelmi film forgatásán lennének. A gyerek, aki előttük állt, szintén öltönyt viselt, de térdnadrággal, haja oldalra fésülve. Határozottan helyes volt, annak ellenére, hogy a régi képeken mintha mindenki ugyanúgy nézett volna ki. A következő kép szinte ugyanazt ábrázolta, a harmadik pedig mintha egy nagy szalonban készült volna, a család három tagja egy-egy széken ült, mögöttük pedig hat ember, férfiak és nők. Juliennek fogalma sem volt, kik lehetnek, de a ruhájuk és a beállítás alapján úgy gondolta, ők a ház személyzete kell, hogy legyenek. Az egyik férfin olyan egyenruha volt, amilyeneket a régi filmekben látott a sofőrökön, még a fején lévő sapka is olyan volt, a kép bal oldalán álló fiatal, világos hajú nő pedig olyan kis főkötőt és kötényt viselt, mint a szobalányok. Vajon kik lehetnek ezek?

A következő képen az előző képről ismert papa állt egy automobil előtt a fiúval, aki a képen már nagyobb volt, majd két kép következett a szülőkről, Julien számára természetellenes pózokban, úgy találta, egyáltalán nem természetesek, ahogy ott állnak. Továbblapozott. Egy képen újra találkozott a fiúval, aki nem volt egyedül, mellette állt egy másik, egy kicsit alacsonyabb, világos göndör hajú fiú, együtt nevettek bele a kamerába. Ezután ismeretlen emberek képei jöttek, akik ismeretlen helyeken álltak vagy ültek modellt a fényképésznek, majd egy képen újra találkozott a két fiúval, a képen mintha idősebbek lettek volna, mögöttük egy eddig ismeretlen férfi állt világos öltönyben, hátrafésült hajjal és kis bajusszal. A kép ismerős volt, de nem tudta, honnan. Mintha már látta volna, de persze az is lehet, hogy téved. Továbblapozott. A következő oldalon lévő képek később készültek, kicsit más volt a színvilág, az apa haja világosabb lett, a fiú megnőtt, már majdnem olyan magas volt, mint az apja. A következő oldal üres volt, majd másféle képek következtek, az egyiken felismerte Párizst, egy fiatal férfi mosolygott a képen és egy nőt tartott a karjában.

Julien gyorsan átlapozta az albumot, olyan képeket keresett, ahol esetleg felbukkan még a fiú, de már nem talált ilyet. A képek időrendben követték egymást. Julien csak lapozgatott, egyszer csak megakadt a szeme egy képen, ahol egy középkorú férfi és egy nő tartott karjában egy csecsemőt. A kép már színes volt és a férfi nagyon ismerősnek tűnt, de kellett pár másodperc, mire Julien ráismert. A képen nagyapját látta fiatalon, a mellette álló mosolygó nő pedig nem lehet más, mint a nagyanyja, akit eddig még soha nem látott. A csecsemő pedig csak Armand lehetett. Julien szótlanul bámulta a képet, nem tudta volna megmondani, mit érez, valami nagyon furcsát, borzongatót. Végre megvolt hát a családja, végre van valami bizonyítéka arra, hogy ő és Armand nem egy idegen bolygóról jöttek, hanem vannak rokonaik, szüleik, mint minden más embernek. Végiglapozta az albumot és úgy gondolta, már kicsivel jobban ismeri apját, mint eddig. Volt róla kép, ahogy kisnadrágban egy labdát rugdal a parkban, ahogy egy iskolai ünnepségen szaval vagy ahogy egy vonat ablakából integet. Furcsa volt, mintha egy egészen új embert látott volna. Eddig el sem tudta képzelni, hogy apjának egyáltalán volt gyerekkora.

Amikor becsukta az albumot, felsóhajtott. Most már jobb. Mintha néhány részlet a helyére került volna, mintha már lenne helye a világban. A másik album után nyúlt és amikor kinyitotta, elmosolyodott. Itt már minden kép színes volt és szinte mindegyiken Remy volt látható, az első képeken még nagyon kicsi volt, négy-ötéves lehetett és egy nagy fehér plüssnyulat szorongatott, a következőn a ház előtt állt, kezében játékpuskával. Julien elmosolyodott, el sem tudta volna képzelni Remyt, ahogy játékpuskával játszik. Ahogy jobban megnézte a képet, látta, hogy Remy nem mosolyog és úgy tartja a puskát, mintha éppen eldobni készülne.

A következő képen Remy megint mosolygott. A kertben ült egy pokrócon és éppen valami süteményt evett, a szája és az arca csupa tejszínhab volt. Julien alaposan szemügyre vette Remyt és abban reménykedett, hogy talál még róla hasonló képeket. Néhány iskolai felvétel után meg is találta, Remy már hosszú hajjal állt a szobája ajtajában, az ajtófélfának simulva. A képen körülbelül tízéves lehetett és olyan kedvesen mosolygott a kamerába, hogy Julien elmosolyodott és ujjával önkéntelenül is végigsimította a képet. Még több kép következett, Julien egyenként megcsodálta őket és arra gondolt, milyen jó lett volna, ha hamarabb megismeri Remyt. Alig várta már, hogy hazaérjen. Arra gondolt, talán egy kicsit szerelmes lett belé, ami bizonyára nem helyes, de nem tehet róla. Remy gyönyörű.

Az album végén talált még egy meztelen képet, amely a medence partján készült és minden bizonnyal friss lehetett, mert Remy pontosan úgy nézett ki, mint az életben. Az oldalán feküdt egy nagy fehér törölközőn, egyik könyökére támaszkodva, vizes haja a fejére tapadt, testéről csepegett a víz. Borzongatóan szép volt, Julien hosszú percekig bámulta gyönyörű zöld szemeit, ajkának vonalát, vékony derekát és hosszú combjait. Legszívesebben eltette volna a képet, de félt, hogy nagyapja megtalálja és akkor meg kellene magyaráznia, miért vette el. Visszatette az albumot a helyére és körülnézett. A látottak felizgatták, nem volt képes visszaülni a székbe, körbejárta hát a házat, felment a lépcsőn, végig a folyosón és megpróbált bemenni Marc szobájába, de az ajtó nem engedett. Eszébe jutott, hogy a kulcs Remynél van.

Visszafordult és le akart menni a konyhába, hogy igyon valamit, amikor meglátta, hogy Remy szobájának ajtaja résnyire nyitva van. Kis gondolkodás után belépett. Körbejárta a szobát, megnézte a könyveket, az egyiket le is emelte a polcról és bele is lapozott, majd visszatette, kinyitotta a szekrény ajtaját és belenézett. Megnézte a magnó melletti kazettákat, ismerős darabokat keresett, de nem nagyon talált, aztán leült az íróasztalhoz és maga elé húzta az egyik füzetet. Lapozgatni kezdte. Egy matematikafüzet volt, példákkal, megoldásokkal, a lapok alján pedig mindenféle vicces alakokkal, amiket Remy rajzolt oda. Voltak ott medvék, kerekeken guruló kígyók, hörcsögök és mindenféle más állat. Julien nézegette őket egy darabig, majd visszatette a füzetet a helyére.

Kinyitotta az asztal fiókját, de amikor bele akart nyúlni, megállt a keze. Arra gondolt, ezt talán nem kellene, nem szép dolog már holmijai között turkálni, de nagyon kíváncsi volt és remélte, talál valami nagyon izgalmas dolgot. Keresgélni kezdett a fiókban, de gondosan ügyelt arra, hogy mindent ugyanoda tegyen vissza, ahonnan elvette. Talált egy elefánt alakú radírt, néhány ceruzát, egy pár üres füzetet és egy fél tábla mandulás csokit.

Jobban kihúzta a fiókot és akkor meglátott egy közepes nagyságú vastag keményfedelű könyvet, piros borítóval. Kivette és maga elé rakta az asztalra. A könyv fedelén nem volt semmi felirat. Belelapozott. A második oldalon Remy kézírását látta és az első pillantás után már tudta is, mit talált. Egy kicsit izgult ugyan, hogy mi lesz, ha Remy esetleg hazajön és meglátja, hogy ő éppen a naplóját olvassa, de képtelen volt abbahagyni. Tudni akarta, miket ír Remy a naplójába, egyszerűen muszáj volt elolvasnia még akkor is, ha tudta, nagyon helytelen dolgot művel. Nagyot sóhajtott. Ezért Kerim biztos fenékbe rúgná, de ő most nincs itt.

Január 1.

Új év, új napló. Nagyapa vette, nagyon örültem neki, valahogy mindig tudja, minek fogok örülni. Amikor odaadta, azt mondta, csak szépen írjak bele, hogy el tudja olvasni, de tudom, hogy csak viccelt, soha nem olvasná el. Legalábbis remélem. Megfogadtam, hogy az idén megpróbálom kevesebbet bosszantani és remélem, meg is tudom tartani, de néha olyan nehéz, főleg amikor ez a barom nekem jön. Akkor muszáj orrba vágni. Hubert kisasszony azt mondja, lehet, hogy át fog tenni egy másik osztályba, én meg azt mondtam neki, hogy nyilván ezt kell tennie, mert ez a könnyebbik megoldás. Erre megsértődött, pedig nekem volt igazam.

Január 4.

Ma van apám születésnapja. Nagyapa talán azt sem tudja, hogy tudok róla. Nem ünneplem meg, nincs miért, ő csak egy hülye tahó volt és jobb is, hogy nem tudom, mi van vele, de akkor is, valahogy jó, hogy tudom, mikor van a születésnapja. Ettől olyan valóságos. Nem mintha hiányozna, voltaképpen csak arra a délutánra emlékszem, amikor bevittek a kórházba és ez éppen elég ahhoz, hogy utáljam érte. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy ha egyszer gyerekem lesz, soha nem fogok vele így bánni, inkább haljak meg.

Január 9.

Reggel megkérdeztem nagyapát, írt-e újabb levelet Armandnak. Azt mondta, hogy nem és én elmosolyodtam. Megkérdezte, minek örülök és én azt mondtam, hogy annak, hogy végre belátta, hogy hülyeség volt. Maga felé fordított és azt mondta, hogy ez nem hülyeség és hogy meglátom, egyszer még újra találkoznak. Nem akartam megbántani, megöleltem és azt mondtam, persze. Olyan furcsa ez az egész. Van egy testvérem, akit soha nem láttam és nem is fogok, mert egy hülye. Nagyapa azt mondja, Armand nagyon különbözik tőle, szerintem szimplán csak hülye. Olyan, mintha nem is nagyapa nevelte volna.

 Ma este nagyon jót játszottunk, társasoztunk, aztán odafeküdtem nagyapa mellé és mesélt. Nagyon szeretem hallgatni a meséit, főleg azokat, amiket a gyerekkoráról mesél, egy kicsit olyan volt, mint én. Sőt, mintha én lettem volna. Eltekintve attól, hogy nekem nem kellett olyanokon keresztülmennem, mint neki. Olyan jó, hogy itt van velem. Néha aggódok, hogy mi lesz, ha meghal, olyankor szomorú vagyok, de aztán megvigasztalom magam. Nem történhet meg.

Julien tovább lapozott. Valami furcsa elégedetlenséget érzett. Amit olvasott, érdekes volt, főleg az, amit Remy az apjáról írt, ő nem is gondolta volna, hogy a fiú emlékszik rá. Az is elgondolkodtatta, hogy Remy szerint Armand már soha nem fog felbukkanni. Talán a helyében ő is így gondolta volna. Eszébe jutott valami, gyorsan megkereste az utolsó bejegyzéseket.

Október 24.

Kalandos nap volt, reggel feleltem fizikából és bár nem tudtam semmit, mégis kaptam egy négyest, mert szerencsém volt. Aztán megint összeverekedtem ezzel a barommal, pedig megígértem nagyapának, hogy nem fogok, de kénytelen voltam. Megint gúnyolódott, nagyapát vén kriptaszökevénynek nevezte, rám meg azt mondta, hogy kispunci meg még mást is, aztán verekedtünk. Kaptam egyet és elkezdett vérezni az orom, erre begurultam. Letéptem róla a nyakláncát is és bedobtam a vízbe, aztán meg fejbe vágtam. Itthon meg nagyapa azzal fogadott, hogy itt van Julien, Armand fia. Nagyot néztem, nem gondoltam volna, hogy egyszer idejönnek. Itt van Julien barátja is, valami Kerim nevű fiú is, aki oltári jól néz ki, olyan, mint valami reggae-énekes a hosszú hajával. Kicsit dühös voltam és beszóltam Juliennek, aztán kiderült, hogy Armand meghalt és akkor elhallgattam. Nem is tudom, mit éreztem, soha nem ismertem Armandot, de mégis egy kicsit szomorú vagyok, hogy meghalt, de inkább nagyapa miatt. Julien amúgy helyes, hasonlít Armandra és néha úgy bámul rám, hogy egészen zavarba hoz, pedig megszokhattam volna, hogy megnéznek. Még nem tett megjegyzést és ez jó jel. Ebédnél viszont nevettünk. Lehet, hogy barátok leszünk? Elvégre itt marad, amíg ki nem derül, mi lesz vele. Tök furcsa, hogy van egy testvérem. Pedig voltaképpen az unokaöcsém, hehe. Délután úszkáltunk egyet, felvetettem vele a rózsaszín nadrágomat, látszott rajta, hogy kényelmetlen neki, de azért felvette. Aztán mégis meztelenül fürödtünk, én egy kicsit megvicceltem, de megsértődött. Aztán megcsókoltam. Na nem úgy, csak olyan barátian meg nem is gondoltam komolyan, de akkor is csak nézett rám, olyan komolyan, hogy nem tudtam eldönteni, hogy a következő pillanatban felpofoz-e vagy sem. Végül nem tette meg. Aztán megint rám jött az a szomorúság és otthagytam. Nem mondtam nagyapának, nem akarom fárasztani vele, de talán nem is olyan jó, hogy Julien itt van.